Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-07-15 / 14. szám

Kis Jankó Bori szobra a Matyó Múzeum előtt

Pólik Mihályné, a „Matyó’ Háziipari Szövetkezet el nöke

„Ahol én születtem, talán ha jól tudom, matyó Mezőkövesd, a nevét így mondom. Itt fekszik ez község szép sík határában, a Bükkhegység lába majd lenyúl hozzája. Itt, ahol a Hór-völgy kanyarogva ballag, és a községünkben kígyózva áthalad, majd a bentelekben a kertészek várják, hogy a hasznos vizet növényükre csalják, ott a sóska rétnél, még annál is lejjebb, ahol gyermekkorban bántam a bukfencet ..

(jyerekkora versbe szedett emlékeit vezeti be ezekkel a sorokkal a hetvenen túl járó Kisjankó Nagy Pista bácsi, széles Matyóföldön az egyetlen férfiember, aki tűvel-cémával keresi a kenyerét. Amikor betoppanunk mezőkövesdi házába, épp a biztosító emberével köti meg az erre az évre szóló szerződést. Az öreg tölgyasztalon a 'hivatalos papírok és az erszény társaságában színes fonalak tekeregnek, alattuk-mellettük pasztellszín, finom bőrdarabok. Nagy néni szapora öltésekkel cifrázza az egyik zsemleszínű bőrt, fel sem tekint munkájából, amíg Pista bácsi tisztázza a tisztázamdókat a biztosító emberével. „Az ilyesmi a férfiakra tartozik.” Amúgy Nagy Pista bácsi is reggeltől estig dolgoztatja kezét és fantáziáját. A Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet számára dohányzacskókat, kulcsborítókat hímez az idős házaspár. Mert mit is kezdenének tengernyi idejükkel? A gyerekek már kirepültek, jószág is kevés van már a ház körül. Ez a kis mellékes — bár nem létkérdés — jól jön a nyugdíj mellé, no meg a Népművészet Mestere cím is kötelez.

A mestergerendás, kívül-belül hófehérre meszelt házikó szobájában a matyó népművészet megannyi tárgyi emlékét csodálhatja meg a látogató. Ám ami nekünk „tárgyi emlék”, az Nagyék életének természetes kelléke, dísze. A kopottas pamlag fölött, egy fakult fényképen Nagy bácsit látjuk siheder korában, bő gatyában, mellénykében, pörge fekete kalapban. „Így jártak a kamaszodó legénykék annak idején” — magyarázza vendéglátónk. Egy másik falon, a gondosan kimunkált rajzokon férfiak, nők virítanak pompás matyó népviseletben. „Lerajzoltam emlékeztetőnek” — folytatja Pista bácsi a házi tárlatvezetést.

Olvasgatjuk a kockás füzetet, ahonnan kimásoltuk Pista bácsi versikéjét. Egy erre járó néprajzos kérésére jegyezte le az öreg a matyóság népszokásait, és azokat a kedélyes mende-mondákat, történeteket, amelyekkel valamikor a krumplin, babon, lebbencsen tengődő summálséletet édesítették.

Munkabíróvá cseperedve summásnak szegődött Nagy Pista bácsi is, csakúgy, mint apja, pedig több generációra visszamenően szűcs volt a mesterségük. Ám a ködmönök, szűrök, bundák nem biztosították számukra az egész évi megélhetést. A szűcshímzést, a matyó hímzésművészet legősibb ágát folytatják Nagyék a dísztárgyakon.

Pista bácsi gyerekkoráról, tanulóéveiről mesél. Az ízes tájszavak, jelzők, hasonlatok úgy színesítik beszéde fonalát, mint az apró szirmok és levélkék a sallangos kulacsokat.

— Amíg a gyerekek kint sinkóztak (csúszkáltak) az ablakunk előtt, én bent küzködtem a fonállal. Ügy beleizzadtam a varrásba, mintha zsákoltam volna. Nehezen tanultam bele... Emlékszem, egyszer odalopóztam apám munkájához, és beleöltögettem. Hogy mit kaptam én azután! Persze, mert maszatos lett a bőr az én szurtos gyerekkezemtől. Éjjel-nappal varrtunk, a legények ott dőltek le aludni egy keveset, ahol dolgoztak. Aztán — mosolyodik el kopásán —, amelyik frissebb volt, hamarabb ébredt, odavarrta a többieket a szalmazsák ükhöz.

Pista bácsi jó házigazda módjára a kertkapuig kísér ki bennünket. Mondja, zsindelyes házikóját meg akarja venni a tanács, őket egy új házba költöztetnék. Meglesz-e, nem-e? Régen ígérgetik már... Ügy hírlik, skanzent alakítanak ki a környéken a népi műemlékekből.

A „skanzen” egyelőre csupán egy házból áll. Kisjankó Bori. a legendás hírű hímzőasszony hajdani hajlékát múzeumnak rendezték be. Szentképek, dísztárgyak, tányérok, csuprok borítják sűrű rendben a falakat. A Lámpást színes papírszalagok cicomázzák.

— Így volt ez annak idején is — mondja Gari Margit néni, a múzeumőr, Kisjankó Bori testvérhuga. — A szájunktól vontuk el a falatot, csakhogy a házunk, a szobák minél takarosabbak legyenek.

Persze, Margit néni ölében is ott a hímezni való. Mondja, hetvenéves elmúlt már, de még ma is maga tapasztja a múzeumi szobák döngölt földjét, maga meszeli a házat, és maga gondozza a kertecske virágágyásait. Ki tudja, meddig futja még erejéből? És ki tudja, kerül-e majd a helyére a fiatalabbak sorából kellő szorgalmú és kellő szakértelmű utódja?

M int ahogy Pólik Mihályné, a „Matyó” Szövetkezet elnöke is megemlíti, hogy jobbára az idősebb évjárat tartja fönt a szövetkezetét: Mezőkövesdről, Tardról, Szentistvánról, s még a környék vagy harminc községéből. Mert bár az iskolákban népszerűek a hímző szakkörök, a nagy hírű gimnázium népművészeti versenyt hirdet, az osztályokat is népművészeti tárgyak dekorálják, a fiatalok közül csak kevesen űzik kereső foglalkozásként ezt a sziszifuszi, otthomilő munkát. Az elnökasszony lánya is szépen hímez, de csak kedvtelésből. Számítástechnikát tanul a Miskolci Nehézipari Műszáki Egyetemen.

— Tán ha többet fizetnének, nagyobb lenne e szép szakma vonzereje — véli PóMk Mihályné. — Ma csupán kiegészítő jövedelem az a két-háromezer forint, amit az asszonyok a hímzéssel megkeresnek. A termelőszövetkezetből, a jószágtartásból jóval több pénzt látnak. De bízunk benne, hogy előbb-utóbb a hímzés is fölzárkózik a többi pénzkereseti lehetőség mellé, hiszen ez művészi munka, asszonyaink kézügyessége, fantáziája röpítette világgá Matyóföld hírét.

A szövetkezet évente több mint 90 millió forintnyi értékű hímzett blúzt, kendői, kötényt, népviseletbe öltöztetett babát és egyéb dísztárgyat készít. A legkelendőbbek a blúzok, ebből mintegy 145 ezer darab hagyja el egy év alatt a szövetkezet raktárát.

— Legjobb vásárlóink a franciák, Franciaországot a Német Szövetségi Köztársaság, Dánia és a Benelux államok követik, és sok matyó holmit rendelnek Spanyolországból, Japánból, Kanadából, Angliából is. A Néprajzi Múzeumtól kapott eredeti dokumentáció szerint dolgozunk — magyarázza az elnökasszomy. — A motívumok tehát ugyanazok, mint régen, csupán a minták elhelyezése változik a kor ízlésének megfelelően, no meg ma már a hagyományos, vékony lenanyag helyett inkább műszálas kelmékre dolgozunk.

A szövetkezeti központtal szomszédos Matyó Múzeum kiállításán az is teljes képet kaphat az itteni népművészetről, s a pompás viseletek kontrasztjaként a hajdani summáséletről, aki csupán átutazik Mezőkövesden, s csak néhány órát tölt a városban. A kevésbé sietőknek még két programot ajánlunk. Egy ebédet a Matyó Rózsa vendéglőben, ahol a nagyidai cigánypecsenye féltányérnyi hússzeletei csaknem kifogtak rajtunk, s Pest felé térjenek be egy frissítő lubickolásra a gyógyvizéről híres zsóri fürdőbe.

Kép és szöveg: Balázs István