Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-28 / 2. szám

MAGYAR TANÍTÓK ALBANYBAN Az Amerikai Egyesült Államokban egy kis falucskában, Albanyban háromszáz magyar család él. 1977 szeptemberében az iskolájukban bevezették a kétnyelvű okta­tást, a magyar órákat két Magyarországról érkezett tanárnő tartja: FRITTMANNÉ, MAGDA és MOLNARNÉ, ZSUZSA. A két magyar tanárnő rendszeresen levélben értesíti szerkesztőségünket tapasztalataikról. Molnárné leveléből idézünk: Frittniann Lászlóné amerikai magyar gyerekek között „Jövendő otthonunkat — amely nyolc hónapig életünk színtere lesz — gondo­san felszerelték a legszükségesebb háztar­tási eszközökkel. Kezük nyomán látszott, hogy örömmel vártak minket, és szeret­nénk, ha mi is jól éreznénk magunkat az ő világukban. Voltak könnyes estéink. Távol a csalá­dunktól, az otthontól, de nagyon közel a magyarokhoz. Közel azokhoz, akik édes­anyjuk, nagyanyjuk ajkáról hallották elő­­■.ször a magyar szót, s akik naponta elme­sélték nekünk, hogyan jöttek a szülök Amerikába. A nagyszülők magyar szíve, gondolata oltotta beléjük a magyarságtu­datot, s ez vezeti őket az iskola termeihez, amelyben esténként magyar társalgást tar­tunk, s ez a magyarságtudat vezeti gyer­mekeiket a magyar nyelvű iskola padjai­ba." Néhány sor Frittmanné leveléből: „Az albanyi magyarokkal hamar meg­szerettük egymást, sokan értékelik mosta­ni erőfeszítésünket. Eljárunk összejövete­leikre, ahol szorgosan kérdezősködünk az első magyarok iránt, akik Szatmár, Ung, Bereg megyéből jöttek a múlt század vé­gén Amerikába. Az iskolai munka jól megy, a gyerme­kek édesek, szépen dolgoznak, szó sincs rendetlenkedésről. Egy héttel ezelőtt vendégül láttuk az itteni néptánc-csoport tagjait, körülbelül tizenöten jöttek el. Klasszikus magyar ze­nét hallgattunk lemezről. Az ünnepség vé­gén elénekelték velünk a Himnuszt. A tánccsoport házaspárokból áll, francia, olasz, amerikai feleségekkel, azok is tud­ták a Himnusz szövegét, akik különben az igen-nemet sem tudják magyarul. Nagyon megható volt. Csodálom azt az erőt, amivel nyolcvan év viszontagságán átvergődtek, megtartva a hovatartozás tudatát, megőrizve a hon­vágyat, sőt magukhoz igazították a hely­beli lakosok érzelmi életét is. Erre jel­lemző a kedd esti faluoktatás, ami ingye­nes, kétévestől százévesig mindenki jöhet. Két órán át tanítunk magyart. Erre az al­kalomra leckéket írunk, sokszorosítjuk. Ezen a kedden kevés volt a száz darab leckelap. Kis falu Albany, kilencszáz la­kosa van, mégis még kértek a második leckéből százat. A nem magyar tanítók is eljárnak ezekre az órákra és velünk együtt próbálják az á és az ö hangot kiejteni. Magnóra veszik tanításunkat és a kazettá­kat átadják a hiányzóknak.” FALUDI IVÁN AZ ELDOBOTT ANYANYELV A külföldön letelepedett magyarok közt akad jó né­hány, aki azt állítja egy pár külföldön töltött év után, hogy nehezére esik az anyanyelvén beszélni. Leko­pott a szókincse, nine? kivel beszélnie. Erre azt szoktam vála­szolni. hogy aki akarja, az megtartja az anyanyelvét. Találkoztam már amerikai magyarral, aki negyven év után is úgy beszélt, mint valaha otthon, Kiskunfél­egyházán. Bizonyos árnya­latok, nyelvi finomságok lekopnak, ha nincs kivel beszélnünk, de teljesen el­felejteni az otthon és az is­kola nyelvét lehetetlen, öreg liptói szlovákok még ma is elég jól beszélnek magyarul, ha a nyelvet 1918 előtt az akkori magyar nyelvű elemi iskolában sa­játították el. A külföldre került magyarnál meg az a helyzet, hogy ha el akarja felejtem az anyanyelvét, nehezen tanulja meg az új hazája nyelvét. Az ilyen ha­zánkfia kétnyelvűség he­lyett félnyelvűséggel dicse­kedhet. Persze, akinek kül­földi a házastársa, az a kül­földi nyelvet fogja gyako­rolni és csak a gyermekei­vel beszélhet magyarul. A kérdés az, hogy megteszi-e. Ismerek egy svédországi magyar tanárt, aki 1956-ban diákként került ide. Svéd lányt vett el, de az első fiá­val, amikor az még kicsi volt, magyarul beszélt. De mikor teljesen svéd környe­zetbe került, a kisfia ma­gyar nyelve megakadt és ma már csak töredezve be­széli apja nyelvét. A kiseb­bik fia még annyit sem tud. A család minden nyáron néhány hetet a Kunságban tölt rokonainál; a gyerekek­nek nehéz ott rövid idő alatt rendes szókincset sze­rezniük. A svéd asszony vi­szont jobban beszél magya­rul, mint félmagyar fiai. Másképp inem tudna a kun­sági rokonokkal érintkezni. Svédország ma talán az egyetlen olyan ország nyu­gaton, ahol az állam fizeti a magyar nyelvtanárokat. Épp úgy, mint a török, észt, szerb tanárokat. A szakem­berek véleménye szerint a bevándorolt gyermek köny­­nyebben birkózik meg az idegen nyelvvel, ha tökéle­tesen bírja szülei anyanyel­vét. A nyelvészek ma sokat vitatkoznak azon, hogy mi­kor kell a gyermeknek a kétnyelvűséget megkezde­nie. Egy világhírű foneti­kus, Bettii Malmberg egye­temi tanár azért harcol, hogy a gyermekeket ne ta­nítsák semmilyen idegen nyelvre nyolc-kilencéves koruk előtt, vagyis amíg az anyanyelvűk meg nem erő­södött. Malmberg hibásnak véli a mai iskolai rendszert, amelyik túl korán tanítja a gyermekeket az angol ■nyelvre. Nehéz probléma. Ha Malmberg mellé állunk, ak­kor gyerekeinket külföldön is elsősorban az óhaza nyel­vére kell szoktatnunk. És hogy lesz az iskolában? Svédországban ma 500 000 finn bevándorló lakik. A szülőik a legtöbb esetben csak finnül tudnak, amikor bevándoroltak. A gyerme­keknek meg azelőtt nem adtak finnnyelvű oktatást. Az a visszás helyzet állt elő, hogy az iskolába járó gye­rekek otthon sokszor svédül válaszolták a szüleik finn kérdéseire. Jómagam esete is elég szomorú. 1926-ban a svédországi magyar követség bevonta a magyar útlevelemet, mert a skandináv és német sajtó­ban erősen támadtam a Horthy-rendszert. Az útle­vél bevonását hivatalosain azzal okolták meg, hogy a szovjet kereskedelmi kö­vetség számára svéd gazda­sági cikkeket fordítottam oroszra. Két kisgyermekünk volt, az anyjuk jónevű pesti szí­nésznő, de elég jól beszélt németül. A hazatérés lehe­tetlennek látszott. Elhatá­roztuk, hogy a gyermeke­inknek a magyar helyett egy világnyelvet ajándéko­zunk, a németet. Hadd gya­korolják azt a svéd mellett, amikor iskolába kezdenek járni. Így is lett. A kétnyelvű­ség nálunk azt jelentette, hogy h magyar helyett két idegen nyelvet tanultak meg — persze mind a ket­tőnek hasznát vették. Ma bizony elszomorít, ha arra gondolok, hogy hazalá­togatásuk alkalmával Ma­gyarországon angolul vagy németül fognak beszélni. AZ ÓHAZA VONZÁSÁBAN Nem tudok svédül. S most egy svéd nyelvű előadást hallgatok lankadatlan figye­lemmel, a felfedezés örömével. Milyen dallamos, érdekesen lüktető, szép hangzású nyelv_! Faludi Iván Novotta Róbert felvétele A skandináv nyelveket tanuló buda­pesti bölcsészhallgatóknak persze még többet jelent ez az este: nem minden nap fordul elő, hogy egy svéd író, irodalmár nyelvészeti elemzését hallgat­hatják. Az előadó — remélem nem veszi tiszte­letlenségnek — egy nyolcvanon túli fiatal­ember. Szemében, hanghordozásában, kéz­mozdulataiban a téma iránti lelkesedés. Egy-kettőre kitűnő hangulatot teremt, de­rűs, közvetlen lényével. Ne fegyelmezett hallgatással tiszteljék tanítványai, hanem kérdéseikkel, egy-egy felszabadult együtt­nevet issei — ez a tanári ars poetica hatja át a svédországi író-vendeg, Faludi Iván előadását. Faludi Iván több mint kétszáz no­vella, regények, tanulmányok, mű­fordítások szerzője. Ez alkalommal az Oktatási Minisztérium és a Kulturális Kapcsolatok Intézete hívta meg az óhazá­ba. 1919-ben kényszerült elhagyni Magyar­­országot, 1965-ben tért haza első ízben, ez a mostani útja azóta már a nyolcadik. — Ahogy eljár felettem az idő — mond­ja hamisítatlan dunántúli „e” hangzókkal a soproni születésű tudós — egyre többet jelent számomra, ha magyar földön lehe­tek. Egyre jobban érzem, hogy bár messzi­re sodort a sorsom, ide tartozom. Mind­annyiszor újabb és újabb maradandó él­mény erősíti bennem ezt az érzést. Ha egy fiatalember átadja a helyét a buszon, Pes­ten észre sem veszik az emberek. Ám ne­kem ilyenkor mindig melegség tölti el a szívemet, és arra gondolok, hogy bár Stockholmban is többen ismernék ezt a szép szokást... — Sajnos magyarországi rokonaim már nincsenek, és azt hittem, hogy ismerősöm sincs már ifjúságom pesti éveiből. Így képzelheti, hogy milyen öröm volt a szá­momra, amikor tegnap este, a Vígszínház „Száll a kakukk fészkére” előadásán egy­szer csak megjelent a színpadon egyik volt színiakadémiai diáktársam, Pethes Sándor. Igen, annak idején a színészetbe is bele­kóstoltam. Ha hiszi, ha nem, Pethes Sán­dor is rögtön megismert, pedig több mint hatvan esztendeje nem láttuk egymást... — Idei utamon az egyetemisták csilla­píthatatlan tudásszomja is meglepett, örömmel töltött el, debreceni és szegedi orosz nyelvű előadásaimon csakúgy, mint most Budapesten. Még néhány kérdés és válasz hangzik el svéd nyelven a grammatika tárgyköréből, aztán Faludi Iván magyarra vált. Találkozásairól beszél. A költészet, a próza klasszikusai elevenednek meg, erényeik, gyengéik, zsenialitásuk fi­nom rajzát adja minden emlék. Strind­berg és Selma Lagerlöff, Jeszenyin és Gor­kij, s még a Magyarországon töltött ifjú­korból Ady Endre... / — Tizennyolc éves voltam, amikor a Galilei-körbe meghívtuk Ady Endrét. Jobbára ő kérdezett, ránk, fiatalokra volt kíváncsi. Elevenen él az emlékezetemben egy mondása: „Ne keressék a nagy embe­reket! A nagy emberek érdektelenek.” — S ezt éppen ő tanácsolta... ő, a nagy ember, a magyar líra egyik legnagyobb egyénisége. Engem különösen az érdekelt, hogy mit ad Adynak Párizs. Azt válaszol­ta: „Párizs mindent ad, csak családot nem ad.” — Később fölkerestem a lakásán is, ott, ahol ma az emlékkiállítás látható. Most is előttem van az egyszerűen beren­dezett szoba, amely úgy festett, mintha le­gényember lakná. Pedig Ady akkor már nős volt. Borral kínált, kikérdezett, hogy mi érdekel az irodalomban. Elmondtam neki, hogy a finnek irodalma, s hogy fin­nül tanulok... Az ifjúkori élmények, a haladás mel­letti elkötelezettség külföldre is el­kísérte a pályakezdő írót. Faludi Iván továbbra is kapcsolatot tartott a ma­gyar írókkal, irodalmi lapokkal. Kijárta­kor három levelet ajándékozott a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Az egyikben Kassák Lajos orosz avantgárd szerzők magyarra fordított műveit, valamint tanulmányokat kér „Ma” című, Bécsben kiadott folyóirata számára. Gömöri Ernő, a pozsonyi „Tűz” című folyóirat szerkesztője szintén fordí­tásokat, cikkeket vár. 1930-ban kelt Ge­­reblyés László levele, amelyben beszámol „Forrás” című lapjának áldatlan helyzeté­ről, a haladó írók zaklatásáról, majd meg­köszöni Faludi Ivánnak a lap támogatását. A Széchényi Könyvtár gyarapítási osz­tályán már ismerősként köszöntötték. Ez alkalommal önéletírásának német fordítá­sát hozta magával. A svéd nyelvű kiadás már a könyvtár tulajdona, mintegy har­minc, más művével együtt. A katalógus­­cédulákon ott olvasható: A szerző aján­déka. Balázs István Kassák Lajos levele Faludi Ivánhoz AKTIVISTA FOLYÓIRAT SS*« LAWS mtna »illisno»: urrz Ulá ti buta sAmdoo wouul "n *MA mrso«ifTF«ii noAiTMi uuMm «*«** srtu.ve*rm. ots moactnm. BÉLA WTC UNO AUJL BÁJTTÁ netxiK» wao «•■mnAtMAi WM, OL «ÉUttsmss »■ olX.fyrx-.' K^ZJÜ^XZjL ^ ^ *JT, VWwCAU/T —---------­r.ju.'. >i'x «r.v 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents