Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-28 / 2. szám
A MÁJUS 1 RUHAGYÁR — Igazgató úr, ön milyen ruhát visel? — Az öltönyeimet csináltatom, inget, kabátot készen veszek. A másutt talán szokatlan kérdés ebben az irodában korántsem felesleges. Közép-Európa legnagyobb ruházati gyárában vagyunk. Kérdéseinkre dr. Gonda Pál, igazgatófőkönyvelő válaszol. De előbb ismerkedjünk meg kissé a nagyüzemmel. A gyár neve: Május 1. Termékei az „Elegant” védjegyet viselik. A cég jelzése — jó útlevél. Segítségével kabátok, bőrmellények, felöltők százezrei utaznak a Német Szövetségi Köztársaságba, Angliába, az Egyesült Államokba éppúgy, mint a szomszédos országokba vagy a Közel-Keletre. Ám, mint előkelő utasoknál szokás, előfordul, hogy egy-egy tétel rangrejtve kel át a határokon, az „Elegant” ugyanis bérmunkát is vállal. Üzletfelei közé tartozik az ADIDAS, a Levi’s, a Quelle és még számos jónevű nagyvállalat. A jó piacismeret a gyár számára létkérdés. A fővárosi központi üzemben és a tíz vidéki telepen ötezerötszáz dolgozó csupán kabátból egymillió hatszázezret készít évente, és ha kereskedői még ismerik a régi hazai üzleti szokást, nyolcszázezerszer mondhatják a külföldi vásárlónak: „Viselje egészséggel!” Persze a külföldi vevő ugyanolyan kényes ízlésű, mint a hazai. A gyári portékától is kisipari minőséget vár. De kívánságuk miképp teljesíthető, ha a kis műhelyekben képzett, sokoldalú szakemberek közül a legtöbb már nyugalomba vonult? — A gyárban hatszáz ipari tanuló sajátítja el évenként a mesterséget — válaszol az igazgató. — Az oktatás ugyanúgy folyik, mint a hajdani kis műhelyekben, csak a körülmények jobbak. Minden tanuló teljes képzést kap, csupán az utolsó évben ismerkedik meg a nagyüzemi munkával. A vizsga is a hagyományoknak megfelelő. A jelölt maga tervezi a mestermunkát, és az utolsó öltésig ő készíti el. — Ha már a tervezésről esett szó — nincs nagyobb bosszúsága az asszonyoknak, mint amikor kabátjukat megpillantják, mondjuk a szomszédasszonyon. A gyár érdeke, hogy nagy tételeket készítsen. A vevőé pedig, hogy minél kisebbeket... — Vásárlóinknak évi kétezer modellt kínálunk. A tervek javarészt gyári iparművészek munkái, de ha szükséges, vásárolunk divatintézetektől is. A kétezerből körülbelül ezerkétszázra kapunk megrendelést. Egy-egy modellből ezernél többet nem készítünk, de ez a szám is megtévesztő. Az ezres szériához különböző anyagokat használunk, így egy-egy kabátból háromszáznál több ritkán készül. És a világ, azaz a piac, elég tágas, hogy ez ne legyen feltűnő. — A modelleket a nagykereskedők látják először. Ök választják ki a nekik tetszőt. Az ő ízlésük szerint öltözködünk? — Ez bizony előfordul, bár a kereskedőnek ugyancsak érdeke, hogy a vásárló kedvére tegyen. — Nem mindig sikerül... — Kár lenne tagadni. Itthon a nagy cégek üzletkötői között kevesebb a fiatal, mint a külföldiek között. Ezért fordul elő, hogy nálunk a fiatalok kissé konzervatívabban öltözködnek, mint másutt. Persze az eltérés nem nagy. Általában azt mondhatjuk, hogy a hazai divat rendszerint egy évvel követi az európai divatot diktáló angol, olasz vagy francia divatot. Egy ruhát azonban tulajdonosa egy esztendőnél általában tovább visel, ezért nem panaszkodhatunk. — Meddig „él” egy modell? És mennyi idő telik el a bemutatótól a sorozatgyártásig? — Ebben a szakmában csak két szezon van: a tavaszinyári és a téli-őszi. A divatbemutatókon mindig a következő évre ajánlott viseletét látjuk. Az üzletkötés és a szállítás között egy évnél hosszabb idő nem telhet el. Ha egy széria lefutott, nincs tovább. Nem visszük át a következő esztendőre. — De mit tegyünk, ha az üzletek ezt teszik. A ruhán nincs feltüntetve az évjárat, mint a jobb borokon... — Valóban nincs, és valóban előfordul, hogy egy-egy hazai áruház az előző évről megmaradt portékát kínálja. Ám egyre kevesebb sikerrel. Épp ezért mind gyakoribb a szezonvégi kiárusítás, amikor igen olcsón megvehetjük azt a ruhát, amelyik nem kelt el a gyártás évében. A kereskedelmi vállalatok ezt elősegítendő, jelentős kockázati alappal rendelkeznek. — Hogyan öltözködünk a következő esztendőkben? — Néhány évvel ezelőtt kezdődött és azóta is tart egy viseletváltozás. Lényege, hogy lassanként levetjük a nehéz télikabátokat. A jövő a réteges öltözködésé. A viselet sportosabb, könnyedebb. — Akkor rossz idők járnak az „Elegant”-ra. Gyáruk, úgy tudom, főleg kabátok varrására rendezkedett be? — Időben fölkészültünk e változásra. A vevő diktál, mi pedig határidőre szállítunk. A gyár nemcsak ruhát — néha önmagát is exportálja. Ezt úgy értsük, hogy az „Elegant” a Csepel Művekkel és a Pannónia Külkereskedelmi Vállalattal közösen, főleg a fejlődő országoknak teljes üzemi berendezéseket és technológiát is szállít. Műhelylátogatásra Racsmány Menyhértné, technikus kísér. Az első teremben hatalmas asztalon húsz-harminc réteg kelmét egyszerre szab a fűrészhez hasonló gép, és másutt a hengerre csavart szövetből, mintha vasat esztergálnának, vágják korongra a szegéshez használt szövetet, de egyebekben minden munkaművelet hagyományosnak tetszik. Csupán a sorba állított varrógépek nagyobbak és gyorsabbak, mint öreg szabó ismerősöm régi műhelyében. Igaz, egyik-másik masináról kiderül, hogy csak szemre varrógép, valójában gomblyukat készít vagy gombot varr fel. Talán ez a gyár egyik titka: itt minden a mesterség régi jól bevált módszereiből következik. Ami feltűnő, hogy a gépek mellett dolgozók csaknem valamennyien fiatalok. Ladányi Mária sem lehet több tizenkilenc esztendősnél. Csak tíz hónapja szabadult fel, mint varrónő. Most éppen szattyán finomságú halványsárga bőrből készít zsebeket. Az ebből készült kabát talán a legdrágább viselet. Erre nem mindenkinek telik. — Hát a varrónőnek? — Neki igen — nyugtat meg Marika, és a kurta mondattal kiiktat egy régi közmondást a használatból, mely szerint a szabónak rongyos a kabátja. Kép és szöveg: Megay László 1 Végtelen végek... 2 Ladányi Marika most „zsebes” 3 Olló helyett szalagfűrész 4 Szövetet „esztergálnak” 5 A gyár reklámfotóiból • «V 6
