Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-17 / 12. szám

JUTTATÁS VAGY KÖTELESSÉG?

Figyelmet keltő stílusvita bontakozott ki szaksajtónkban — a szóhasználat megszokottá ímeszesedett rendszeréből alakváltozásért kiáltó fogalmák bukkannak így elő. A szociálpolitika stílusáról van szó, következésképpen — milliók életét, sorsát érintő összefüggésrendszerével — sokkal többet, fontosabbat jelez ez az eszmecsere, semmint hogy a nyelvészkedő stílus-faragás körébe zárhatnánk.

Tanulmányok kifogásolják például nyelvünk immár honossá lett szópárosát, a „társadalmi juttatást” — a közkeletű fogalmat, mely a reáljövedelem ama széles körét fejezi ki, hogy részint pénzben (tehát például családi pótlékként, gyermekgondozási segélyként), részint pedig természetbeni alakban (léhát óvodai-bölcsődei felvétellel, egészségügyi szolgáltatásként stb.), a társadalom javakat „juttat” a lakosságnak. Ám éppen így kifogásolják a szakértők a „segély” szót, a szociális igények bejelentésekor használatos „kérelmezés”-t, sőt, magát a „szociálpolitika” kifejezést is. A téma egyik országos hírű szakértő szociológusa rámutat tanulmányában, hogy szociálpolitikai fogalomtárunk mindmáig nehezen szabadul meg az örökölt beidegződésektől, a tartalmát vesztett fogalmáktól.

Talán mondani.sem kell, hogy a szavakfogalmak sorsa, akár a geológiai mélyfúrások szelvényei, mindig a társadalom mélyebb folyamatairól ad hírt. Ezért érdemes e vita nyomvonalán haladva a hátteret, a lényegesebb összefüggéseket is bemutatnunk.

Valójában társadalmunk elosztási rendszeréről van itt szó — pontosabban: a roppant hatású változás fogalmi tükröződéséről, hogy Magyarország a korábbi hiánykorszakból, a szegényesen szűkös elosztás — nevezzük -nevén: a „juttatás” — kényszerű periódusából átlép, még korántsem a bőség, de a bőségesebb lehetőségek világába. önmagában véve a fogalmi vitát alighanem könnyűszerrel összegezhetjük: nyilvánvaló, hogy társadalmunk polgára sokrétű minőségben vesz részt a javak előállításában — alkalmazott, ám tulajdonos is, technológiailag végrehajtó, ám jogaiban cselekvő közreműködő és irányító is—, nos, ez a társadalom nem „juttat” azoknak, akiket az megillet, hanem a nemzeti jövedelem fogyasztási alapjának elosztásakor természetes mozdulattal csoportosít át javakat e célokra. Ebben a társadalmi tükörben tehát ez nem szociális gondoskodás; a modornak ez a kegyosztó felhangja került tehát most a vita fókuszába.

Csakhogy ha elfogadjuk ezt az értelmezést, ha azt állítjuk, hogy a szocialista elosztás természetes eleméről, nem pedig állami jótékonyságról van szó, továbbra is nyílt a kérdés: vajon miért vált és válhatott a szocialista folyamat korábbi évtizedeiben honossá ez a szóhasználat, s miért éppen mostanában vitázunk róla?

Ez a kérdés pedig már a lényeghez kalauzolja gondolatsorunkat. Annyi bizonyos: nem valamilyen stílus-kiigazításróL hibakorrekcióról van szó — s ezt igen könnyű belátni, ha az előzmények hozzávetőleges köirvonalrajzát ábrázoljuk. Magyarország három évtizede az örökölt szegénység, a hagyományozott strukturális elmaradottság súlyos terhével lépte át történelme határvonalát, amit — természetesen — csak még súlyosabbá tetéztek a háborús pusztítás következményei. Ebből pedig, sok egyéb méllett, az a társadalmi hatás is szükségszerűen következett, -hogy tartósan összemosódtak a gazdálkodás és a szociálpolitika mércéi, a végzett munkához, illetve a szociális igényekhez 'kötődő elosztás módszerei. Szükségszerűen — mondtuk, s könnyű belátni: a kezdet kezdetén például a tányér leves mindenkinek járt, s később is, a keveset amit a nemzet — a gyarapodásra fordított -hányad mellett — eloszthatott, -nagymértékben a munkától független juttatásként is osztania kellett. A szegénység egyenlősége természetesen kényszerű nivelláció, még akkor is, ha ez a kényszerűség olykor elvi következtetéseinkbe, szóhasználatunkba is foeszürémiéit.

így és ezért alakult például a háborút követő valutastabildzációban, a forint megszületésekor oly módon árrendszerünk, hogy a szolgáltatási árakban — különösen a lakbérekben — szociális megfontolásokat érvényesítettünk, -hiszen az „értékarányos” lakbér elviselhetetlenné zsugorította volna a reálkereseteket. S így vált — egyelőre -nem egyetemes jogként, hanem juttatásként — a társadalmi gondoskodás részévé az orvosi ellátás, a nyaralás, sőt, részint még a foglalkoztatás folyamata is, amely — a tömeges munkába vonással — a jövedelmeket az „egy család—több kereső” alapmodellhez igazította. (Ez egyszersmind pótlólagos forrásokat teremtett a termelés — tökét is pótló — növeléséhez, tehát az elosztható javak gyarapításához.)

S ha mindeddig a -nyelvtani múltidőt alkalmaztuk is, tegyük -hozzá immár szigorúan jelenidőben: nincs szó természetesen arról, mintha Magyarországon teljsséggel megszűntek volna a szociálpolitika hagyományosan karitatív kötelezettségei, mintha nem lennének nálunk szegények, elesettek, társadalmi támogatásra szorulók. Utaljunk arra, hogy a háború csataterei és haláltáborai hány embert taszítottak az elárvult öregség .magányába? Szóljunk-e arról, hogy a roppant vándorfolyam, amely a falvaikból az urbanizációs életmódba sodort milliókat, hagyott maga mögött tanyasi aggastyánokat? Ezért is: a tanácsok intézményesen segélyeket folyósítanak; működnek ingyenes ebédet osztó intézmények, a falusi szövetkezetek külön kipótolják ezeket a szerény összegeket, ám a körvonalazott problémának nem ez a lényege.

Az igazi, tartalmi középpontja a társadalom — -mégis így kell neveznünk — juttatásainak: az intézményes hozzájárulás a gyermeknevelésihez, az oktatáshoz, az egészségvédelemhez, az öregek megélhetéséhez s tömérdek más szociális teendőhöz. Ez azonban — beleértve még az imént jelzett segélyezést is —, a szocialista állam természetes és korántsem valamilyen elvont jóságból fakadó kötelessége. Hozzátehetjük: az állam teljesíti is ezt a kötelességét. -Hadd említsünk néhány téhyt. Tavaly a nemzeti jövedelem 12 százalékát fordítottuk közvetlenül társadalombiztosításra; ez — forintban — azt jelenti, hogy amíg egy átlagdolgozóra 1971-ben 5225 forint ilyen költség jutott, 1977-ben már 11 104 forint. Nyugdíjakra 1971-ben 15 milliárdot, tavaly 36 milliárdöt fordított az állam (ami -túlnyomórészt a demográfiai öregedéssel függ össze). A népgazdaság idei terve szerint a pénzben! társadalmi juttatások az előző évhez képest 7,8 százalékkal, a természetbeni ek 12,2 százalékkal emelkednek.

Azt mondtuk: mindez az állam feladata, s bár elvi nézőpontból ez -nyilvánvaló, a gyakorlatban éhben is sűrűsödik az imént jelzett vita. Mert bár kétségtelen, hogy a vállalatoknak, szövetkezeteknek is teljesíteniük kell bizonyos szociális teendőket — az ő kezelésükben is működnék gyermek-, egészségügyi, üdülési intézmények —, mégis fontos, hogy a szociálpolitikát és a gazdálkodást elhatárolják. A valóságban azonban a korábban — ismételjük: szükségképpen — elmosódott határvonalak persze nem rajzolódnak élesebbé egyik napról a másikra. A gazdaságvezetés azonban arra törekszik, hogy széleskörűen megértesse: a béreket, a munkához kötődő anyagi ösztönzést nem célszerű szociális mérce szerint elosztani, hiszen ez keresztezheti az ösztönzés lényegét, célját. -Aligha kétséges, -hogy a korszerű, 'hatékony, mind piacképesebb termékek előállítása ehhez pontosan illeszkedő elosztási rendszert feltételez.

Az is kézenfekvő — s ma már bizonyításra végképp nem szorul —, hogy ilyen módon teremthetünk mind bőségesebb forrásokat a társadalom valóban társadalmi síkon megoldandó feladatainak teljesítéséhez; ahhoz, hogy a szocialista társadalom szociálisan is megvalósíthassa céljait.

Tábori András

1. Megnyílt a 170 millió forintos költséggel újjáépített Gellért pezsgőfürdő

MTI — Ruzsonyi Gábor felv.

2. A Balatonpart legszebb filmszínházát építették föl Balatonföldváron

MTI — Bajkor József felv.

Lord Thomas Balogh, a British National Oil Corporation tanácsadója előadást tartott Budapesten a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen „Közgazdasági elmélet és döntéshozatal” címmel, és a Magyar Tudományos Akadémián az olajár kérdéseinek világgazdasági összefüggéseiről. Ellátogatott a Magyarok Világszövetsége székházába, ahol baráti beszélgetésen vett részt. Képünkön: dr. Bognár József, az MVSZ elnöke, Lord Thomas Balogh, dr. Szabó Zoltán főtitkár és Molnár István főtitkárhelyettes

Gábor Viktor felvétele

HARMINCÉVES

A TERMELŐSZÖVETKEZETI MOZGALON

LOSONCZI PÁL ÜNNEPI BESZÉDE TISZAEÖLDVÁRON

— A magyar mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom forradalmi jelentőségű eredményeket ért el és olyan színvonalra emelkedett, amely alapvetően járul hozzá országunk népének megbízható és kiegyensúlyozott ellátásához: az ipar mezőgazdasági eredetű nyersanyagszükségletének fedezéséhez és kiviteli feladatának teljesítéséhez; terméshozamaiban egész sor területen a világszínvonalat ostromolja, sőt, itt-ott túl is haladja; technikai felszereltségében ugyancsak kiállja az összehasonlítást.

Világosan látnunk és tudnunk kell, hogy hazánkban a mezőgazdaságnak, a mezőgazdasági viszonyok fejlődésének, fejlesztésének vitathatatlanul nagy politikai, társadalmi és gazdasági jelentősége volt, van és lesz a jövőben is.

Ma csupán arra hivatkozom, hogy a lakosság fogyasztásának több mint 40 százaléka ered a mezőgazdaságból; továbbá arra, hogy összkivitelünk negyede — ezen belül a dollárelszámolású export harmada — ugyancsak innen kerül ki, s ha arra utalok, hogy minden harmadik kereső közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdasággal, élelmiszer-termeléssel és -forgalmazássa.1 foglalkozik, akkor bízvást kijelenthetem, hogy népgazdaságunk e kulcsfontosságú ágazata — egészében mezőgazdaságunk jelentősége — nem mérhető pusztán és kizárólag „mechanikusan” azzal a részaránynyal, amellyel a nemzeti jövedelemhez hozzájárul. Habár ez — ha jól meggondoljuk — önmagában is akkora hányad, amit távolról sem lehet lebecsülni. Kézenfekvő ezért, hogy úgy szóljunk a mezőgazdaság, az élelmiszer-termelés fejlesztéséről, mint össztársadalmi érdekeket szolgáló és elősegítő feladatról. Úgy, ahogy azt elméletben és gyakorlatban az elmúlt húsz esztendőben tettük.

Az a véleményünk, hogy nincs szükség a szövetkezetek állami irányításában alapvető változásokra, de az irányítást okvetlenül hozzá kell igazítani a megváltozott, a mára kialakult körülményekhez és a jövő követelményeihez.

Más szavakkal: a gazdasági eszközökkel történő irányítás erősítését akarjuk. És az ennek megfelelő, a jelenlegi irányítási gyakorlattal összhangban álló igazgatási módosításokat akarunk: olyan rendszert, ami jobban számol a mezőgazdasági nagyüzemek vezetőinek megnövekedett felkészültségével, a téeszek önállóságával, amely serkenti az önálló kezdeményezést, ugyanakkor — az erőteljesebb felelősségvállalás révén — erősíti a szocialista vállalkozói kedvet. Hatékony, áttekinthető, párhuzamosságoktól és bürokráciától mentes irányítást akarunk és tervezünk.

Az Elnöki Tanács elnöke leszögezte, hogy támogatni kell a termelőszövetkezetek tevékenységét, ami egyaránt hasznos az egyénnek, a népgazdaságnak. Mégpedig nem jótékonysági meggondolásból, hanem politikai belátáson alapuló kötelességből.

A leszerelés minden ország népének létérdeke

PÚJA FRIGYES FELSZÓLALÁSA AZ ENSZ-KÖZGYÜLÉS RENDKÍVÜLI ÜLÉSSZAKÁN

A magyar külügyminiszter beszédében többek között a következőket mondta: Ma, amikor a legégetőbb feladat az emberiség megmentése a nukleáris pusztulástól, különösen nagy jelentőségű a világ két legerősebb hatalmának, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak az együttműködése a leszerelés terén. A magyar kormány helyesli és üdvözli a szovjet—amerikai kapcsolatok javítására irányuló erőfeszítéseket, a hadászati fegyverzet korlátozását célzó tárgyalások folytatását, a megbeszélésék kiterjesztését más kérdésekre, és őszintén kívánja ezek mielőbbi sikeres befejezését. Űjabb egyezmények, de különösen a SALT—II megállapodás tető alá hozása igen pozitív hatást gyakorolna a leszerelési folyamat egészére és általában a nemzetközi légkörre.

— Kormányom abból indul ki hogy a fegyverkezési verseny megfékezése, a leszerelés minden ország népének létérdeke. Ezért minden ország kormányának kötelessége, hogy a leszereléshez aktívan, jóakarattal és őszinte erőfeszítésekkel hozzájáruljon.

Ettől az ülésszaktól mi azt várjuk, hogy megfelelő alkotó légkör kialakításával tegye lehetővé a részt vevő országok küldöttei számára a leszerelés -terén eddig elért eredmények tárgyilagos összegezését, a leszerelési tárgyalások során követendő alapelvek körültekintő meghatározását, a sürgető és megoldásra leginkább érett feladatok kijelölését.

Ha ilyen szellemben dolgozik a rendkívüli ülésszak, képes lesz arra, hogy ösztönözze az államokat a leszerelési tárgyalások ütemének és hatékonyságának növelésére, -hogy a világ békeszerető erőinek újabb -biztatást nyújtva elősegítse az enyhülést, előmozdítsa a leszerelés -napirenden levő problémáinak megoldását, a leszerelés ellenfeleinek elszigetelését és visszaszorítását.

Púja Frigyes magyar külügyminiszter ENSZ-beli felszólalását megelőzően, május 26-án New Yorkban találkozott Cyrus Van-ce amerikai külügyminiszterrel. Eszmecserét folytattak a két ország kapcsolatairól és a nemzetközi helyzet egyes kérdéseiről.