Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-20 / 10. szám

BÉLÁDI MIKLÓS

A mai magyar irodalomról

A mai magyar irodalmat nagy vonalakban áttekintő vázlat — megjelent az Életünk című folyóirat 1977 májusi számábari, és teljes terjedelemben elhangzott a III. Anyanyelvi Konferencián — első tételében a szerző a többi közt utal arra, hogy a magyar irodalom ráébredt: korszerűsödnie kell témaválasztásban, eszközhasználatban, az irodalom feladatairól alkotott nézetekben, mert az idő ezt követeli tőle. Jelszó, mérték, iránytadó lett az, hogy lépést kell tartani Európával. A magyarral, a nemzetivel egyenrangúvá vált az emberiség-gondolat. — Ugyanakkor erőre kapott a hazai valóság jelene, közelmúltja ábrázolásának, a korra jellemző társadalmi problémák tükröződésének szándéka, s mindenekelőtt az, hogy a helyinek, a hazaion jellegzetesnek próbált tágabb érvényt, a provincián túlmutató jelentést adni. — A mai irodalom másik korjellemzője — a tanulmány második tétele — a nemzedéki problémakört érinti. Az elmúlt másfél évtizedben új írói generáció jelent meg. egyre láthatóbban ők határozzák meg az irodalom közérzetét.

A harmadik kérdéskör, amely a mai irodalomban meghatározó erővel jelentkezik, a határon túli irodalmakhoz kapcsolódik. Nem kell ezen a helyen emlékeztetni arra. hogyan alakult a hazai meg a határon túli irodalmak viszonya a hatvanas évek elejétől napjainkig, milyen bonyodalmakon, vitákon, álvitákon, akadályokon át vezetett az út addig, hogy ma már magától értetődő a csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai magyar költők, írók itthoni jelenléte, amint hogy ugyanígy természetes: ezeknek az irodalmaknak önálló léte, szuverén világa van, nem szorulnak gyámolító kezekre, megállnak a maguk lábán és csak a maguk lábán akarnak megállni. Mai létük értelme azon nyugszik, hogy önálló, eredeti mondanivalót hordoznak, hogy problémaviláguk. igényeik, terveik a mienkétől elütő, különböző módon alakulnak, noha nem teljesen érintetlenül attól, ami nálunk történik. Ezeknek az irodalmaknak eszköze, anyaga a magyar nyelv, de végül nem a magyar nyelv az egyedüli meghatározójuk, hanem az a történelmi, állami, kulturális keret, az az etnikai környezet, a hozzá tartozó intézményhálózattal, amelyben élnek, alakulnak, változnak. Mert ha csupán a nyelvet ismerjük el meghatározó tényezőnek, azzal akaratlanul csorbítjuk a romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai magyar irodalom autonóm létét, és azt állítjuk — bár jóindulattal vagy akaratlanul —, hogy ami a határon kívül létezik, az csupán a határon belülinek egyik akcentusa, másodlagos képződménye. Az egyetemes magyar irodalom nem központi és mellékirodalmakból áll, az egyetemesség nem azt jelenti, hogy a magyarországi elvi előjogokkal rendelkezik — mégha történelmiekkel valóban rendelkezik is —, hogy ő a teremtő, a kibocsátó, a többi csupán következmény; hogy a hazai a nap, a többi körülötte a bolygó. Az egyetemes magyar irodalom fogalma egyet jelent: hogy magyar irodalmak léteznek, élnek, működnek. Közöttük mellé-, nem pedig alárendelő viszony van.

Ezt az állapotot tudomásul vette a hazai irodalom, azzal együtt, hogy tudja: az autonóm lét nem húz eltávolító határvonalakat a magvar irodalmak közé, lehetővé teszi a közlekedést, -amennyiben ezt különböző külső tényezők erőszakosan nem gátolják. Ezek között az egyazon történelmi környezetben élő irodalmak között elvileg nyitottak a kapuk. Nem így áll a nyugati magyar irodalom ügye, s ennek történelmileg kialakult magyarázata van. A

nyugati magyar író idegen környezetben alkot, vagy helyénvalóbb tán azt mondani, hogy nem magyar nyelvű közegben. A nyugati országok magyar írója diaszpórában él, távol az anyanyelvi közösségtől, ami annyit jelent, hogy a nyugati magyar író egyáltalán nem kizárólag, de gyakran kétlelkű lény: létezik egy állampolgári léte, ettől elkülönülve az írói léte. Ez nemcsak azt hozza magával, hogy nélkülözni kénytelenek az írói alkotómunka mindama körülményét, amelyek a minket környező államokban történelmileg kialakultak, inkább azt, hogy írói létük marginális szociológiai képződményként jelenik meg, ennek az állapotnak ritka előnyeivel, gyakoribb hátrányaival együtt. Mindamellett ennek az irodalomnák megvan már a szakadozott története, s még akkor is, ha jövője bizonytalan, beláthatatlan; a jelenét mindenképpen élő, mozgó és fejlődő, nem pedig sorvadó alakulatnak tekinthetjük.

Ezt az irodalmat ennek ellenére nem tételezhetjük ugyanolyan központnak, mint mondjuk a romániait. Mert vajon elegendő attributum-e egy irodalom önálló létéhez az, hogy jobbára negatív földrajzi definiciót adhatunk róla, tehát azt, hogy nem itthon, nem a szomszéd államokban, hanem nyugaton települt meg? Kérdezem ezt és nem állítom — meglehet, s hogy ez a kérdőmondat ötven esztendő múlva merőben értelmetlenné válik. Továbbá, vajon a tárgyat megnyugtató módon jellemzi, ha azt állítjuk, hogy a „magyar irodalom ott van, ahol magyarul írnak, magyar könyvek jelennek meg” (Borfbándi Gyula)? Az ún. nemzeti jellegű anyag, az írók nemzeti tudata nem tartozik hozzá? Gyanítom, hogy ezeket a kérdőmondatokat az itt jelenlevő amerikai, nyugat-európai írók homlokráncolva hallgatják, mert úgy válik, vélhetik, hogy evidenciákat kár bolygatni. Nem is az ötágú sípra gondoltam, nem a Magyar Műhelyre — mindkettő nevében hordozza a nemzeti tudathoz tartozás jegyét, az egyik Illyést, a másik Németh Lászlót idézi elénk. De az elaprózott nyugati magyar irodalom minden tartozékával együtt integrálható-e a magyar irodalomba — ennyit kérdeztem, mert úgy gondolom, nem elegendő kritérium egy irodalom önálló létéhez, hogy valahol „magyarul írnak, magyar könyvek jelennek meg”, noha az irodalom létének ez egyik föltétele, a nyelv és a kiadott mű.

Lehet, hogy a magyar könyv a világ egyegy pontján csupán szociológiai tünet, egy idegen kultúra mellékterméke, melyet lényegi dolgok nem kötnek hozzá a magyar irodalomhoz. De még tovább menve, megkérdezhetjük azt is, hol képzeljük el azokat az írókat, akik deklarálták, hogy nem kívánnak beletartozni a magyar irodalomba; akik nemcsak az országból, de annak irodalmából is emigráltak?

Mindez arra inthet bennünket, hogy a nyugati irodalmat — történetének, intézményeinek, alkotóinak homogén jelentéstartalmú kritériumokkal nem karakterizálható jellege miatt — nem tekinthetjük egyetlen központnak. Míg a többi magyar irodalom egy történelmileg kialakult etnikai centrum erőterében alakul, addig a nyugati több kultúra-centrum körzetében helyezkedik el.

A lényegbevágó politikai jellegű akadályokon kívül ez lehetett a magyarázata annak, hogy a nyugati magyar irodalom nem élt, nem él benne ugyanolyan jogokkal a nemzeti irodalomban, mint a környező államokéi. Pedig benne kellene élnie, mert létezik egy olyan törzse — nem merem mondani, hogy derékhada —, amelyik noha nyugaton nőtt íróvá, idetartozónak érzi magát. Ez a törzs a nyugati magyar irodalom középgenerációja, mely több műhely köré tömörülve dolgozik, legalább kéi irányban elkötelezett. Benne él valamelyik nyugati irodalomban, együttműködik annak íróival, velük karöltve, kollektív munkákat ad közre: motorja, előrelendítője a magyar irodalom bemutatásának, és ezt nemcsak Sulyok Vince kitüntető irodalmi díja jelzi. Nem méltányolhatjuk eléggé, amit ezen a téren Bujdosó Alpár, Czigány Lóránt, Dedinszky Erika, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kibédi Varga Áron, Nagy Pál, Papp Tibor, Thinsz Géza és sokan mások végeztek. A magyar kultúrának soha nem élt még nyugaton olyan rátermett, áldozatkész, legnemesebb értelemben vett propagandista gárdája, mint napjainkban. A megjelenő antológiák, kötetek, különszámok, vagy a Magyar Műhely gondozta d’atelier füzetek — mind erről vallanak.

De csak a magunk, a mi itthoni érdekeinket néznénk, ha csupán erre a kulturális, irodalomközvetítő szerepre, az áldozatos tolmácsolói feladatvállalásra emlékeztetnénk. Ezek az írók: önálló alkotók, eredeti, izgalmas, a mi irodalmunkat is serkentő művek létrehozói. Ezzel pedig kötődnek a mi irodalmunkhoz. Ma már elvitathatatlan tény, hogy a Magyar Műhely kör kiadványai, mozgalma, a Szepsi Csombor Márton és a Mikes Kelemen Társaság munkája az irodalomtörténeti tény rangjára emelkedett. Nem lehet vita tárgya, hogy ennek az irodalomnak helye van az egyetemes magyar irodalomban.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezzel az írócsoporttal adódnak még ádáz vitáink. Rengeteg dologban nem értünk egyet az irodalom gyakorlatát, az irodalom szerepét, jellegét illetően. Eltér a véleményünk a hazai irodalom alkotóit, irányait, általában egész értékrendjét érintő ítéletekben. Az éles viták ellenére az alapdolgokban annál inkább egyetértünk. Egyetértünk abban, hogy egyetlen magyar irodalom létezik, melynek alkotói, gazdagítói nem egy helyen élnek, de végül egy célért dolgoznak. Ez a cél egybevág az anyanyelvi mozgalom céljávaL Örkény mondotta nemrég egy interjúban — idézni már nem akarom —, hogy á magyar nemzeti jelleghez a szétszórtság is hozzátartozik. Hogy a szétszórtságban élők közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy jöjjön létre közöttük az elérhető egység — ezen munkálkodnak azok az írók, akik amerikai városokban, Londonban, Bécsben, Oslóban, Párizsban élnek.

Biztató jelei már vannak, hogy a nyugati magyar írókat is úgy emlegetik majd — reméljük, közel ez az idő —, mint a környező államokból Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Duba Gyulát, Dobos Lászlót, Cselényi Lászlót, Bori Imrét, Domonkos Istvánt, Szeli Istvánt, Tolnai Ottót és a többieket. Hogy a hazai olvasók ugyanúgy bólintanak rá a ma még új nevekre, mint az előbb említettekre, mert ugyanúgy tudják majd, hogy milyen gazdagító, távlatnyitó, szemhatártágító munkát végeztek a magyar irodalom érdekében.

Ebben bizakodva, hadd zárjam rövid vázlatomat Illyés mondatával: „Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszik. mégiscsak a hatalmas emberiség.” Ez a mai magyar irodalmak egységesítője, közös elkötelezettsége.

Novotta Ferenc felv.

THE

CREATIVE

VISION

Tárct7AnA *

dr. Csikszentmihályi Mihály

„A” személy gépkocsijában ül és egy elhagyott vidéki úton halad késő éjszaka, amikor a kocsija defektet kap. Kiszáll, kinyitja a csomagtartót és... és nincs ott az emelő. Káromkodik egyet, lecsapja a csomagtartó fedelét és elbandukol a legközelebbi házhoz, hogy kölcsönkérjen egyet.

Közben „B” személy is ugyanazon az úton, a másik irányban utazik, amikor leereszt a gumija. Kiszáll, kinyitja a csomagtartót és neki sincs emelője. Körülnéz. Éppen az út mentén áll egy régi magtár, aminek a szénapadlásán egy csigáról kötél lóg le. Lassan odagurul, a kötéllel felemeli a kocsit, kereket cserél — és folytatja útját.

Az „A” személlyel az a baj — dől hátra zsúfolt dolgozószobájának székén a Chicagói Egyetem (University of Chicago) kutatója, dr. Jacob W. Getzels —, hogy csak megoldást akar, és nem figyel a problémára.

Getzels viselkedéstudományokat oktat. Munkatársával, dr. Csikszentmihályi Mihállyal együtt tíz évet töltött el képzőművészeti hallgatók tanulmányozásával, hogy rájöjjön, közülük ki válik beérkezett művésszé és miért. Getzelst különösen az érdekelte, hogy megtudja, milyen a művészek gondolkodásának menete. És kiderült, hogy az roppantul hasonlít „B” személy gondolkodásához.

Lényegében Getzels és Csikszentmihályi arra az álláspontra jutott, hogy minden alkotó gondolkodású ember, legyen az művész, tudós vagy „egyszerű” ember, akinek hajlama van az eredetiségre — inkább megtalálja, mintsem — valamilyen módon — megoldja a problémát.

Csikszentmihályival, végzett tanítványával, Getzels töprengeni kezdett a gondolkodás természetéről. Mi teszi azt alkotóvá? Melyek az alkotó embert jellemző személyiségvonások és -értékek?

A magyar származású Csikszentmihályi mindig is nagyon érdeklődött a művészetek iránt. Ki volna „alkotóbb” — tette fel a kérdést — a képzőművésznél, festőnél, szobrásznál? Hiszen ők pusztán a tehetségükkel és képzeletükkel a nyers festékből és halolt kőből teremtenek új tárgyakat, olyanokat, amelyek másokra hatni tudnak, felvillanyozhatják és felajzhatják az embereket. A két kutató úgy gondolta, hogy a hírneves Chicagói Művészeti Főiskola (Art Institute of Chicago) hallgatóinak jó esélyük van, hogy valóban művészek legyenek — legalább is közülük jó néhánynak, így kezdődött a tízéves munka. (Getzels és Csikszentmihályi részletesen leírják kutatásaikat és eredményeiket a nemrégiben megjelent Az alkotó látásmód »The Creative Vision« című könyvükben.)

Másod- és harmadéves hallgatókat 6 órás teszt (próba) sorozatnak vetettek alá. Többek között intelligenciavizsgálatnak is; feljegyezték személyiségvonásaikat, értékválasztásaikat, vizsgálták és összehasonlították a hátterüket, körülményeiket, nyomon követték tanulmányi eredményüket, teljesítményüket. A legtöbbről a legegyszerűbb vizsgálat árulkodott: minden hallgatót megkértek, hogy rajzoljon egy csendéletet.

Getzels és Csikszentmihályi egy asztalon különféle tárgyakat helyezett el. Mégpedig a csendéletek szokásos kellékeit — szőlőfürtöt, vázát, porcelánszobrocskát — és néhány szokatlan, „oda nem illő” dolgot is: egy hasábot, egy porlasztót, egy kis bábut, egy trombitát. Minden hallgató annyi tárgyat választhatott ki, amennyit csak akart.

Hivatásos műkritikusokat és az ő iskola tanárait kérték fel, hogy értékeljék az elkészített rajzokat a tehetség és az eredetiség szempontjából. Amikor ezeket az értékeléseket összehasonlították a hallgatóknak a teszt folyamán végzett cselekvéseivel, meglepő összefüggés derült ki. A hallgatók szakmai képzettsége nagyjából azonos szinten állt — mondja Getzels. Azok, akiknek munkáit eredetibbnek ítélték meg, több időt töltöttek el a tárgyak kiválasztásával, és a szokatlanok mellett döntöttek.

összegezve: problémákat kerestek. — Azok a művészek, akik rögtön tudták, hogy mit akarnak csinálni, olyanok, mint az a fickó a történetben, aki elment az emelőért.

Bill Marvei „Mi teszi az alkotó gondolkodást?” című cikkét az USA című magyar nyelvű folyóirat 22. száma alapján közöljük. A rövidített és átdolgozott változat Raáb György munkája.

I