Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-22 / 8. szám
Az újpalotai lakónegyed. Háttérben a „víztornyos” ház Moszkvában és Havannában április 4-én az ország modern építőművészeiét bemutató kiállítás nyílt, amelyet később más városokban is bemutatnak. A tárlat egyik alkotása: Budapest új lakótelepének „víztornyos” háza. „Öntött” lakóház, mint víztorony Ha valaki a Keleti pályaudvarnál fölszáll egy piros jelzésű 173-as autóbuszra, akkor egy félóra múlva eléri Budapest eddigi legnagyobb lakótelepét, Üjpalotát. Legnagyobb és — szakemberek s laikusok szerint egyaránt — legszebb lakótelepét, amelyen több mint negyvenezren élnek, alig kevesebben, mint a fővárostól 100 kilométernyire levő, barackpálinkájáról is híres Kecskeméten. Nagy és szép kerület ez, érdemes itt sétálni. Mert az egyhangú, általában házgyári elemekből, panelokból készült épületeknél is változatosság mutatkozik; váltakozó színeiben, okos elrendezésében. A városnyi városrész számos meglepetéssel is szolgál. Négyszintes házak nagyterű lakásokkal — természetesen nagy családok részére — váltogatják egymást 10—15 emeletes monstrumokkal. Lapos, hosszú és nagy vásárcsarnokában minden földi jó kapható. S nem messze tőle, mintha óriás dobálta volna egymásra, hatalmas kockákból fura alakú szolgáltató ház fekszik. Nem unalmas tehát. Látszik: építészeink itt már mindent rutinosan használnak. Különösen szép a városközpont füves, bokros, fás térségével, amelyből, mint „Kleopátra tűje” egy épület emelkedik ki. Ez a toronyház különösen nevezetes. Nevezetes, mert az első és mind ez ideig egyetlen olyan épület Magyarországon, amely nemcsak lakóház, hanem — víztorony is. A legtetején, mintegy hetven méter magasan helyezkedik el ugyanis két, egyenként 300 köbméteres víztartály, amely ellátja az egész telepet vízzel. Félelmetes lehet egy ilyen házban lakni! — mondhatnék. — Mi történik akkor, ha valamelyik medence megreped? Nos, természetesen semmi különös. A 600 ezer liter víz lezúdul az e célra épült betoncsatornán. és a földszinti kifolyókon keresztül elterül a térségben. Persze ez nem fordulhat elő. Tervezői, építői ugyanis mindenre gondoltak. A biztonságosság, akár statikailag. akár a gépi berendezéseknél elsőrangú feladat volt. Hiszen néhány milliméter eltérés a függőlegestől például beláthatatlan következményekkel járhatna. A ház öntött betonból, vagy ahogy szakkifejezéssel mondják, csúszózsaluzással készült. Mindössze három hónap alatt. Igaz, éjjel-nappal dolgoztak, hiszen a betonozással nem lehet leállni, és később folytatni. Hosszabb ideig tartott viszont a szakipari munka. Az ajtók, ablakok berakása, a szőnyegpadlók felragasztása, a fürdőszobák, konyhák csempézése, a helyiségek tapétázása, a beépített bútorok elkészítése, a korlátok felrakása, és így tovább. Végső soron nem egészen két év alatt készült el az épület. És ebben az időben benne van a két hatalmas méretű víztartály behelyezése és a helyszínen való hegesztése; a gépi berendezések elkészítése, az automatika — mert kezelőszemélyzet nincs — és a biztosító rendszerek kiépítése is. 96 darab lakását (egy- és háromszobásak), valamint két csodálatos panorámájú műteremlakását a 20. emeleten ma már lakják a boldog tulajdonosok. És senki sem gondol arra, hogy fölöttük 600 köbméter víz van. Mint ahogy arra sem gondol senki, hogy mennyi lelemény, tudás, ismeret kellett ahhoz, hogy az építészek létrehozhassák ezt a rendkívül takarékos megoldású, és Európában is ritka víztorony-házat. Csak az csodálkozik el egy pillanatra a centrumból kiemelkedő látványon, aki először jár a lakótelepen. Aztán továbbhalad, megkeresi rokonát, ismerősét vagy barátját. Vagy valamelyik hangulatos étterembe ül be, hogy harapjon valamit. De ha közelebb menne és körbejárná az épületet, elcsodálkozna az osztrák Dryvit-vakolat ragyogásán. S ha belépne a négy bejárat valamelyikén, gyönyörködhetne elegáns előcsarnokában. De sehol sem találna egyetlen utalást sem arra, hogy kik tervezték e monumentális épületet. Hiába: a magyar „szerénység” ma már krónikus betegség. Hadd pótoljuk tehát mi, ami nem áll a ház oldalán: „Tervezték: Tenke Tibor és H. Udvary Éva. Kivitelezte a 43-as számú Építőipari Vállalat.” Büszkék lehetnek rá. Hegymegi Pál BOLDIZSÁR MN.HAZAI NAPLÓ TAVASZ MAGYARORSZÁGON NAPSÜTÉS A VÁCI UTCÁBAN. Régen látott svájci barátommal sétáltam a Váci utcában szerdán, március 28-án, és ezt a dátumot azért jegyzem külön fel, mert aznap érkezett meg a tavasz Magyarországra. Ez a kifejezés: „Tavasz Magyarországon” az én nemzedékem tudatában a háború utáni első két-három évet idézi fel, a nagy változások, az építés és az újjáépítés korát. Barátom a negyvenes évek végén járt itt, legutóbb pedig húsz éve. Az ö csodálkozó tekintetén és megjegyzésein tudtam lemérni a magyarországi változások három szakaszát. Amikor már másodszor sétáltunk végig a Vörösmarty tértől a Kígyó utcán át a Ferenciek tere újra felállított kútjához, azt mondta, hogy legjobban az emberek arca tetszik neki. Derűs mindenki, meg-megállnak beszélgetni, egy darab régi kisváros a kétmilliós világváros közepén. Nem nagyon szeretem az ilyen általánosításokat, mert később csalódásba csaphatnak át, és ezért a hirtelen beköszöntött tavasszal, a napsütéssel, a balzsamos levegővel magyaráztam az emberek jókedvét. Váratlanul nagyobb sikert arattam svájci barátomnál, mint gondoltam. Tetszett neki, hogy nem azt kezdtem magyarázni, milyen boldogok és gazdagok itt az emberek. Akaratlanul rátapintottam a mai magyar életstílus egyik jellemző vonására: nem szeretünk dicsekedni, vagy pontosabban, leszoktunk a kezdeti évtizedek gyakran provinciális hencegéséről. Inkább becsüljük eredményeinket, semmint hivalkodunk velük, örülünk, ha a külföldi látogató vagy egy barát jól érzi magát nálunk, de ettől ne képzeljük azt, hogy Magyarországon minden kérdés megoldódott. Sőt, mondtam barátomnak, aki történész tanár, az a különös ma Magyarországon, hogy az emberek többet kritizálnak, mint azelőtt, éppen mert az elsődleges gondoktól a lakosság túlnyomó többsége megszabadult. Ma nincs Magyarországon olyan ember, és ez nemcsak a túlnyomó többségre, hanem az egész lakosságra vonatkozik, aki este éhesen feküdne ágyba. Az én fiatalkoromban, minden túlzás nélkül, az akkor kilencmilliós Magyarország egyharmada sohasem lakott jól. Ma pedig? A Nők Lapja legújabb számában összehasonlító fényképeket közöl nőkről és férfiakról is, akik híven követték a hetilap fogyókúratanácsait, és néhány hónap alatt nyolc-tíztizenöt kilót leadtak. Barátom ezt felírta a noteszába, azután megkérdezte, jó-e még a koszt a Százéves Étteremben. Elmentünk, kipróbáltuk. A somlói galuskánál barátom megkérdezte: hogyan bírjátok ezt? Én úgy, hogy az ő menüjének csak a felét ettem meg. Nagyon sok ember pedig azért táplálkozik bővebben a kelleténél, mert saját gyermekkori koplalásait akarja pótolni, sőt őzt is megeszi, amihez szülei, sőt nagyszülei nem jutottak hozzá. Ilyen ország vagyunk. A MŰZEUMLÉPCSÖN. Ebéd után vendégem meg akarta nézni a Nemzeti Múzeumban a koronát, és örömmel elkísértem. Láttam amikor az amerikai külügyminiszter január 6-án átadta az Országházban, tiszteletemet tettem új rezidenciájában, a Nemzeti Múzeumban is, és most harmadszor újra megilletődötten néztem a többi hétköznapi látogatóval együtt. Barátomnak feltűnt, hogy mindenki suttogóra fogja a hangját. Bizonyára így volt múltkori látogatásomkor is, de nem vettem észre, mert természetesnek tartottam. Múzeumban az ember egyébként sem emeli fel a hangját, de itt a korona, az országalma, a kard és a palást jelenlétében a Nemzeti Múzeum falai közt, ahol tíz évszázad más emlékei, ereklyéi és kincsei is történelmi feszültséggel töltik meg a terel, úgy érzi, hogy a magyar történelem templomában jár. Kijövet, a magyar jelen roppantul közvetlen képei fogadtak. A múzeum széles lépcsőin alig marad hely arra, hogy még így is zeg-zúgosan haladva, leérjünk a Múzeumkertbe. A lépcsőt teljes szélességében sűrűn egymás mellett, birtokba vették a fiatalok. A Múzeum körúton közel van az Eötvös Loránd Egyetem Természettudományi Kara, hátunk mögött a belső klinikai telep, a diákok két óra közti szünetet vagy az ebédidőt arra használják fel, hogy kitelepednek a múzeum lépcsőjére napozni, olvasni, falatozni, csókolózni. Űj látványosság ez Budapesten, mondom vendégemnek. Nagyon sok évvel ezelőtt, amikor az egyetemre jártam, március végén ugyanígy sütött a nap, de eszünk ágában sem volt leülni a múzeum lépcsőjére. El is gondolkodom, mi lehetett az oka. Először is nyilván az, hogy sokkal kötöttebb, illemtudóbb, vagy inkább feszélyezettebb volt a fiatalok élete is. Egy egyetemi polgárnak, ahogy akkor neveztek bennünket, nem illett. lépcsőre ülnie. Az akkori, legtöbbször sötét zakó és nadrág sem volt alkalmas arra, hogy a lépcső köveivel kerüljön közeli érintkezésbe. Most gyorsan végig jártat juk a szemünket a fiatalokon, és még véletlenül sem tudok mást felfedezni rajtuk, mint farmernadrágot — fiún, lányon egyaránt. A másik ok az lehetett, hogy a Múzeumkertben csősz őrködött a rendre és a fegyelemre, és nyilván elkergette volna az egyetemi hallgató urakat és hölgyeket, ha helyetfoglalnak a lépcsőn. Egy társadalom megváltozása, lám nemcsak a nagy erőfeszítéseken, az eredményeken, a grafikonokon mérhető le, hanem az emberi érintkezés átalakult formáin is. Erről beszélgettünk svájci barátommal. Mi is leültünk a lépcsőre, egészen az egyetem felöli legszélére, ott, ahol a lépcső melletti falon a nagy történelmi legenda szerint Petőfi elszavalta március idusán a Talpra magyart. (Hiába bizonyítják a történészek, hogy ez csak szájhagyomány, idealizálás, monda, én már csak megőrzőm ezt a történelmi képet emlékezetemben, és majd néhány perc múlva így mesélem el svájci barátomnak.) De egyelőre még a társadalom átalakulásáról van szó. Egyetért velem, de hozzáteszi, hogy ha Genfben szépen süt a nap, akkor bizony kiülnek a diákok a Szent Péter templom lépcsőjére és a reformáció emlékművének mellvédjére is. Természetesen a társadalom Nyugat-Európában is átalakult, a fiatalok szabadabbak és szabadosak is, még Calvin szigorú városában is csókolóznak az utcán. A különbség csak az, amit barátom vagy elhisz, vagy nem: a napozó, évédő, olvasó, tanuló egyetemisták társadalmi hovatartozásával mindig zavarban vagyok, ha külföldi barátaimmal ilyesmiről beszélek: kéretlen propagandának hat, pedig az élet egy döntő része a valódi változás éltető eleme. Magyarországon ma az egykori középosztálybeliek fiaiból, vagy inkább unokáiból nem jár kevesebb az egyetemekre, mint a harmincas években velem együtt, de járnak olyanok fiai és immár unokái, akik akkor éhesen feküdtek le este. TANULJON, TANÍTSON MAGYARUL TALLÓZÁS A SZOMSZÉDOS SZOCIALISTA ORSZÁGOK — Magyar szülők nyelvtanár nélkül taníthatják gyermekeiket ; — Magyar iskolák tanárai és növendékei számára nélkülözhetetlen oktatási segédeszköz — Egyetemek magyar fakultásai, vagy bármely más nyelvtanfolyam számára fontos anyag a MAGYAR NYELVŰ SAJTÓJÁBÓL LEARN HUNGARIAN 10 lemezen (LP 3748—57) 30 nyelvleckét kap a csaknem 5 órás felvételen. Az egyes leckék közötti magyar sztereo zenei illusztrációk élvezetesebbé teszik a tanulást. A nyelvkönyv (Bánhidi—Jókay—Szabó) 530 oldalas, kötött, illusztrált. A könyv végén angol—magyar, ill. magyar—angol szószedettel. A komplett anyag ára (10 lemez és a tankönyv) 34,90 US $, tengerentúlra fuvarköltséget is számítunk. Megrendelhető: t KULTÚRA Külkereskedelmi Vállalat H—1389 Budapest, Pf. 149. A Csehszlovákiában megjelenő ŰJ SZŐ vasárnapi kulturális mellékletében egy holland elbeszélő novelláját közli. Az elbeszélés fordítója Dedinszky Erika, a Hollandiában élő magyar származású költőnő. Dedinszky Erika részt vett a magyarországi anyanyelvi konferenciákon. Munkásságában nemcsak a magyar irodalom és költészet elterjesztéséért fáradozik, 'hanem alkalmanként a mai holland irodalmat is megismerteti a magyar nyelvű olvasóközönséggel. • A romániai ELŐRE majdnem teljes lapszámot szentel annalk a tanácskozásnak, amelyen a magyar és német nemzetiségű dolgozóik képviselői tárgyalták meg a nemzetiségek helyzetét. A magyar nemzetiségi oktatásról Lőrincz László államtitkár számolt be: „A magyar nyelvű Oktatásban anyanyelven tanulják a tantárgyak nagy többségét. A jelenlegi tanévben a magyar tannyelvű egységek és szekciók tanerőinek száma összesen 13 064, amiből: 2188 óvónő, 4051 tanító, 6608 tanár és 117 mester. Ugyanakkor 4460 magyar nemzetiségű tanerő dolgozik román tannyelvű oktatási egységekben.” • A jugoszláviai HÍD című folyóiratban Bosnyák István egy horvát—magyar Ady-kötet születéséről ír: „A Horvátországi Magyarok Szövetsége eredeti módon járul hozzá Ady Endre születése századik évfordulójának megünnepléséhez: egy honi, a szűkebb pátriához fűződő Ady-kötettel. Azzal a félszáz Ady-verset tartalmazó gyűjteménnyel, amely egyféleképp szlavóniai és baranyai, bácskai és zágrábi fogadtatású is. Mint ahogy ugyancsak egyidejűleg bizonyítja két irodalmi nyelvnek — a magyarnak és a horvátnalk — a teherbíró képességét is a XX. századi költészetben. Részben szlavóniai és baranyai fogantatásává teszi e készülő könyvet az a körülmény, hogy fordítója, a csáktornyai-éakoveci születésű és ma Zágrábban élő Josip Krleza — Miroslav Krleza távoli rokona — a húszas évek végén, a magyar tannyelvű tanítóképző elvégzése után Haraszti, Sepse és Űjbezdán, majd pedig Kopács magyar ajkú nebulóit oktatja az anyanyelvű betűvetés tudományára — s nyilván Ady Endre költészetének értő megbecsülésére is... Bácskai fogantatásává viszont, részben, az teszi könyvünket, hogy fordítója — a Magyar Képes Űjságnak adott egyik régebbi nyilatkozata szerint — Űjbezdán után és Kopács előtt hat évet Szabadka környékén, a palicsi ugaron tanítóskodik, miközben 'kapcsolatba kerül — a Híd-mozgalommal... Avval a mozgalommal — tennénk hozzá mi —, melynek irodalmi-szellemi lobogói között ott volt az adys zászló is, lévén, hogy a Híd Könyvtár jelentette meg Jugoszláviában az első Ady-kötetet...”