Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-22 / 8. szám

Az újpalotai lakónegyed. Háttérben a „víztornyos” ház Moszkvában és Havannában április 4-én az ország modern építőművészeiét bemu­tató kiállítás nyílt, amelyet később más városokban is bemutatnak. A tárlat egyik alkotása: Budapest új lakótelepének „víztornyos” háza. „Öntött” lakóház, mint víztorony Ha valaki a Keleti pályaudvarnál föl­­száll egy piros jelzésű 173-as autóbuszra, akkor egy félóra múlva eléri Budapest ed­digi legnagyobb lakótelepét, Üjpalotát. Legnagyobb és — szakemberek s laikusok szerint egyaránt — legszebb lakótelepét, amelyen több mint negyvenezren élnek, alig kevesebben, mint a fővárostól 100 ki­lométernyire levő, barackpálinkájáról is híres Kecskeméten. Nagy és szép kerület ez, érdemes itt sétálni. Mert az egyhangú, általában házgyári elemekből, panelokból készült épületeknél is változatosság mutat­kozik; váltakozó színeiben, okos elrendezé­sében. A városnyi városrész számos meglepe­téssel is szolgál. Négyszintes házak nagy­terű lakásokkal — természetesen nagy családok részére — váltogatják egymást 10—15 emeletes monstrumokkal. Lapos, hosszú és nagy vásárcsarnokában minden földi jó kapható. S nem messze tőle, mint­ha óriás dobálta volna egymásra, hatalmas kockákból fura alakú szolgáltató ház fek­szik. Nem unalmas tehát. Látszik: építé­szeink itt már mindent rutinosan használ­nak. Különösen szép a városközpont füves, bokros, fás térségével, amelyből, mint „Kleopátra tűje” egy épület emelkedik ki. Ez a toronyház különösen nevezetes. Neve­zetes, mert az első és mind ez ideig egyet­len olyan épület Magyarországon, amely nemcsak lakóház, hanem — víztorony is. A legtetején, mintegy hetven méter maga­san helyezkedik el ugyanis két, egyenként 300 köbméteres víztartály, amely ellátja az egész telepet vízzel. Félelmetes lehet egy ilyen házban lak­ni! — mondhatnék. — Mi történik akkor, ha valamelyik medence megreped? Nos, természetesen semmi különös. A 600 ezer liter víz lezúdul az e célra épült betoncsa­tornán. és a földszinti kifolyókon keresztül elterül a térségben. Persze ez nem fordul­hat elő. Tervezői, építői ugyanis mindenre gondoltak. A biztonságosság, akár statikai­lag. akár a gépi berendezéseknél elsőrangú feladat volt. Hiszen néhány milliméter el­térés a függőlegestől például beláthatatlan következményekkel járhatna. A ház ön­tött betonból, vagy ahogy szakkifejezéssel mondják, csúszózsaluzással készült. Mind­össze három hónap alatt. Igaz, éjjel-nappal dolgoztak, hiszen a betonozással nem lehet leállni, és később folytatni. Hosszabb ide­ig tartott viszont a szakipari munka. Az ajtók, ablakok berakása, a szőnyegpadlók felragasztása, a fürdőszobák, konyhák csempézése, a helyiségek tapétázása, a be­épített bútorok elkészítése, a korlátok fel­rakása, és így tovább. Végső soron nem egészen két év alatt készült el az épület. És ebben az időben benne van a két hatal­mas méretű víztartály behelyezése és a helyszínen való hegesztése; a gépi beren­dezések elkészítése, az automatika — mert kezelőszemélyzet nincs — és a biztosító rendszerek kiépítése is. 96 darab lakását (egy- és háromszobásak), valamint két csodálatos panorámájú műteremlakását a 20. emeleten ma már lakják a boldog tu­lajdonosok. És senki sem gondol arra, hogy fölöttük 600 köbméter víz van. Mint ahogy arra sem gondol senki, hogy mennyi lelemény, tudás, ismeret kellett ahhoz, hogy az építészek létrehozhassák ezt a rendkívül takarékos megoldású, és Európában is ritka víztorony-házat. Csak az csodálkozik el egy pillanatra a cent­rumból kiemelkedő látványon, aki először jár a lakótelepen. Aztán továbbhalad, meg­keresi rokonát, ismerősét vagy barátját. Vagy valamelyik hangulatos étterembe ül be, hogy harapjon valamit. De ha közelebb menne és körbejárná az épületet, elcsodál­kozna az osztrák Dryvit-vakolat ragyogásán. S ha belépne a négy bejárat valamelyikén, gyönyörködhetne elegáns előcsarnokában. De sehol sem találna egyetlen utalást sem arra, hogy kik tervezték e monumentális épületet. Hiába: a magyar „szerénység” ma már krónikus betegség. Hadd pótoljuk tehát mi, ami nem áll a ház oldalán: „Ter­vezték: Tenke Tibor és H. Udvary Éva. Kivitelezte a 43-as számú Építőipari Vál­lalat.” Büszkék lehetnek rá. Hegymegi Pál BOLDIZSÁR MN.­HAZAI NAPLÓ TAVASZ MAGYARORSZÁGON NAPSÜTÉS A VÁCI UTCÁBAN. Régen látott svájci barátommal sétáltam a Váci utcában szerdán, március 28-án, és ezt a dátumot azért jegyzem külön fel, mert az­nap érkezett meg a tavasz Magyarország­ra. Ez a kifejezés: „Tavasz Magyarorszá­gon” az én nemzedékem tudatában a há­ború utáni első két-három évet idézi fel, a nagy változások, az építés és az újjáépí­tés korát. Barátom a negyvenes évek vé­gén járt itt, legutóbb pedig húsz éve. Az ö csodálkozó tekintetén és megjegyzésein tudtam lemérni a magyarországi változá­sok három szakaszát. Amikor már másod­szor sétáltunk végig a Vörösmarty tértől a Kígyó utcán át a Ferenciek tere újra fel­állított kútjához, azt mondta, hogy legjob­ban az emberek arca tetszik neki. Derűs mindenki, meg-megállnak beszélgetni, egy darab régi kisváros a kétmilliós világváros közepén. Nem nagyon szeretem az ilyen általánosításokat, mert később csalódásba csaphatnak át, és ezért a hirtelen bekö­szöntött tavasszal, a napsütéssel, a balzsa­mos levegővel magyaráztam az emberek jókedvét. Váratlanul nagyobb sikert arat­tam svájci barátomnál, mint gondoltam. Tetszett neki, hogy nem azt kezdtem ma­gyarázni, milyen boldogok és gazdagok itt az emberek. Akaratlanul rátapintottam a mai ma­gyar életstílus egyik jellemző vonására: nem szeretünk dicsekedni, vagy pontosab­ban, leszoktunk a kezdeti évtizedek gyak­ran provinciális hencegéséről. Inkább be­csüljük eredményeinket, semmint hival­kodunk velük, örülünk, ha a külföldi láto­gató vagy egy barát jól érzi magát nálunk, de ettől ne képzeljük azt, hogy Magyar­­országon minden kérdés megoldódott. Sőt, mondtam barátomnak, aki történész tanár, az a különös ma Magyarországon, hogy az emberek többet kritizálnak, mint azelőtt, éppen mert az elsődleges gondoktól a la­kosság túlnyomó többsége megszabadult. Ma nincs Magyarországon olyan ember, és ez nemcsak a túlnyomó többségre, hanem az egész lakosságra vonatkozik, aki este éhesen feküdne ágyba. Az én fiatalkorom­ban, minden túlzás nélkül, az akkor ki­­lencmilliós Magyarország egyharmada sohasem lakott jól. Ma pedig? A Nők Lapja legújabb számában összehasonlító fényképeket közöl nőkről és férfiakról is, akik híven követték a hetilap fogyókúra­tanácsait, és néhány hónap alatt nyolc-tíz­­tizenöt kilót leadtak. Barátom ezt felírta a noteszába, azután megkérdezte, jó-e még a koszt a Százéves Étteremben. Elmentünk, kipróbáltuk. A somlói galuskánál barátom megkérdezte: hogyan bírjátok ezt? Én úgy, hogy az ő menüjének csak a felét ettem meg. Na­gyon sok ember pedig azért táplálkozik bővebben a kelleténél, mert saját gyermek­kori koplalásait akarja pótolni, sőt őzt is megeszi, amihez szülei, sőt nagyszülei nem jutottak hozzá. Ilyen ország vagyunk. A MŰZEUMLÉPCSÖN. Ebéd után ven­dégem meg akarta nézni a Nemzeti Mú­zeumban a koronát, és örömmel elkísér­tem. Láttam amikor az amerikai külügy­miniszter január 6-án átadta az Ország­házban, tiszteletemet tettem új rezidenciá­jában, a Nemzeti Múzeumban is, és most harmadszor újra megilletődötten néztem a többi hétköznapi látogatóval együtt. Ba­rátomnak feltűnt, hogy mindenki suttogó­­ra fogja a hangját. Bizonyára így volt múltkori látogatásomkor is, de nem vettem észre, mert természetesnek tartottam. Mú­zeumban az ember egyébként sem emeli fel a hangját, de itt a korona, az ország­alma, a kard és a palást jelenlétében a Nemzeti Múzeum falai közt, ahol tíz év­század más emlékei, ereklyéi és kincsei is történelmi feszültséggel töltik meg a terel, úgy érzi, hogy a magyar történelem temp­lomában jár. Kijövet, a magyar jelen roppantul köz­vetlen képei fogadtak. A múzeum széles lépcsőin alig marad hely arra, hogy még így is zeg-zúgosan haladva, leérjünk a Mú­zeumkertbe. A lépcsőt teljes szélességében sűrűn egymás mellett, birtokba vették a fiatalok. A Múzeum körúton közel van az Eötvös Loránd Egyetem Természettudo­mányi Kara, hátunk mögött a belső klini­kai telep, a diákok két óra közti szünetet vagy az ebédidőt arra használják fel, hogy kitelepednek a múzeum lépcsőjére napoz­ni, olvasni, falatozni, csókolózni. Űj látványosság ez Budapesten, mondom vendégemnek. Nagyon sok évvel ezelőtt, amikor az egyetemre jártam, március vé­gén ugyanígy sütött a nap, de eszünk ágá­ban sem volt leülni a múzeum lépcsőjére. El is gondolkodom, mi lehetett az oka. Először is nyilván az, hogy sokkal kötöt­­tebb, illemtudóbb, vagy inkább feszélye­­zettebb volt a fiatalok élete is. Egy egye­temi polgárnak, ahogy akkor neveztek bennünket, nem illett. lépcsőre ülnie. Az akkori, legtöbbször sötét zakó és nadrág sem volt alkalmas arra, hogy a lépcső kö­veivel kerüljön közeli érintkezésbe. Most gyorsan végig jártat juk a szemünket a fia­talokon, és még véletlenül sem tudok mást felfedezni rajtuk, mint farmernadrágot — fiún, lányon egyaránt. A másik ok az le­hetett, hogy a Múzeumkertben csősz őrkö­dött a rendre és a fegyelemre, és nyilván elkergette volna az egyetemi hallgató ura­kat és hölgyeket, ha helyetfoglalnak a lép­csőn. Egy társadalom megváltozása, lám nem­csak a nagy erőfeszítéseken, az eredmé­nyeken, a grafikonokon mérhető le, ha­nem az emberi érintkezés átalakult for­máin is. Erről beszélgettünk svájci bará­tommal. Mi is leültünk a lépcsőre, egészen az egyetem felöli legszélére, ott, ahol a lépcső melletti falon a nagy történelmi le­genda szerint Petőfi elszavalta március idusán a Talpra magyart. (Hiába bizonyít­ják a történészek, hogy ez csak szájhagyo­mány, idealizálás, monda, én már csak megőrzőm ezt a történelmi képet emléke­zetemben, és majd néhány perc múlva így mesélem el svájci barátomnak.) De egye­lőre még a társadalom átalakulásáról van szó. Egyetért velem, de hozzáteszi, hogy ha Genfben szépen süt a nap, akkor bizony kiülnek a diákok a Szent Péter templom lépcsőjére és a reformáció emlékművének mellvédjére is. Természetesen a társada­lom Nyugat-Európában is átalakult, a fia­talok szabadabbak és szabadosak is, még Calvin szigorú városában is csókolóznak az utcán. A különbség csak az, amit bará­tom vagy elhisz, vagy nem: a napozó, évé­dő, olvasó, tanuló egyetemisták társadalmi hovatartozásával mindig zavarban vagyok, ha külföldi barátaimmal ilyesmiről beszé­lek: kéretlen propagandának hat, pedig az élet egy döntő része a valódi változás él­tető eleme. Magyarországon ma az egykori középosztálybeliek fiaiból, vagy inkább unokáiból nem jár kevesebb az egyete­mekre, mint a harmincas években velem együtt, de járnak olyanok fiai és immár unokái, akik akkor éhesen feküdtek le este. TANULJON, TANÍTSON MAGYARUL TALLÓZÁS A SZOMSZÉDOS SZOCIALISTA ORSZÁGOK — Magyar szülők nyelvtanár nélkül taníthatják gyerme­keiket ; — Magyar iskolák tanárai és növendékei számára nélkü­lözhetetlen oktatási segédeszköz — Egyetemek magyar fakultásai, vagy bármely más nyelvtanfolyam számára fontos anyag a MAGYAR NYELVŰ SAJTÓJÁBÓL LEARN HUNGARIAN 10 lemezen (LP 3748—57) 30 nyelvleckét kap a csaknem 5 órás felvételen. Az egyes leckék közötti magyar sztereo zenei illusztrációk élvezetesebbé teszik a tanulást. A nyelvkönyv (Bánhidi—Jókay—Szabó) 530 oldalas, kö­tött, illusztrált. A könyv végén angol—magyar, ill. ma­gyar—angol szószedettel. A komplett anyag ára (10 lemez és a tankönyv) 34,90 US $, tengerentúlra fuvarköltséget is számítunk. Megrendelhető: t KULTÚRA Külkereskedelmi Vállalat H—1389 Budapest, Pf. 149. A Csehszlovákiában megjelenő ŰJ SZŐ vasárnapi kul­turális mellékletében egy holland elbeszélő novelláját közli. Az elbeszélés fordítója Dedinszky Erika, a Hollan­diában élő magyar származású költőnő. Dedinszky Erika részt vett a magyarországi anyanyelvi konferenciákon. Munkásságában nemcsak a magyar irodalom és költészet elterjesztéséért fáradozik, 'hanem alkalmanként a mai hol­land irodalmat is megismerteti a magyar nyelvű olvasó­­közönséggel. • A romániai ELŐRE majdnem teljes lapszámot szentel annalk a tanácskozásnak, amelyen a magyar és német nem­zetiségű dolgozóik képviselői tárgyalták meg a nemzetisé­gek helyzetét. A magyar nemzetiségi oktatásról Lőrincz László államtitkár számolt be: „A magyar nyelvű Oktatásban anyanyelven tanulják a tantárgyak nagy többségét. A jelenlegi tanévben a magyar tannyelvű egységek és szekciók tanerőinek száma összesen 13 064, amiből: 2188 óvónő, 4051 tanító, 6608 tanár és 117 mester. Ugyanakkor 4460 magyar nemzetiségű tanerő dolgozik román tannyelvű oktatási egységekben.” • A jugoszláviai HÍD című folyóiratban Bosnyák István egy horvát—magyar Ady-kötet születéséről ír: „A Horvátországi Magyarok Szövetsége eredeti módon járul hozzá Ady Endre születése századik évfordulójának megünnepléséhez: egy honi, a szűkebb pátriához fűződő Ady-kötettel. Azzal a félszáz Ady-verset tartalmazó gyűjteménnyel, amely egyféleképp szlavóniai és baranyai, bácskai és zág­rábi fogadtatású is. Mint ahogy ugyancsak egyidejűleg bizonyítja két irodalmi nyelvnek — a magyarnak és a horvátnalk — a teherbíró képességét is a XX. századi köl­tészetben. Részben szlavóniai és baranyai fogantatásává teszi e ké­szülő könyvet az a körülmény, hogy fordítója, a csáktor­­nyai-éakoveci születésű és ma Zágrábban élő Josip Krleza — Miroslav Krleza távoli rokona — a húszas évek végén, a magyar tannyelvű tanítóképző elvégzése után Haraszti, Sepse és Űjbezdán, majd pedig Kopács magyar ajkú ne­bulóit oktatja az anyanyelvű betűvetés tudományára — s nyilván Ady Endre költészetének értő megbecsülésére is... Bácskai fogantatásává viszont, részben, az teszi köny­vünket, hogy fordítója — a Magyar Képes Űjságnak adott egyik régebbi nyilatkozata szerint — Űjbezdán után és Kopács előtt hat évet Szabadka környékén, a palicsi ugaron tanítóskodik, miközben 'kapcsolatba kerül — a Híd-mozgalommal... Avval a mozgalommal — tennénk hozzá mi —, melynek irodalmi-szellemi lobogói között ott volt az adys zászló is, lévén, hogy a Híd Könyvtár jelen­tette meg Jugoszláviában az első Ady-kötetet...”

Next

/
Thumbnails
Contents