Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-26 / 6. szám
NAGYOT FORDULT A TÖRTÉNELEM KEREKE Virágoznak a fák a tabáni domboldalon. Háttérben a Felszabadulási emlékmű MTI — Branstetter Sándor felv. Budapesti vagyok — szeretem ezt a várost. Mint szülő a gyerekét, szereti akkor is, ha néha rendetlenkedik, hiszen az övé. Szeretem a város régi és új házait, az elmúlt korok emlékeit, a megszokottat, vagy a még szokatlant, a formálódó újat. A tavasz ma visszavonhatatlanul betört a kormos-ködös tél után, s jólesik a séta a pesti Duna-parton. A túloldalon az újjáépített Vár és az újjászületett egykori paloták és lakóházak, a nemrég megnyílt Hilton, távolabb a budai hegyek virágba borult fái gyönyörködtetik a szemet. Amott pedig az Erzsébet-híd, amely karcsún, merész lendülettel íveli át a folyót. A régi Erzsébet-híd is sokáig volt emlékezetes jelképe a városnak, de az egész országnak is. Az országos pusztulást jelképezte akkor és azután is, amikor értelmetlen áldozatként a Dunába robbantották pilléreit. És amikor ma Budapesten, de az ország valamennyi városában, a legkisebb községekben is gyönyörködünk az újban, örülünk megváltozott életünknek, nem felejthetjük el, milyen mélységekből indultunk útnak 1945. április negyedikén. Az emberiség sok ezer éves története együttesen nem produkált annyi szenvedést, annyi vért és könynyet, mint a fasizmus által kirobbantott világháború, mely számunkra negyvenöt tavaszán véget ért, s eljuttatott bennünket egy szebb, boldogabb kor küszöbére. Hitler hadigépezete 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót, amikor a leigázott európai országok ipara már a náci birodalom számára termelt, s — öt nappal később — 27-én, Magyarország is belépett a háborúba. Horthy, az „országgyarapító hadúr” nem akart lemaradni a villámháborúról: bizonyos volt a győzelemben. Hazánk súlyos árat fizetett e kalandorpolitikáért. Horthy először az ország mezőgazdasági termelését és iparát szolgáltatta ki a németeknek. A fejkvóta lisztből, zsírból és cukorból feleannyi lett, mint a „Reich”-ban! Egy év alatt — csupán a Bácskából — félmillió tonna búzát szállítottak ki. A csalánszövetű köpenyekben didergő katonákat Horthy téli felszerelés nélkül kergette ki a frontra, a biztos pusztulásba. Nem lelkesedtek Hitler háborújáért a magyar katonák, akiknek Jány Gusztáv kiadta hírhedt napiparancsát a voronyezsi katasztrófa idején: „Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyás miatt el nem engedek senkit... A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással kell helyreállítani.” De maga a parancsnok, vitéz Jány vezérezredes, meg sem állt a Dontól — a Keleti pályaudvarig, ahol díszes fogadtatást, a „Führer” főhadiszállásán pedig vaskeresztet kapott. A Don partjaira kergetett százezernyi honvédnek azonban — csak jeltelen fakereszt jutott. A háború végén mindenütt pusztulás, félelem, szenvedés. Mindenütt bevetetlen szántóföldek, lerombolt városok, gyárak. Ilyen volt" a képe az országnak 1945 tavaszán, amikor a Vörös Hadsereg április 4-én az utolsó fasiszta katonát is kiseperte a határon túlra. Nagyot fordult azóta a történelem kereke. Megvalósult és megvalósulóban van mindaz, amiről az emberiség legjobbjai álmodtak. Korántsem volt könnyű az elmúlt harminckét esztendő, tehettünk volna többet, tarthatnánk már messzebb is. Türelmetlenek vagyunk, — néha lehetnénk türelmetlenebbek is saját hibáinkkal és tévedéseinkkel szemben. Pedig tudjuk, hogy van mivel büszkélkednünk. 1945 tavasza óta sok mindent tettünk, sok mindent elértünk. Erre emlékeztet a csodálatos panoráma itt, a Duna partján, ahol este, Pesten és Budán, ragyognak a vidám fények. Fénybe borul a Halászbástya, a Mátyás-templom, a Parlament kupolája, és szemben az Erzsébet-híd felett két szoboralak. Az egyik, kezében a kereszttel Szent Gellérté: arra emlékeztet, hogy ezer esztendeje a magyar törzsek szerves részeivé váltak az akkori, haladó európai kultúrának, egységes korszerű állam született. Nem messze tőle, a róla elnevezett hegy tetején a másik emlékmű: a felszabadítóé. A magas talapzat tetején leányalak, kezében olajág, a béke jelképe. Mindkét szobor ragyog a fényszórók fényében. Dénárt György si emléktúra a vöröskősziklai emlékműhöz MTI — Fényes Tamás felv. Április 4-én szabadult fel Nemesmedves. Képünkön a nemesmedvesi harangláb MTI — Bisztray Károly felv. * RADNÓTI MIKLÓS Nem tudhatom Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én. mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón, s tudom, hogy, mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllöt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sirogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világit bennük, őrzik, sötét pincékbe, bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji fellep. 1944 9
