Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-26 / 6. szám
SZILAGYI GYÖRGY Hányás vagy? Hányás vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz? Emlékszel? Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban. Es elsővilágháborús dalokat énekeltek a fülünkbe. Anyánk vasalt, vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel. Ott ahol a Dnyeszter vize zúg... Estére indul az ezred ... Agyúcsőre tábortűz világít... Dalol a nyomor! — mondta nagypapa, aztán ö is rázendített: Ne sírjatok budapesti lányok, visszajövünk még hozzátok, valaha, valaha, vagy soha! • Hányás vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem! Hallgatni arany! Ebben az országban mindenki félt. Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől. Minket is félelemre neveltek. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Mindig volt szegény, mindig volt gazdag. Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje. Jártál leventére? Én is. Jobbra át, balra át, hátra arc! Diszlépés! Úristen! Bennünket gyerekkorunktól kezdve egrecíroztak! Mi az egéiz ifjúságunkat végigmeneteltük. Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről. Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről. Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak. Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk. * Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt. Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz. Nekünk petróleum lámpa nyomorította szemünket. Mi sohasem voltunk jó tanulók. Minket eltanácsoltak a középiskolából. Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni. Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad. Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért. Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk. És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat. Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat. És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal. Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson. És láttuk a levest osztó Róbert bácsit. • Mi félszavakból megértjük egymást! Apád mi volt? Kommunista? Apád mi volt? Szocialista? Apád mi volt? Ébredő magyar? Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak. Ez egy kis ország. Itt valakit mindig el kellett bújtatni. Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök. Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen. Baloldali és jobboldali. Katolikus és zsidó. Ez egy kis ország. Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban. Pro és kontra. Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát. • Hányás vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. „Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk...” Mi érkeztünk a fényes szellők hátán! Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk! Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk. „Megtanultuk mi már ezt a harcot...” Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért. Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített htizalja! A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez. De kinyílt előttünk a világ! • Bennünk soha nem ér véget a háború. Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek, és harckocsik lánctalpai csikorognak. Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra. Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját. És énekelünk, folyton csak énekelünk: „Megtanultuk mi már ezt a harcot...” Hányás vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. • Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve. Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk. Mégse tudunk semmit. De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt. Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon. Mi 28-asok. De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét. Már a nyomunkban vannak. A fiaink. Drága fiaink. . \ ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy: „Megtanultuk mi már ezt a harcot...” Velünk énekelik?! (Olvasóink kérésére közlünk néhány részletet a Kossuth Rádióban, és a Szülőföldünk adásában elhangzott monológból, amely országhatárokon belül és kívül általános érdeklődést keltett.) LADÁNYI MIHÁLY Munkások Este van. Ülünk egy kocsmában s megéljenezzük a fáradt napot, megéljenezzük a földet: verejtékünk vasporával lett ma is tele. Azt mondjuk: bármilyen is, jó ez az élet, bizalommal vagyunk iránta — s egyszer majd tényleg ragyogni kezd! Hisz felegyenesedünk mindig, mint a fű, ha végigmásznak rajtunk a napok tankjai — Bármi történik is: minden hazugságtól a mi igazságunk lesz fényesebb. S mialatt a világ tele van cifra mutatványosokkal; akik szomorúságot prédikálnak, mi olajos rongyainkban verejtékezve vagy asszonyt ölelve vagy — mint most — kocsmában iszogatva megéljenezzük a fáradt napot. RATKÓ JÓZSEF Arckép Rangja: paraszt. A forradalmat tenyeréből etette mindig. Mellére szorított kalappal tiszteli, féli a hatalmat. A tengerinek meghajol, térdet hajt a krumplibokornak. Ha élni hagyják, szépen él: fölnéz az égre és dalol. Asszonya kenyeret ölel magához, hétfelé szeli. Ha néhanapján ünnepel, kitüntetésként szivét viseli. Megjelent a tavasz hírnöke, a barka MTI — Danis Barna felv. Felszabaduló 8
