Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-12 / 5. szám

KMETTY JÁNOS EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

Olyan ez a kiállítás, mintha egyetlen képet festett volna Kmetty János egész életében. Olyan egységes, szinte homogén, tehát hűséges a festőhöz, akinek élete során nem voltak látványos kitérői, fordulatai. Volt idő, amikor csökönyösnek tartották ezért, holott csak megalkuvások nélkül, hallatlan kitartással kutatta régi festői problémáit. Még jószándékú kritikusai is úgy érezték valaha, hogy nincs további lehetősége a kíméletlen logikai úton, hogy klasszicizmusba hajló képei, „csontig hatoló röntgenleletei” (Kassák megállapítása) tehetségének megrekedését jelzik.

Sok év telt el azóta. Képeinek hosszú sora és kvalitása cáfolta meg e nézetet. 1975-ben bekövetkezett haláláig (86 esztendős volt) mondta a magáét, s olyan életművet hozott létre, amely a magyar képzőművészet legjobbjai közé emeli.

Következetessége, amely olykor szürkeségnek tűnhetett fel, csak tisztesség volt. Nem akart divatos festő lenni. A téma nála mindig megoldandó feladatot jelentett. A magyar festők között a tér problémái talán őt bűvölték el leginkább. A mikroszkóp fölé hajlók figyelmével, az építők makacsságával kutatta a testek térben való elhelyezésének a problémáit. Kubisztikus formáinak rendjében emberhez méltó rend vágya szólt Szerkezeteinek sajátos lírája van. Sápadt színű képei nem szavalnak, csak mondhatatlan tisztasággal, frázisok nélkül közölnek valamit, ami fontos. Kritikus elme volt, minden próbálatlant óvatosan kezelt, de jellemző módon mindig meg tudta különböztetni azt, ami előre visz attól, ami egyhelyben áll és kurjongat Így aztán nem kellett soha hangosan beszélnie.

Halála előtti néhány esztendőben többnyire önarcképeket festett. Gótikus katedrálisok üvegablakait idéző keskeny kékszínű képeket. Szigorú logikával felépített művei egy racionálisan gondolkodó művész szemérmes, lírai vallomásai. Megindítóan szépek a közvetlenül halála előtt készített üvegmozaikjai.

Kmetty, korának hű fia akart lenni, és az is volt. Ezért szólnak hozzánk és a jövő nemzedékéhez képei, ezért tudnak mindig mondani is valamit az utánunk következőknek.

Csapó György

Koffán Károly felvételei

TOJÁSPATKOLÁS. A tojáspatkolás régi magyar népi szokás. Nem kell magyarázni milyen nehéz dolog. Ez a furcsa szóösszetétel egy vidám magyar népi szokásra utal. Húsvét táján egyes vidékeken a lányok az őket felköszöntő legényeket megpatkolt tojásokkal lepték meg. Ez a szó és ez a szokás most általánosan népszerűvé vált Magyarországon, mert a televízió nemrég nyolc héten át, minden héten egyszer, „Tojáspatkoló” címmel vetélkedőt rendezett. Az ország különböző tájairól jelentkeztek a népművészet fiatal kedvelői és művelői, és egy-egy órán át fogas kérdésekre kellett válaszolniuk népszokásokról, a népművészet titkairól, sőt: maguknak is kellett énekelniük, táncolniuk. Sok versenyző után három csapat került a döntőbe: Budapesté, Nyíregyházáé és Székesfehérváré. A vetélkedőt végül a nyíregyháziak nyerték meg, mert az utolsó próbatétel éppen ez a furfangos tojáspatkolás volt. A nézők láthatták, hogyan illesztik be a pici patkókat a tojásba úgy, hogy a héja nem repedt meg.

A legnagyobb meglepetés azonban ezután következett, a játékvezető megkérdezte a résztvevőket, mi a foglalkozásuk. Azt hittem, csupa néprajztudós, falusi tanító, vagy népdalénekes fog jelentkezni. Kiderült, hogy a döntőben résztvevő tizenöt fiatal férfi és lány közül csak egyetlen egy hivatásos etnográfus. A többiek közt volt matematikus, mérnök, közgazdász, agronómus, énektanár, sőt olyan prózai foglalkozású is, mint főkönyvelő.

A vetélkedő iránti országos érdeklődés, a sok jelentkező, a különféle foglalkozások arra vallanak, hogy Magyarországon az autó még nem ölte meg a népművészetet. Sőt, azt mondhatnám, fordítva van. Amióta egyre több embernek és fiatalnak van gépkocsija, könnyebben jutnak el a falvakba, megismerkednek a falusi hagyományokkal, a népművészettel és nemcsak eltanulják és művelik, hanem visszaviszik a faluba, és az ott élő fiataloknak is kedvet csinálnak ahhoz, hogy folytassák. A múlt hagyományai és a jelen változásai közötti egészséges vérkeringést, ami a szocialista társadalom egyik alapja, így teremtik meg ezek az eredeti és átvitt értelemben vett tojáspatkolók.

MELEG KOLBÁSZ. Mindig bajban vagyok, ha külföldi vendégeimet a magyar ínyesmesterség és étkezés titkaiba próbálom bevezetni, amint a kolbászra kerül sor, különösen angolokkal, amerikaiakkal és németekkel nehéz megértetni, hogy a sausage vagy a Wurst olyan gyűjtő főnév, amely korántsem fejezi ki a magyar kolbász jellegét és szinte elérzékenyülve teszem hozzá, szépségét. Persze hogy az angolé a világ leggazdagabb szókincse, de a sausage akár Angliában, akár Franciaországban mindenfajta hússal töltött állati bél vagy műanyag és legfőbb jellemzője az, hogy nem jó. A Wurst még lehet virsli, hiszen a magyar szó is ebből származik és jelölik vele a véres hurkát meg a májast, mint a keményebb, vékonyabb kolbászfélét, de ez is csak nagyon távoli rokona a magyar kolbásznak. Még szerencse, hogy a francia többet ad a szakácsművészetre és ő is két szót ismer a mi kolbászunkra: saucisse, a hurka pedig boudin. De hol van az a legjobb francia saucisse a csabai kolbásztól, vagy attól a sokfélétől, ami még ma is lóg a falusi házak padlásán.

Mert a szűkebb értelemben vett magyar kolbásznak is sokféle fajtája van: nyersen ehető, vagy főzni való, jó keményre töltött vagy lazább húsú, fokhagymás vagy fokhagymátlan. És még ezeken belül is ahány ház, annyi kolbász, legalábbis faluhelyen. Van egy körorvos barátom

a Balaton mellett, akinek disznóöléskor, karácsonykor, páciensei mindig hoznak néhány szál kolbászt. A doktor még húsvétkor is meg tudja mondani, hogy melyik kolbászt ki hozta, mert ugyan színre, formára mind egyforma, de az ízük, illatuk, aromájuk más és más. Az egyikben van egy kis majoránna, a másikban szegfűszeg, a harmadikban bőkézzel mérik a fokhagymát, a negyedikben tartózkodóbban — csak legyen hozzá jó gyomor és bor, hogy mindegyiket végigkóstolhassuk.

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy mentem az utcán egy olasz barátommal a február végi koratavaszban. Egyszerre csak megálltam egy hentesüzlet előtt. Egy felirat állított meg: „Friss meleg kolbász kapható”. Karonfogtam barátomat, rendeltem tíz-tíz dekát, azután már előre nagyokat nyeldesve a várható ínyenc gyönyörtől, figyeltem, ahogyan a hentes kitesz maga elé egy kis papírtálcát, azután egy kétágú fafogót belemárt a meleg lében fortyogó kolbászdarabok közé, válogat köztük, megtapogatja őket, majd kihalász egyet a barátomnak, egyet nekem. Megkérdezi, kívánunk-e mustárt hozzá, aztán lekanyarít mindegyikünknek egy-egy szelet kenyeret és jóétvágyat kíván.

Vendégem csak meresztette a szemét. „Ezt te most itt, állva megeszed? — kérdezte. — Egy hentesüzletben?”

Bizonygattam, hogy a kolbásznak mindegy, a hentesüzletnek jó, én pedig szeretem. Nem, ő erre nem hajlandó és egy ideig csak álldogált mellettem. Azután megcsapta az orrát a friss meleg főtt kolbász illata és szegre akasztotta elveit. Mindjárt egy kis ideológiát kanyarított hozzá: „Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak,” — mondá, és odajárult a hentes elé még egy adagért.

11