Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-12 / 5. szám
A III. ANYANYELVI KONFERENCIA ELÉ Megkérdeztük Imre Samu professzort Milyen hatékonysággal szolgálták az eddigi Anyanyelvi Konferenciák a magyarságtudat és nyelvünk ápolását? — Nem állnak rendelkezésemre pontos statisztikai adatok arról, hogy 1970 óta, tehát az I. Anyanyelvi Konferencia óta az egyes nyugat-európai és tengeren túli országokban hogyan alakult a magyarul tanuló gyermekek aránya. Szakemberek hitelt érdemlő közléseiből azonban úgy tudom, hogy — legalábbis az Amerikai Egyesült Államokban — napjainkban több gyermek tanul magyarul, több a magyart tanító képzett pedagógus, nagyobbak az oktatás lehetőségei, több jó, korszerű tankönyv áll a tanítók-tanulók rendelkezésére, mint hat évvel ezelőtt. S hasonlóképp növekedett az érdeklődés a magyar néptánc, a magyar népzene s a magyar kultúra több más területe iránt is. Valószínűnek tartom, hogy ez a helyzet a nyugateurópai országok magyar szórványait illetően is. S nem lehet vitás, hogy ez a mozgás többnyire közvetlenül — néha talán közvetve is — szorosan összefügg az anyanyelvi mozgalommal. Ha csupán az elmondottakat sorolhatnók fel az anyanyelvi mozgalom eredményeként, az is jóval több lenne annál, mint amit — én személyesen — remélni mertem 1970 nyarán, az I. Anyanyelvi Konferencia idején. Az anyanyelvi mozgalomnak van azonban szerintem — jó néhány olyan eredménye is, amelyek közvetlenül tulajdonképpen nem is mérhetők le, jelentőségük azonban mégis igen nagy. Ilyennek tekintem például azt, hogy az anyanyelvi mozgalom idehaza is és külföldön is igen nagy mértékben segítette a nyugaton élő szórványmagyarság és Magyarország viszonyának, kapcsolatának, e kapcsolatok lehetőségeinek reálisabb megítélését. Az elmúlt hat év alatt ugyanis egyértelműen világossá vált, hogy lehet egyvalaki a szocialista Magyarország hű fia, másvalaki egy nyugati ország jó állampolgára, s ugyanakkor egyformán hasznos munkát fejthetnek ki, egymással teljesen egyenrangú partnerekként az anyanyelvi mozgalomban — ideológiai-világnézeti kompromisszumok nélkül. S ennek a harmonikus és gyümölcsöző együttműködésnek csupán a kölcsönös bizalom és a kölcsönös jóakarat a feltétele. Ebből a felismerésből azonban — természetesen ismét csak kölcsönös jóakarattal — távolabbi, az anyanyelvi mozgalom keretein túlmutató következtetéseket is le lehet vonni az együttműködés lehetőségeit illetően. Sok külföldön élő magyar számára vált nyilvánvalóvá az is, hogy a külföldi szórványmagyarság jövőjét nem lehet elszigetelten megoldani. Számukra — ha valóban meg akarják őrizni magyarságukat — csak egyetlen lehetőség van, a közvetlen kapcsolat fenntartása Magyarországgal. S úgy gondolom, igen fontos felismerés az is, amit az anyanyelvi mozgalom hazai és külföldi hívei közül egyaránt egyre többen vallanak, hogy a szórványmagyarság fennmaradásának legcélravezetőbb útja: a lehető legtökéletesebb kétnyelvűség és kétkultúrájúság. Azt hiszem, hogy mindezek a felismerések nagy mértékben növelték az anyanyelvi mozgalom hatékonyságát. Mit vár a III. Anyanyelvi Konferenciától? — Az anyanyelvi konferenciák nem ismételhetik meg önmagukat. Még olyan értelemben sem, hogy ez az ismétlés magasabb szinten történik. Az L Anyanyelvi Konferencia 1970-ben az egymás megismerésének, a közös feladatok felmérésének, a közös célok meghatározásának a konferenciája volt. A II., szombathelyi konferencián 1973-ban a nyelvoktatás, ezen belül is a végleges tankönyvek elkészítése volt — ha nem is az egyetlen, de — a központi téma. A III. Anyanyelvi Konferenciám — szerintem — az oktatás módszertani kérdéseinek, a helyi tapasztalatok megvitatásának, elemzésének igen nagy szerepet kell kapniuk. De emellett a szélesebb értelemben vett kulturális kérdéseknek is jobban előtérbe kell kerülniük, mint az előző konferenciákon. A magyar irodalomnak, folklórnak, történelemnek — s ezen belül a magyar művelődéstörténetnek — az eddigieknél alaposabb megismertetése és megszerettetése az anyanyelvi mozgalom egyre sürgetőbb feladatává válik. Két okból is! Egyrészt azért, mert kulturális életünknek ezek a területei alkotják — külföldön különösen — a magyar nyelvi oktatás anyagát. Másrészt viszont ezek a területek önmagukban is igen nagy mértékben segíthetik a magyarsáighoz való kötődés kialakulását, megerősödését. E téren azonban még igen sok a tennivaló. Elengedhetetlenül szükséges olyan jellegű kiadványok elkészítése ezeken a területeken is, mint a tankönyveké volt a nyelvoktatásban. Ez az igény már elég világosan felmerült a szombathelyi konferencián is. Az elmúlt négy év alatt egy és más kétségtelenül történt: születtek tervek, elképzelések. Valljuk be azonban őszintén, hogy konkrét eredményt nem nagyon sokat tudunk felmutatni. Ügy hiszem, ebben a vonatkozásban még idehaza is elég sok a tisztáznivaló. S a III. Anyanyelvi Konferenciának — szerintem — ez lenne egyik legfontosabb, az anyanyelvi mozgalom jövője, további fejlődése szempontjából is legjelentősebb feladata. Balról jobbra: Dr. Tölly Ernő (Ausztria), Gráf Rezső és dr. Imre Samu. LENT: Az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének résztvevői kiránduláson a visegrádi Fellegvárban hova un KOSSUTH ARCKÉPE? (nyomozás és felhívás) Kossuth-arcképekben nincsen hiány, hiszen még a bankjegyekre is odanyomtatták. S valamennyi bölcs és magabiztos államférfiként ábrázolja. Tudomásunk van azonban arról, hogy feltehetőleg hűséges portré készült róla és legközelebbi társairól, életének legnehezebb, leválságosabb időszakban, kisázsiai száműzetése idején. E képeket kerek száz esztendeig nem látta senki; akkor előkerültek — de hogy azóta hol, s merre vannak, arról keveset tudunk... 1851. június 22-én Makk József tüzérezredes felkereste Kossuthot a kisázsiai Kiutahiában. Konstantinápolyból érkezett és inas-álöltözetben vele tartott Walter Gould amerikai festőművész is. Gould ekkor 22 esztendős volt, Philadelphiában született, s a művészeti lexikonok szerint főként arcképeket festett. Számos tanulmányutat tett keletre. Nyilván közéjük tartozott ez az álruhás is. A politikai rokonszenv vezette, de az anyagi siker reménye is. Akkoriban még ügyes rajzolók végezték azt, amit ma a fotóriporterek, s helyszínen készített rajz-tudósításokkal számoltak be a világ eseményeiről. A száműzött Kossuthról készített arckép, sokszorosítva, érdeklődést keltett volna világszerte. Gould erre vállalkozott. A száműzött kormányzó kíséretéhez tartozott László Károly hadmérnök, aki később kiadott naplójában, a többi között arról is beszámol, hogy mit végzett Gould: „Az amerikai festész Berzenczey szobájában közszemlére kitette az általa itt egy hónap alatt készített arcképeket — írja László —, amelyek ezek voltak: 1., Kossuth Lajos életnagyságú mellképe kardkötésig, fekete zsinórzatú atillában, ezüst rojtos magyar nyakkendővel, a vállán veres bársonymentével. A kép tökéletesen hű, méltóságteljes, vidám, reményderített arcot mutat; a kép nézésén az ember elmerülve, azt szinte mosolyogni, szinte szólni látja. 2. Batthyány Kázmér. Miniature kép kardkötésig. Öltönye óngombos, sötétkék magyar paraszt-ujjas (mint szabadságharcunkban a Hunyadi-huszároké volt), kihajló veres elével... 3. Perczel Mór. Szintén miniature kép, derékig. Öltözete egyszerű Zrínyi-zászlóalji sötétkék atilla, vörös gallérral. 4. Wiszóczky József. Életnagyságú mellkép. Öltönye lengyel légiói tábornoki egyenruha, sötétkék, kettős elejű kabát... 5. Szülejmán bey. Török parancsnok miniature képe, fél testtel, egyenruhájában, sötétkék atilla, még sötétebb zsinórral. A 6-dik egy félben lévő mű, melyen a következő személyek voltak csak vázolva, de máris híven tálalva, úgymint: Ihász, Berzenczey, Asbóth, Németh, László, Waigli, Wagner, Grechenek, Török, Kalapsza, Fráter, Spacsek, Ács, Cseh. Ezen 14 arckép, mint Kossuth környezetét képezők arcképe, egy tojásdad koszorú alakban volt elhelyezve, melynek közepébe jött volna Kossuth arcképe. A képet a nevezett 14 egyén rendelte meg 2500 piasztérért (250 forint)... Szándékunk volt ezen szépen kiállítandott képet Lajos napján Kossuthnak adná, kiutahiai emlékül.” A tablót tehát ajándéknak szánták, de készülte nem maradt titokban. Kossuth igyekezett lebeszélni a rendelőket szándékukról, részben a költségek miatt, részint, mert hiányolt róla egyes személyeket. A vita híre a festőhöz is eljutott, s végül abban állapodtak meg, hogy Gould nem sokszorosítja a képeket, de ha erre szavát adja, emlékül magának elviheti és befejezheti őket. Gould állta a szavát, s az említett kiállítást követő napon, 1851. július 26-án „A vígkedélyű szőke festész minden képet becsomagolva, búcsút vett tőlünk s elment... Azzal vigasztalva minket távozott, hogy előbb látandjuk egymást Magyarorsizágban, mint Amerikában” — fejezi be történetét László. Nincs nyoma annak, hogy valaha is találkoztak volna. Még a festő valószínűleg korai halálának idejét se tudjuk. A képek sorsáról se volt hír sokáig, mindenki azt hitte: elvesztek. S talán az is történt volna velük, ha közel száz évvel később egy amerikai magyar fel nem leli őket. Vasváry Ödön az amerikai magyarság emlékeinek lelkes és szorgos gyűjtője. Kutatásairól már számos cikket publikált, amelyekbe, Puskás Júlia történész segítségével, e sorok írójának is alkalma volt betekinteni. Vasváry megtudta, hogy a képeket Gould családja, Kossuth halálának évében a philadelphiai Historical Society of Pennsylvaniának ajándékozta. Többször járt Philadelphiában, s 1952-ben, a Society pincéjében többszáz porosodó kép társaságában megtalálta a négy nagyobb, és tizennégy kisebb képeit, berámázatlanul, de teljesen ép állapotban (Szulejmán bey a magáét megvette annak idején). „Kérdésemre — írja Vasváry —, hogy vajon az-e egy muzeális intézmény hivatása, hogy ilyen dolgokat a pincében tartson, ahol száz esztendeig sem látja őket senki, a válasz az volt, hogy: nem. A Society vezetősége már régebben úgy határozott, hogy ha a birtokukban levő értékek között vannak ölyanok, amelyek másutt több szolgálatot tehetnek és több méltánylással találkoznak, mint náluk, a tárgyakat odaadják hosszú lejáratú, megújítható, tehát majdnem öröknek tekinthető kölcsön gyanánt. Természetesen a tulajdonjog fenntartásával;” így kerültek éppen 102 esztendő múltával, 1953 márciusában ismét napvilágra Kossuth és társainak képei az Amerikai Magyar Református Egyesület washingtoni székházának, a Kossuth Háznak a dísztermébe, kiállításra. Ott vannak-e még, e sorok írója nem tudja — újabb híre nincs felőlük. De nagyon szeretné látni őket; s meggyőződése, hogy e vágyában nincs egyedül. Nyilvánvalóan a képeknek van jogos tulajdonosuk. De akiket ábrázolnak — feltehetőleg életszerű kivitelben —, azok történelmünk, kultúránk jelentős képviselői. Amekkora az örömünk afelett, hogy a képek oly soká állták az idők viharát (védett, de feledtető pincébe bújva), annyira elszomorít, hogy újra rejtőznek: valamennyi magyar egyforma vesztesége, hogy sem eredetiben, sem másolatban nem ismerkedhet meg velük. Pontosabban: ismerkedhetett. Mert hisszük, hogy azok, akiknek volt erejük és kedvük felkutatni, napfényre hozni, majd újra megmutatják nekünk a száműzött Kossuth és társad arcképét! Bogát! Péter Ő
