Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-15 / 1. szám

TELEFONINTERJÚ KŐVÁRY GYÖRGGYEL Kőváry György Telefon. Régi ismerősök vagyunk. Sietős találko­zás: kérdések — feleletek, hogy áthidaljuk az éve­ket, amióta különböző sínekre futtatta életünket a történelem. A beszélgetőtárs Bécsben él: a neve Kő­váry György. A vendég: Az idegen nyelvű filmeket szinkronizáló pesti stúdióban találkoztunk utoljára. Az újságíró: Ennek most lassan 25 éve. Ügy tudom, édesapjával együtt hagyta el annak idején az orszá­got. Jó színész volt. A kabaré szerelmesei most is gyakran emlegetik Kőváry Gyulát. A vendég: Apám nemrég meghalt. 77 éves korában csinált újra karriert Bécsben. Sokat szerepelt a tele­vízióiban, a rádióban. Mint bizonyára jól emlékszik, a Teréz körúti Színpad, a Nagy Endre-kabaré sikeres művésze volt sokáig. Dolgozott külföldön is, Berlin­ben és Bécsben. Ezért lehettem én is abszolút két­nyelvű. Német tudásom a szinkronizálásban is segí­tett. Az újságíró: Ez a kétnyelvűség segítette nyilván ki­vándorlása után is .. . A vendég: A budapesti Thália Színházban került színre két darab: Theodor Csokornak a Monarchiát bemutató drámáját és Ödön von Horváth Don Jüan­ját fordítottam magyarra. Az osztrák—magyar kul­turális kapcsolatok elősegítéséért nemrég megkaptam a Körner-díjat, 1976 decemberében pedig professzori címmel tüntettek ki. Az újságíró: Gratulálok. A híd azonban nemcsak egyirányú forgalomra alkalmas. És a másik oldal? A vendég: Én fordítottam németre Szakonyi Ká­roly Adáshiba című szatíráját, és Déry Tibor Pop­­fesztiválját. Most egy Karinthy-műsort készítek elő. Az újságíró: Ha jól emlékszem, apja nyomdokait abban is követte, hogy jól és szellemesen írt. Nyilván nemcsak fordít, az önálló alkotással sem hagyott fel. A vendég: Természetesen. Több hangjátékot írtam. Nemrég ment a bécsi televízióban egy műsorom a bécsi „Józsefváros”-ról; a különböző kerületek színes hagyományait, humorát sorra feldolgoztam, Bécs specialistája vált belőlem. Az újságíró: A családi hagyomány folytatódik? Ügy tudom, van egy tehetséges fia, ami szinte termé­szetes, hiszen annak idején Pesten az Ifjúsági Szín­háznál dolgozott a felesége, a kitűnő Árpád Éva, és a művészcsaládok gyümölcsei általában nem esnek messze a családfájuktól. (Elnézést, hogy a szép ma­gyar közmondást felforgattam.) A vendég: A mi „almánk” sem került messze a fá­tól. A fiam most 25 éves, az irodalom és a film ér­dekli. Már lefordított egy Karinthyt és Vidor Mik­lós egyik ifjúsági regényét. Az újságíró: 25 év és három nemzedék. Szinte el­fárad bele a képzelet. A vendég: Minden pesti perc rohanás. Az újságíró: A viszontlátásra, Kőváry György pro­fesszor úr. Üdvözlöm a családot. Sz. M. EZER SZÁLLAL! Bojár Sándor jelvételei Séta a Ferenciek terén Goldfinger Ernő Az első, ami megfogja az embert benne, a lendület, / \a vitalitás. A Magyarok Világszövetsége egyik szo­bájában találkoztunk először. Csak annyit tudtam Goldfinger Ernőről, hogy Angliában élő, magyar szárma­zású építész, a Magyar Építőművészek Szövetsége tiszte­letbeli tagja, aki a szövetség fennállásának 25. évfordu­lójára érkezett Budapestre. Lendülettel beszél, magyaráz. — ... a házgyárak nem jók. Elavultak. A lakásépítés velük sem olcsóbb és nem is gyorsabb. Rossz a „struk­túrájuk”, a szerkezetük. A csúszó-zsaluzásos módszer a korszerű. A Szovjetunióban, ahol általában egy évben csak hat hónapig lehet építeni, ott szükség van házgyár­ra, de Magyarországon nem. Nem lett volna szabad meg­vennünk. Így mondta: megvennünk. Pedig tizenhét éves kora óta él külföldön. 1919-ben ment Svájcba, majd Franciaor­szágba. Itt az École des Beaux-Arts-ban tanul építésze­tet. 1924-ben már a francia építészet és művészet olyan nagyjaival ismerkedik meg, mint Auguste Perret, Le Cor­busier, Pierre Chareau, Jean Lucát. Első jelentősebb megbízása Helene Rubinstein szalonjának megtervezése. 1931-ben megnősül, a Párizsban festészetet tanuló Ursula Blackwellt veszi el, s 1934-ben áttelepül Angliába, ott él azóta is. — ... A feleségem ma is azt hiszi, hogy Budapest a vi­lág legködösebb városa. Amikor összeházasodtunk — tél volt —, elhoztam, hogy lássa, hol születtem, hol nőttem fel. Állandóan köd ült a városon. S azóta is, akárhány­szor vele jöttem — ködös Budapest fogadott. Szünet nélkül mesél. A történet, mint valami hegyipa­tak, kanyarog, nekilódul, kis mellékágakra szakad, majd ismét egyesül. — 1963-ban választottak meg a Magyar Építőművészek Szövetsége dísztagjának, nem, tiszteletbeli tagjának. Ak­kor még Trautmann Rezső volt az építésügyi miniszter, s nekem is részem volt benne, hogy magyar építészek egy-két évig ösztöndíjjal kint tanulhassanak Londonban. Büszke erre a tiszteletbeli tagságra. Pedig címekben, jelentősebb pozíciókban nem szűkölködik. Már 1933-ban, akkor még mint francia delegátus, részt vesz a CIAM — Congrés Internationaux d’Architecture Moderne — athéni kongresszusán. 1971-ben a Royal Academy of Arts ren­des tagjai közé választotta. (Az Angliában dolgozó 25 ezer építész közül öten a tagjai!) S azután rohan. Egykori angliai „tanítványai” várják ebédre a Gellért szállóban. '' Hány színből áll Össze egy arckép, ki tudná megmon­dani? Másnap reggel megyünk a Kossuth Lajos utcán a Felszabadulás tér felé, hogy megnézzük az új metró­vonalat. Megyünk, és ártatlan arccal kérdezi meg a ha­zai építész szakembert: — Ezt a házat ugye Lechner Ödön tervezte? Amikor az tanácstalanul széttárja a ke­zét, elégedetten mondja: — No, nem is lényeges, csak kérdeztem. Apropó, a Margit-hidat ugye Eiffel tervezte? Két perccel később egy ház stílusáról vitatkozva azt mondja: — Nem tetszik nekem ez a szecessziós stílus, valahogy jobban szeretem a klasszikusokat. De hát én mindig „stílustalan” építész voltam. Mindezt persze csak az értheti, aki tudja, hogy 1939- ben tervezett egyik házát máris műemléki védettségre jogosultnak minősítették — éppen stílusa miatt. Kritikus szemmel néz mindent. Az Erzsébet-híd gyö­nyörű. S miközben városépítészeti koncepciókon vitat­kozva jövünk fel a Felszabadulás tér egyik aluljárójából, megáll, és a vadonatúj rézkorlát csavarjait vizsgálja: — Rozsdás vascsavarok. Ez nem jó így — csóválja a fejét —, hiszen tönkremegy, a rézkorlát is korrodálódik. Most már Londonban van újra. Csak az én emlékeze­tem őrzi napbarnított arcát, ezüstös haját, hatalmas, bo­zontos, ősz szemöldökét. Ha pipázna, „tipikus angol” lenne. De nincs pipája, és ha megszólal, végképp meg­győz arról, hogy ezer szállal kapcsolódik a szülőföldhöz, a városhoz, ahol fiatalságát töltötte. Pokorny István 5

Next

/
Thumbnails
Contents