Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-15 / 1. szám

Pierre Vago: NE CSAK ALVÓVÁROSOKAT! Sok magyar származású tudóst, művészt, szakembert keresünk fel újra meg újra kérdéseinkkel, amikor Magyarországon tar­tózkodnak. Pierre Vágóval, a neves francia építésszel is készítettünk már interjút 1964- ben, amikor az Építészek Nemzetközi Szö­vetségének (UIA — Union Internationale des Architectes) végrehajtó bizottsága Bu­dapesten ülésezett, s ő mint e szervezet fő­titkára vezette a tanácskozást. Akkor elmondta, hogy nyolc éves volt, amikor a család kivándorolt Olaszország­ba, s hogy apja, Vágó József — korábban számos jelentős pesti épület tervezője — 1926-ban elnyerte a genfi népszövetségi pa­lota tervezésére kiírt pályázat első díját. Pierre Vago is az építészmérnöki pályát vá­lasztotta. Tizennyolc évesen Párizsban kezdte el tanulmányait, s azóta is ott él és dolgozik. A második világháború után az elsők között tűzik mellére az Ellenállási ér­demérmet. Iskolák, kórházak, templomok, lakótelepek tervezője. Építészi munkássága elismeréséül tüntették ki a Becsületrenddel. — 1964-ben a Magyar Hírek munkatár­sának említést tett akkori munkájáról, Le Mans város 25 ezres lélekszámú lakótele­pének tervezéséről. Vajon Franciaország­ban is oly gyakran teszik szóvá a lakóte­lepek egyhangúságát, és milyen képet mu­tat az azóta már felépült Le Mans-i lakó­telep? — A „gyorsan, sokat, olcsón" követel­ménye mindenütt a világon az egyhangú­ság veszélyével jár — válaszolja —. Igen fontosnak tartom, hogy megtaláljuk a le­hető legjobb megoldásokat, mert bár a nagyvárosi élet számtalan előnnyel jár, és sok szépséget is rejt magában, de elidege­nítheti egymástól az embereket, az egyén a milliók között is egyedül érezheti magát. A várostervezés sokat tehet azért, hogy ez ne következzék be, hogy ne csak alvó­város legyen a lakótelep, hanem hangula­tos, barátságos utcáin szívesen sétáljanak, találkozzanak, tereferéljenek az emberek. — Ha átsétálunk a Le Mans-i lakótelepen a lakóházak között iskolával, templommal, piaccal, üzletekkel találkozunk. Az ipari építési mód kész elemei bizonyos mértékig nálunk is megkötik a tervezők kezét. Én úgy próbáltam változatossá tenni a lakóte­lep képét, hogy több vállalattól vettük az elemeket, s ezekből kettő-, négy-, és tíz­emeletes házakat építettünk, valamint egy tizenhét emeleteset, amely — mint falu­helyen a templomtorony — tájékozódni se­gít. A Le Mans-i lakótelepet még nem tar­tom jónak, csak jobbnak, mint a korábbia­kat. Azt szeretnénk, hogy kisebb, jobban variálható elemekkel dolgozhasson a ter­vező. S legalább ilyen fontos, hogy a szob­rász, a mozaik-készítő és a festőművész al­kotásai harmonikus egészet képezzenek az épületekkel. Pierre Vago már egyetemistaként tekin­télyt szerzett a francia és a nemzetközi építész társadalomban. 22 évesen építészeti szaklapot szerkeszt, és megszervezi az épí­tészek első nemzetközi találkozóját. — A harmincas évek elején már voltak az építészeknek szervezetei. Az egyik legte­kintélyesebbről azonban társaimmal úgy vélekedtünk, hogy „akadémikus öregurak” kezében van. Egy másik csoportosulás „is­tene” Le Corbusier volt. Ez is pár ember tekintélyén alapult, és nem adott lehető­séget a legkülönbözőbb elképzelések meg­ismerésére, értékelésére. Ezért fogalmazó­dott meg bennem, hogy jó volna, ha min­den szakmabeli összejöhetne szabad vi­tákra, eszmecserékre. E cél érdekében kez­dett tanulmányutakat szervezni az általam vezetett folyóirat. 1932-ben elutaztunk Moszkvába is, hogy eszmecserét folytas­sunk a szovjet építészekkel. Több nemzet fiai jöttek velünk, s így történt, hogy Moszkvában nemzetközi építész-találkozót tarthattunk. A következő évben, Milanó­ban, már százhúszan vettek részt, az épí­tészek képzéséről tartott tanácskozásunkon. A háború után még sürgetőbbnek éreztük az építészek nemzetközi együttműködését. A Londonban élő Goldfinger Ernő segít­ségével jöttünk össze először. 1946-ban, s két évvel később az angol fővárosban meg­alakult az UIA. az Építészek Nemzetközi Szövetsége. — Sikerült-e alkotó viták, hasznos esz­mecserék fórumává fejleszteni az építészek nemzetközi tanácskozásait? — Nemcsak a látványosabb kongresszu­sokon, hanem a kongresszusok közti idő­szakokban is jócskán adódik alkalom ilyen találkozókra. Jelenleg kilencven ország nemzeti szövetsége tartozik az UIA tagjai közé. Pierre Vago választékosán és a legcse­kélyebb akcentus nélkül beszél magyarul. — Amikor harminchat év után először újra Magyarországon jártam — emlékezik — még a nyolcéves kisfiú szókincsével tör­tem a magyart. Otthon aztán elkezdtem Petőfit, Adyt. Móricz Zsigmondot olvasni, így tanultam meg a „felnőtt” magyar be­szédet. Vago úr a Magyar Építőművészek Szö­vetségének vendégeként érkezett Buda­pestre, hogy együtt ünnepeljen a hazai épí­tészekkel szervezetük megalakulásának 25. évfordulóján. Az ünnepi közgyűlésen, mi­után a tiszteletbeli tagok között átvette a magyar szövetség emléklapját, ezekkel a szavakkal köszöntötte hazánk építészeit: — Üdvözlést jöttem átadni, a világ há­romszázezer építésze nevében. Azt kívá­nom, hogy legyenek boldogok, s a legna­gyobb boldogság egy építész számára, ha békében munkálkodhat embertársai ja­vára Balázs István Pierre Vago a Magyarok Világszövetségében találkozott a világszövetség vezetőivel (Bal­ról Pierre Vago, jobbról Molnár István, az MVSz főtitkárhelyettese) Novotta Ferenc felvétele Ausztráliai magyarok nyomában III. TANULT, NEMES EMBER... Száztíz esztendeje, hogy egy vállalkozó szel­lemű magyar orvos, dr. Kempf József világ­körüli útra indult, de öt és fél esztendőre meg­rekedt Ausztráliában, Sydneyben, majd New Castle vidékén. Űtikalandjairól, élményeiről be­számolt a Vasárnapi Újságnak. Leveleit koráb­ban ismertettük. Ezúttal az egy évszázaddal ez­előtt Ausztráliában élő magyarok névsorát kö­zöljük, ahogyan azt dr. Kempf felsorolta. A név­sor rendkívül érdekes. Jó lenne, ha olvasóink között volnának olyanok, akik e hajdani ma­gyarokról és leszármazottaikról ott — vagy a világ más táján — tudnak, s hírt adnak ne­künk! íme dr. Kempf névsora: 1. Gyulai Esquire (tekintetes úr), erdélyi szü­letésű, s itt Secretary of the Paris-Exhibition Commissioners (a párizsi kiállítás bizottmányá­nak titkára). Kitünőleg mívelt, tanult, nemes magyar ember. 2. Dr. Rochlitz Kálmán homeopatha (hason­­szervi) orvos, Eperjesről. 3. Mr. Blau, ékszerárus, Aradról. 4. Mr. Udvardy, hontmegyei volt szolgabíró, jelenleg hegedűművész. 5. Mr. Asztalos, Szatmár megyéből, borbély. 6. Mr. Holländer, a Hegyaljáról, Szántóról, itt bor- és fűszerkereskedő, kinek igen jói megy az üzlete; a gyarmati borokat mind magyar nevekre kereszteli. Igen élelmes ember. ... 7. Mr. Weiszperger Székesfehérvárról, do­hánykereskedő. Ez az ember Amerika és Űj- Zéland közt hajótörést szenvedett s egy nagy faládában menekült meg. melyben huszonhét napig hánykódott a háborgó tengeren, míg vég­re a vihar Üj-Zélandban vetette a partra, ahol magát egyszerre vad-emberek közt találta. Ha kalandjait elbeszéli, az ember csodálkozva hall­gatja. Már 26 éve. hogy elhagyta hazáját. 8. Mr. Oszádi budai születés, szabómester. 9. Mr. Morvay, Szatmárból, magánzó. 10. Nagy László, aki Lachlandban mint dig­ger (aranyásó) él. 11. Levényi, Zemplénből, aranyműves, igen gazdag, derék magyar ember. Lakik Castle Mainben, 75 mérföldre Melbournhoz. 12. Farkas (alkalmasint Wolf), ágens Mel­­bournban, Victoriában. 13. Újlaki, honti fiú, volt huszárkapitány, digger. 14. Wéghey, igen művelt ember, lakik Mel­­bournban. ö alapította a mechanics-institutiont (gépgyár egylet), s a mellett igen jó dolga volt. De összeveszvén az angol managerrel (műveze­tővel) elhagyta azt, s most mint digger műkö­dik az aranybányákban. 15. Dr. Spech, efdélyi szász, lakik Balarát városban, Victoriában. 16. Horváth borbély Aradról, a diggereknél mint orvos működik Fifemilleban. Üj-Zéland­­ban. 17. Csomortányi Lajos, volt cs. osztrák fő­hadnagy, nős: digger a Maryborough melletti aranybányákban, Victoriában. 18. Még van ott közel Echuchához egy lovász, kinek nevét t. tudósítónk nem tudja. 19. Marsovszki István, hevesmegyei fi, mint digger a Victoria bányákban mintegy 3000 fo­rintot összeszerzett, azon nadályokat vett, s ke­reskedésre Dél-Amerikába vitte. 20. Damburgi, volt forradalmi ezredes, Ka­liforniában tanulmányozván az aranyválasztási műfolyamatot, átjött ide, s Victoriában, Mel­­boumban az arany-olvaszdát valóban katoná­san vezényelte. Innen Londonba indult vissza, hogy ott is hasonló olvasztókat alapítson; de mikor épen partra szállt volna már *— szél­­hüdésben meghalt.” Ez dr. Kempf József figyelemre méltó név­sora az 1867-ben Ausztráliában élt magyarok­ról. Néhány beérkezetten kívül, szereplőinek többsége kemény munkával tartja el magát, meglepően sok közöttük az aranybányász, még­pedig — érzékelhetően —, nem a szerencseva­dász romantikus figurája, hanem bányaválla­latnál dolgozó bérmunkás. Közülük egy kivé­tel: Wégheyről írta a Vasárnapi Újság 1867. augusztus 25-i számában D. M. jelzéssel a lap egyik londoni olvasója, hogy neve helyesen Wékey Zsigmond, aki Zemplénben született. 1849-ben Kossuth segédtisztje volt, 1853-ban Londonban ércbányászati tanulmányokat vég­zett, úgy utazott szerencsét próbálni Ausztráliá­ba, ahol kormánymegbízásból Űj-Zélandba küldték, aranyat kutatni. Több szakkönyvet írt, de könyvet írt a magyar nyelvről is. Művelt skót lányt vett feleségül. Tehát aligha lehetett egyszerű „digger”. A Mechanics Institute pedig a levelező helyreigazítása szerint nem gépgyár, hanem a munkások olvasó-mívelődő intézete. A többi név közül három tűnik ismerősnek a kor magyar diaszpórájában járatos olvasó­nak: mindhárom a Kossuth-emigráció tagja­iként került külföldre, s ugyancsak mindhárom — ha egyáltalán azonosak —, Amerikát járták meg mielőtt Ausztráliába kerültek volna. Tu­dunk Damburghy Tivadarról, aki még a sza­badságharc alatt szerzett magának megbíza­tást, hogy ügyvivőként képviselte Washington­ban Magyarországot. Noha hivatalos diplomá­ciai kapcsolatokra akkor nem került sor, Dam­burghy járt a fővárosban. Csomortány Lajos őrnagy rövid ideig parancsnoka annak a szíj­gyártó hadiüzemnek, amelyet Kossuth utasítá­sára állítottak fel az amerikai Weawertown­­ban, 1852-ben. A harmadik az a bizonyos hontmegyei szol­gabíró és hegedűművész, Mr. Udvardy: Nos, tudni kell, hogy az ötvenes évek élt n nagy port vert fel az amerikai emigránsok körében bizonyos Udvardy Pál házasságszédelgése; egy jómódú polgárlányt akart feleségül venni, bár előbb már házasságot kötött egy kétes erkölcsű leányzóval, akit utóbb elhagyott. Az anya­könyvbe nem Pál, hanem Meinhold Dodewald keresztnévvel vezették be házasságát. A botrány után eltűnt Amerikából... Nem sókkal ezután érkezett Ausztráliába Udvardy József, az em­lített szolgabíró és hegedűművész. Semmi hi­teles adat sincs, ami kettőjük azonosságát bi­zonyítaná, igaz olyan se, ami cáfolná. Évszázad alatt Földünk túlsó felén is meg­sokasodtak a magyarok. A régieket alighanem elfeledték. De ha nem, jó lenne hírt hallani felőlük: hírt, ami összeköti hajdan élt Kempf József doktor tudósításait a mai világutózókéval. Bogáti Péter Gyömrői Edit Budapesten Az Egészségügyi Mi­nisztérium meghívására Budapestre látogatott Gyömrői Edit. A láto­gatás célja az volt, hogy az Angliában élő ki­váló pszichoanalitikus hazai orvosokkal és pszichológusokkal el­beszélgessen gazdag szakmai tapasztalatairól. Megtekintette az Orszá­gos Ideg- és Elmegyó­gyászati Intézet egyes osztályait, részt vett pszichológiai és pszicho­terápiái szemináriumo­kon és vitákon, a gyer­mekklinikán megláto­gatta a leukémiás gye­rekek osztályát, s elő­adást tartott orvosok­nak a pszichoanalízis fejlődéséről és szerepé­ről a közösség életében. Gyömrői Edit fiatalon került a Lukács György és Balázs Béla körül csoportosuló Vasárnapi Körbe, a magyar haladó erők legszínvonalasabb elméleti vitakörébe. A Tanácsköztársaság alatt a közoktatásügyi nép­biztosságon az ifjúsági irodalom ügyeit intézte, és Kényi Edit néven ki­adott 'egy kötet forra­dalmi verset, amelyet Lesznai Anna méltatott a Nyugatban. A Tanács­­köztársaság bukása után Becsbe került emigrá­cióba. Néhány évi bécsi tartózkodás után előbb Romániába ment, ahol a Darvas Simon szer­kesztésében megjelent Keleti Újság munkatár­sa volt, később Berlin­ben pszichoanalitikus képzést nyert. Ezek­ben az években a nem­zetközi kulturális élet olyan kiválóságaival bő­vült baráti köre, mint Hermann Broch, Hans Eisler, a Bauhaus köre és még sokan mások. 1933 után visszatért Bu­dapestre, ahol pszicho­­analitikusként dolgozott. Az ő betege volt töb­bek közt József Attila, aki sokat gyötrődött Gyömrői Edit (1940) analitikusához fűződő tragikus kötődése miatt, ám az utolsó évek leg­szebb versei közül igen sok mégis ennek kö­szönhető. (Gyermekké tettél, Nagyon fáj stb.) Gyömrői Edit néhány évvel ezelőtt a budapes­ti Irodalmi Múzeumnak ajándékozta a költő hozzá irt leveleit és verskéziratait. A második világhábo­rú kitörése előtt ismét emigrációba ment, ez alkalommal Ceylonba. Ott megtanulta a fali­­szőnyegszövést, amivel komoly sikereket ért el, és sokáig ez volt leg­főbb létalapja is. 1956-ban férjével, egy ceyloni Shakespeare­tudóssal együtt átköltö­zött Londonba, ahol egészen a legutóbbi éve­kig pszichoanalitikus praxist folytatott. Visz­­szavonulásáig az angol pszichoanalitikus társa­ságban különböző funk­ciókat töltött be, és nemzetközi kongresszu­sok előadójaként szere­pelt. Visszavonulása el­lenére még ma is jó erőben dolgozik analiti­kusok képzésén. Az utóbbi években többször járt Magyaror­szágon. Mostani útja szakmai körökben nagy érdeklődést keltett, és számára is sok érdekes tapasztalatot hozott. Vezér Erzsébet 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents