Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-12 / 3. szám

LŐRINCZE PÁRIZSI MAGYAROK KÖZÖn

Zuhog az eső. Az Avenue de 1’Opéra tócsákban úszik. Csak a taxik cikáznak változatlanul. A Cercle Republican palotája előtt is fékez néhány. Fent, az emelet termeiben már vacsorához terítenek. Franciák mindenütt. És Lőrincze? Eltévedtem volna? Vissza az előcsarnokba. Tűnődés. Hölgyek érkeznek sietve. — S’il vaus piait, professeur Lőrincze... — Nevetés. Végre magyar szó. — Jöjjön csak velünk, jöjjön. Ne tébláboljon itt. — És megyünk a félemeletre. Ismerős arcok. Meg ismeretlen ismerősök. Párizsi magyarok.

Íves köszöntő. Aztán szavak játéka. Hallgassuk csak. „Hatalmasok, hat alma sok — lök, ülök, csülök. — Ok, sok, ások, mások.” Az elnök, Kemény Mihály kezdi ezt a játékot. S biztatja a vendégsereget. — Tessék csak, tessék, tovább. Ki tud különbet, jobbat. — Nem sok biztatás kell. A terem egyetlen izgalom. És újabb ötletek röppennek föl. És mélyére ásnak az emlékezetnek. Hátha. De egyszer minden játék véget ér. A győztes italt kap ajándékba. Nem Martellt. Ö, nem. Tokajit, háromputtonyosat. így van ez rendjén.

És már Lőrincze Lajosé a szó. — Mikoris találkoztunk utoljára? — Felelnek innenonnan. — Régen, sajnos. — Három éve. — Dehát mit mélázzunk a múló időn? Fő, hogy újra együtt vagyunk. — Szigeti úr, az idős. tekintélyes párizsi ügyvéd rábólint. Winkler úr is. Suttogás, „ö a France-Soir új tulajdonosa?” „Ki volna más?” Mert, hogy ki mindenki van itt ma együtt a Magyar Nyelv és Kultúra franciaországi Baráti Körében, azt bizony bajos volna pontosan megállapítani. Sokan, mindenesetre. Fél évszázada Párizsban élők. Aztán egy ifjabb nemzedék képviselői. Eljött Megyery Sári, az író is, Sacy von Blondel néven valaha nagynevű filmszínésznő. Átrándultak a magyarházbeliek. Pedig tegnap este köztük volt a professzor. Újra hallani akarták. — Schöffer Miklós? — Úgy tudom jön. — Hát Vasarelyék? — Nincsenek Párizsban. — Kár.

— A Magyar Műhely legutóbbi számában olvastam — kezdi Lőrincze —. hogy a múlt havi összejövetelünkön Kassai György' arról beszélt: mit művelnek a nyelvművelők? Művel, szép szó. Hány formában bukkan föl, hány fogalmat érint, mennyi hangulatot kottáz. Az ember földet művel, műveli magát, a népet, a nyelvet, csodát művel. De az előadó a művel igének alighanem arra a jelentésére célzott kétfelé vágó, szellemes előadásában, ami ebben a mondatban van: mit művelsz már megint? Aki így művel, az nem javít, hanem ront. Hát erről lesz szó, kétszeresen is. Hogy valóban mit művelnek, hogyan dolgoznak ma a nyelvművelők otthon, s a szavak kettős kapcsolásáról, amely lehet helytelen, de lehet művészi is.

Minden szem a professzoron. Egy idegen nyelv közegében telnek napjaik, más nyelv világábaa De az anyanyelv örök szerelmében. Vajon sokat felejtettek? És hogy beszélnek ma otthon? Hiszen annyi mindent hallottak, olvastak. De Lőrincze szavára elcsendesedik a lélek háborgása. Ám némi nyugtalanság is támad, amikor egyikmásik hibásnak vélt kifejezés védelmére kel. Hogyan? Hát semmi baj sincs? Az nem lehet. — Sokan beszélnek gyatrán, sajnos — mondja a professzor —, de szépen sem kevesen. Ök az eligazítok. Rájuk építünk. S a nyelv változik, ha nem tudja is mindenki követni. Az is megtörténik, hogy a régi „hibát” már a legjobbak is elkövetik, ezért már nem is nyilvánítjuk hibának. Gondolják csak meg, egy egész nép nem beszélhet rosszul. A nyelv végül is követi az élet fordulatait. A nyelv változásai ezt tükrözik. Egyébként nem mai tünet szembeszállni minden új jelenséggel. Alapjában emberi gyengeség. Az él bennünk, amit gyermekkorunkban megszoktunk. „Hogy romlik a nyelv!” — sopánkodnak néha az öregek. Már vagy kétszáz évvel ezelőtt Apor Péter is így kiáltott. És nyelvünk mégis él, gazdagodik, fejlődik. Azóta is.

Aztán szavak röppennek föl, amelyeket sokan nem tartanak szépnek, elfogadhatónak. Mégis használjuk valamennyit. Mert befogadta őket a nyelvi köztudat. Az irodalom is. És Arany Jánostól Jókaiig, és Jókaitól máig hangzanak példái a „tűrt” szavaknak, amelyeknek helyességére immár nagy íróink tettek pecsétet. Más gond: a szabályok meg az élet. Bizony, sokszor ellentmondanak egymásnak. A mindennapi gyakorlat elmossa a

regulákat. Arany Az ember tragédiáját javítva arra inti Madáchot, ne használja a naponta szót olyan értelemben, hogy: minden nap, mert az azt jelenti nappal. Így is volt — valamikor. De lám, „megfeledkezvén” a figyelmeztetésről, ő is leírja, hiszen ismerjük a kedves sorokat: ,„!Szülőföldem Szalonta, / Nem szült engem szalonba. / Azért vágyom naponta / Kunyhóba és vadonba.”

Vissza-visszatérő fájdalom: idegen szavak nyelvünkben. — Már a nyelvújítást is az az akarat teremtette, hogy minden fogalomra legyen magyar szavunk. Nyelvünk kincsestára gyarapodott. Ma is arra' törekszünk, hogy a legfinomabb árnyalatok kifejezésére is képessé tegyük nyelvünket. Mi legyen hát az idegen szavakkal? Irtsuk ki valamennyit? Ha régen is így cselekszünk, bizony sok, azóta magyarrá formálódott szavunknak búcsút mondhattunk volna. Nyelvünk sokkal szegényebb lenne. De a mai nyelvművelés nem dogmatikus. Emberközpontú, hiszen a nyelv az emberért van. Sok fogalom, sok tárgy érkezik más népektől. Gyarapodunk általuk. Vessük mégis el valamennyit? Nem tehetjük. Akkor hát szabad utat minden idegen szónak? Azt se. Mire törekedjünk, végül is? A megértésre. Ha az emberek nem értik az idegen szót, nem kell. A nyelvművelés örök alaptörvénye, vezérlő gondolata: értsük meg egymást. Ez a célunk.

— Ám a megértés elé gátat nem csak az idegen szó emel. A pongyolaság is. Helytelenül használt kifejezések. A homályos és gyatra mondatszerkesztés. Kosztolányival vallom: a legnagyobb nyelvi hiba, ha valaki a másikat félrevezeti. Bizonytalanságban hagyja. Ha téves a kapcsolás. — És máris röppennek a példák, és az előadó meg a vendégsereg újra „játszani” kezd. Kitalálósdi. Hogy hol a hiba, és vajon meglelik-e a jó szót. „A nézők antipatiktisan meredtek maguk elé” — olvastam régen egy beszámolóban. — Nagy nevetés. — Ez persze nyomdahiba, dehát megjárta a barátunk, miért nem írt az apatikus helyett magyar szót. Van elég, ugye? — Van ám — mondja valaki. Aztán innen is, onnan is hangzik a felelet. — ÉrzéktelenüL — Közönyösen. — Lehangoltam — És végehossza nincs e gyógyító játéknak. Lőrincze újra idéz. Részletet egy búcsúztatóból: „Te

meghaltál, ez tény.” Stílustörés. De még milyen. „Füvet és fát Ígértek neki.” Mosoly. Mindenki érti. Az és közbeiktatásával széttört a kép, a hangulat. A nyers realitás nyomult előtérbe. „Ráült a babérjaira.” Ez jó, humoros. — Valóban. — Hát ez: „Fogták a kártyát s mentek a határba galylyat tömi.” Csönd. — Tájszavak. A gally itt göröngyöt jelent, a kártya vödröt. Kedves színfolt egy-egy tájszó. Ha értjük. Ha nem. félrevezető.

És szóba kerül a fájó nehéz kérdés is. Megőrizni az anyanyelvet az idegen világban. Tanácsok hangzanak el. Életpéldák is. És Lőrincze Lajos beszél a nyelvünk védelmének immár hat esztendős közös erőfeszítéséről, az anyanyelvi konferenciáról, munkájáról, eredményeiről. A tankönyvekről, a sárospataki iskoláról, a külhoni gyereksereg nyelvtanulással egybekötött Balaton parti nyaralásáról. Sok mindenről. És a hozzászólók dicsérik az estét. És érdeklődnek, biztatást várnak. Kérdeznek, emlékeznek. Karinthyt említi valaki, aki az abszurd megértése iránt tette fogékonnyá a magyar olvasót, bizony, ne csak a szavak egérfarkába kapaszkodjunk” — ahogy Arany mondta. „Miként élnek nyelvünk régi rétegei mai költészetünkben?” — kérdi, egy fiatalember, és hogy érthetőbbé tegye, mire gondol, két verstöredéket idéz. Csönd. Áhitat. Mert a kis teremben fölzengenek Nagy László meg Weöres Sándor szépséges szép sorai.

Köszönő szavak. Taps. „Maradjunk!” „Késő van.” „Menjünk le még a sarki kocsmába.” „Menjünk!" És körülüljük az asztalokat, jónéhányan. És egy pohár sör mellett tovább folyik a szó. Lőrincze mostani útjáról beszél. Találkozásairól. Nápolyról, ahol a keleti nyelvek egyetemén tartott előadást, és ahol — egy idézetét hallva — az egyik tanársegéd felkiáltott: „Hiszen ez Balassi!” És nyelvünk nagy barátjáról is említést tesz, Minissi profeszszorról, a rektorhelyettesről, és a milánói magyar klub szívderítő hangulatáról. Már éjfél felé jár. Kopog az eső a kocsmaablakon. Egymáshoz tolt asztalok mellett magyarok beszélgetnek. A sohasem felejthető élményről. Az édes anyanyelvről.

Csatár Imre

SZEMTŐL-SZEMBE

Czinke János budapesti otthonában. Jó egészségnek örvend

Gábor Viktor felvétele

CZINKE JÁNOSSAL

Olvad a hó a pestlőrinci kertekben, metszik a gyümölcsfákat a kertészkedő nyugdíjasok, mert három lőrinci családi ház közül kettőben bizonyosan nyugdíjasok élnek. A Bokányi Dezső utca 116. számú ház kerítése mögött is tágas kert nyújtózik, az utcára szép családi ház ablakai tekintenek. A csengőgomb alatt névtábla: Czinke János. A csengetésre magas, őszhajú férfi siet a kapuhoz. Czinke János volt kanadai magyar muzsikus, akinek a múlt nyáron öngyilkos hírét keltette egy kanadai magyar újság tudósítója, természetesen névaláírás nélkül.

Szépen berendezett lakás, kellemes, kiegyensúlyozott légkör szolgáltat keretet ehhez a beszélgetéshez. Az asztalon konyak és feketekávé, a mondatok között sok mosoly. Czinke János ma már indulat nélkül beszél a kanadai újság légből kapott cikkéről, amelyre sok megdöbbent levél érkezett a tengeren túlról, hiszen nagyon sokan ismerték Kanadában és az Egyesült Államokban a muzsikust.

— Amint válaszlevelemben is megírtam kezdi a beszélgetést —, 1930-ban mentem ki Kanadába megélhetési okokból, tehát az állítólagos öngyilkosságomat hírüladó cikk már a bevezetőben valótlant állít. Hiábavaló igyekezet lenne a nyakamba varrni, hogy — az ő kifejezésükkel élve — a „vörös pokolból" menekültem el.

— Hogyan élt Kanadában?

— Mini a többi hazát és megélhetést kereső magyar. Eleinte egy magyar vendéglőben muzsikáltam hetenkint kétszer. Szerényen megéltünk belőle. Néhány év telt el, amíg kezdtek megismerni a kanadai magyar honfitársak, rám bízták a műkedvelő előadások, énekkari hangversenyek kíséretét, leginkább munkásművelődési egyesületek és olyan baloldali hazafias csoportok, amelyek tagjai a Tanácsköztársaság bukása után, politikai okokból hagyták el Magyarországot.

Felesége, Szabó Lenke ezekben az években cikkeket írt baloldali állásfoglalású kanadai magyar újságokba. Az emigráció köreiben nyilvánvaló volt: hová tartoznak érzelmileg Czinkéék. A viszonylag csöndes, békés, munkás évek után 1948-ban fordulat következett.

Kanadában és az Egyesült Államokban sok magyar egylet és klub ápolja megható hűséggel a 48-as szabadságharc és Kossuth eszméit, így senki sem lepődött meg azon, hogy 1948-ban a szabadságharc centenáriumán a kanadai magyarság is országszerte ünnepi megemlékezéseket szervezett.

Czinke János albumot vesz elő, amely magyar nyelven Kanadában jelent meg „Béke — Szabadság — Testvériség” címmel a szabadságharc századik évfordulójára. A sok felvétel közül az egyik Czinke Jánost ábrázolja, amint a montreali magyar munkásdalárdát vezényli. A magyar ruhába öltözött énekkar Petőfi „Nemzeti dal”-át, a Kossuth-nótát és magyar népdalokat adott elő. A fényképfelvétel alatt szereplő szöveg arról beszél, hogy a kanadai magyar munkásság köszönti az évfordulón a Magyar Köztársaság elnökét, kormányát, a felszabadult Magyarország dolgozó népét.

— A 48-as ünnepségtől kezdve a rendőrség szemmel tartott bennünket, mint baloldali elemeket. Az ünnepséget filmszalagra vették, visszajátszották. Kihallgattak és kísértek bennünket. Ekkor kezdtünk a gondolattal foglalkozni, hogy hazatérünk. Feleségemet egyre jobban gyötörte a honvágy, fiunkkal együtt 1958-ban hazatért, én pedig két év múlva követtem.

Czinke Jánasék itthon elhelyezkedtek a Szakszervezetek Országos Tanácsa tóalmási gyermeküdülőben, onnan mentek nyugdíjba tíz évi szolgálat után. Házat vettek Lőrincen, s nyugdíjazásuk óta a kertnek, virágaiknak és az emlékeiknek élnek. Békében és nyugalomban. Utolsó kérdésünk: mikor kapta vissza magyar állampolgárságát?

— Nem kaptam vissza, mert el sem vesztettem. A kanadai állampolgárságot sohasem vettem fel.

Baróti Géza