Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-12-31 / 26. szám
Lánghegesztő-tanfolyam Motoros kézifűrész kezelését tanulják a vépi Szakmunkásképző Intézetben A nyolc általánost el nem végzett cigány fiatalok matematikaóráján Geszti Anna felvételei A fejlett szocializmus építésének útján A SZELLEMI FELKÉSZÜLTSÉG IGÉNYE Megsárgultak már a jegyzetlapok, amelyekre felróttam Fekete Sándor bácsi történetét. 1950-et írtunk akkoriban. Fekete Sándor bácsi azóta elment már közülünk, de történetére tisztán emlékezem. Az aprócska baranyai Molványban kerestem fel. őszi munkák ideje lévén, a határban akadtam rá, amint éppen szántott. Ment az ekéje után, én mellette baktattam, s jegyzeteltem az akkoriban szokásos „termelési riporthoz” szükséges adalékokat Egyik kérdésemre, hogy szokott-e olykor olvasgatni — Fekete Sándor bácsi Shakespeare-t is megemlítette, s ott helyben, kezét az ekeszarván tartva, bizonyságképpen citált is a LXXV. szonettből: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér / S tavaszi zápor fűszere a földnek” — csakhogy nem magyarul, hanem angolul! A harmincas években ugyanis Fekete Sándor földszomszédja egy elszegényedett földbirtokos fiú volt. Egyszer úgy esett, hogy mindketten egyazon időben ültek le ebédelni, derekukat a határmezsgyén álló fa derekához támasztva. Sándor fölfigyelt rá, hogy szomszédja eszegetés közben olvas. Megkérdezte, mi az az érdekes olvasmány, amit még ide is magával hoz. Angol mezőgazdasági szakkönyv — felelte a fiatalember. És minek az? — Csak azért — válaszolta a másik —, mert az ezerholdakból reá már csak másfélszáz maradt, s hogy ebből megtudjon élni, korszerűen kell gazdálkodnia. — És én akkor arra gondoltam — mesélte Sándor bácsi —, ha ennek a földbirtokosnak folyton tanulnia kell, hogy a 150 holdjából megéljen, mennyivel inkább tanulnom kellene nekem, akinek még tizedannyi földem sincs! Hogy aztán hasznát vette-e angol tudásának, hogy mezőgazdasági szakkönyveket olvasott, azt már nem tudom. Mindenesetre ő már akkor fölfedezte, amit akkoriban még kevesen, azt tudniillik, hogy egyre kevésbé elegendő a családban nemzedékről nemzedékre öröklődő tudás, meg hogy a nehéz mezei munka sem csupán fizikai, hanem szellemi erőkifejtést is megkövetel az embertől. Ami Fekete Sándor bácsival történt, ahogyan mondani szokás, egyedi, kivételes eset. Sok mindennek meg kellett változnia — a társadalmi berendezkedésnek, a technikának, hogy csak a legfontosabbakat említsem —, hogy 11 esztendővel később, az ország másik sarkában, a Hajdú-Bihar megyei Pocsajon már 32 olyan parasztembert találjak, aki ugyan nem az angol nyelvet, hanem a kémiát, a fizikát, a biológiát tanulja, mégpedig igen buzgón. Az iskolaigazgatót keresem. A tanítás már véget ért, üresnek, csendesnek tetszett az épület, de az udvaron lebzselő néhány emberpalánta váltig bizonygatta: az igazgató úr valamelyik osztályteremben van a szakkörösökkel. Így is volt. Csakhogy ezek a szakkörösök meglett emberek voltak, termelőszövetkezeti tagok, akik észre sem vették, hogy idegen keveredett közéjük, úgy füleltek két társuk vitájára: melyik takarmány hasznosul inkább a tehénben, a foszforpentoxid vagy kálciumoxid tartalmú. Ez a 32 férfi akkor már ötödik éve foglalkozott — ahogyan egyikük mondta — a paraszti szakma tudományos megismerésével. Idézem az akkor 46 esztendős tapasztalt gazda, Szakái Péter vallomását: — Őszintén szólva én valósággal megijedtem itt, a szakkörben. Eddig azt hittem: a kisujjamban van a mezőgazdaság, s itt kellett megtudnom, hogy nem tudok semmit! De a szakkörösökön kívül 'harminc felnőtt is pótolta akkoriban azt, ami a nyolc általánosból hiányzott, huszonnégyen mezőgazdasági technikumba jártak, tizenhatan pedig szakmunkásképző tanfolyamra. A technikai fejlődés nyomán egyre inkább gyarapodnak a főként fizikai munkát igénylő foglalkozásokban is a szellemi munka elemei. A szellemi munka térhódítása világjelenség, s az iskolázottsági adatokból is jól nyomon követhető. Ami szocialista sajátosság: nálunk ez a folyamat viszonylag gyorsabb, mégpedig azért, mert a szellemi és fizikai munka lényeges különbségeinek megszűntetésére irányuló gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális törekvések egybeesnek, még akkor is, ha a megvalósítás során nem ritkák az ellentmondások. Köztudott például, hogy Magyarországon az anyagmozgatás még kevéssé gépesített, tehát nehéz fizikai munkafeladat. A javulás lassú, a népgazdaság teherbírása meghatározza a technika és a technológia korszerűsítésének ütemét. Egy más típusú ellentmondás a mezőgazdaságban végbemenő polarizálódásban figyelhető meg. E népgazdasági ág korszerűsödésével párhuzamosan csökken a foglalkoztatottak aránya, a fiatalabb, képzettebb erők gépesített, modem üzemrészekben, az idősebbek, a kevésbé képzettek pedig a hagyományos növényápolási szakágakban tömörülnek. Ha egy művelődési ág átalakul és növekszik a munkában a „szellemi” követelmény, akkor átalakul a munkásgárda is: a régen is ott dolgozók elkezdenek tanulni, átképzik magukat, azok pedig, akik erre nem hajlandók vagy nem alkalmasak, kicserélődnek. Hiba lenne azonban, ha a képzettségiiskolázottsági szint növekedését egyoldalúan okozatnak, a technikai fejlődést pedig oknak fognánk föL A tömegesen tanuló pocsaji téesz-tagoknak köszönhető például a szövetkezet gyors korszerűsödése. A vezetőségben, a közgyűlésen is ők követelték a modernizálást. A szellemi és fizikai munka közelítése tehát egy zárt, de folytonosan növekvő sugarú kör formájában vázolható föl: a technikai fejlődés növeli a munka ,szellemi” elemeit; ez a fejlődés parancsolóan megköveteli az olyan dolgozók kiképzését, akik az új technikát alkalmazni is képesek: a képzettebb emberek azután részt vesznek a a technika további korszerűsítésében, s ezzel egyben a saját maguk és a mások iránti követelményeket növelik. A technikai fejlődés és az emberek képzettsége közötti kölcsönhatás jól követhető az iskolázottsági statisztikákon. Magyarországon 1930-ban az aktív keresők 6,7 százaléka végezte el a nyolc általánosnak megfelelő iskolát, az érettségizettek aránya 3,2 a diplomásoké pedig 1,9 százalék volt. 1949-re a helyzet nem sokat javult: 4,3 százalék érettségizett, 1,9 százalék diplomás dolgozót mutat ki az akkori népszámlálás, csupán az alapképzésben sejlik már a fordulat, érződik a fiatal demokrácia igyekezete a kulturális elmaradottság fölszámolására: a nyolc általánost elvégzettek aránya 15.4 százalékra emelkedett. És az 1973. évi adatok: az aktív keresők 45,6 százaléka elvégezte a 8 általánost, a középiskolát 15,9 százalék, a diplomások aránya pedig 5,8 százalék. A szellemi és a fizikai munka közti lényeges különbségek csökkenése három területen követhető nyomon. Az egyik: növekszik a dolgozók között a szellemi foglalkozásúak részaránya. Ez negyven éve még 7 százalék volt, 1960-ban már 17.6, 1973-ban 27,2 százalék. E három adatból is észlelhető: a változás üteme gyorsuló. A másik terület : a fizikai foglalkozási ágak között egyre több az olyan, amelyik megköveteli a szellemi felkészültséget. A hírközlő, az elektronikai és még számos iparág például csak érettségizett embereket alkalmaz. De talán még jobban érzékelteti ezt a folyamatot néhány mezőgazdasági adat: 1960-ról 1970-re a szántóföldi növénytermeléssel foglalkozók száma a harmadára csökkent, ugyanezen idő alatt 50 százalékkal nőtt az állattenyésztők, s majdnem kétszeresére emelkedett a traktorosok száma. És végül: a hagyományos foglalkozási ágakban is emelkedik a szellemi erőkifejtés szükségessége. Ezt ismét jelzik az iskolázottsági adatok: 1960-ról 1973-ra majdnem kétszeresére gyarapodott az ipari fizikai dolgozók körében a nyolc általánost végzettek aránya, 35,7-ről 63,6 százalékra, s több, mint kétszeresére nőtt az érettségizettek részaránya, 3,2-ről 7,3 százalékra. Az adatsorok egyébként azokat a foglalkozási ágakat is felfedik, amelyekben még most is a nehéz fizikai munka dominál: a mezőgazdasági fizikai dolgozóknak például 1973-ban is csupán 27.5 százaléka fejezte be a nyolc általánost, az árukezelő-mozgató szakágban pedig 43,4 százalék. Az iskolázottság szintje, bár sok mindent megmutat, korántsem árul el mindent Fekete Sándor bácsi például, ha élne, nem kerülne be a nyolc általánost végzettek kategóriájába, holott műveltsége is, szakképzettsége is vetekednék akár az érettségizettekével. A munka követelte fizikai igénybevétel mértéke sem lehet egyedüli mérce, hogy vajon csökken-e, és ha igen, mennyire, a bibliai átok súlya: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet...”, hiszen verítékezik a szobrász is, a feltaláló is, a karmester is, a balett-táncos is. A döntő: alkotó-e a munka? Alkotónak érzi-e magát munka közben maga a munkás? G. L. 7 I
