Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-12-03 / 24. szám

1

VV

V

Dr. Gonda György tájékoztatja a sajtótájékoztató résztvevőit a téglajegyekről

Geszti Anna felvételei

Téglajegyek — egy képtárért

„Minden rossz A művészet I Örök. A többi por. / A népet [' túléli a szobor” — írta egyik versében Théophile Gautier. Talán erre a verssorra gondoltak, amikor Szombathelyen felállították a város nagy szülöt-Derkovits Gyula szobra Szombathely egyik új lakótelepén

r& ’*■

1." ■ ’ *t

1 -ir-f

•ViríCó

I .•••«LO;-tériek: Derkovits Gyulának a szobrát, Varga Imre alkotását. S lehet, hogy eszébe jutott valakinek ez a verssor akkor is, amikor elhatározták, hogy képtárat építenek a városban. Különös profilú képtárát, amelynek törzsanyaga a Derkovits emlékmúzeum, valamint Dési Huber István hagyatéka, amelyet a festő özvegye ajándékozott Szombathelynek. A két világháború közötti magyar képzőművészet szocialista törekvőkéit képviselő müvek is ebben a képtárban kapnának helyet.

Egy képtár azonban sokba kerül. Amilyent Szombathelyen megálmodtak, az hatvanmillió forintba. A pénz előteremtésére Képtárépítő Egyesület alakult. Közéleti emberek, művészek, iskolák, szocialista brigádok álltak a nemes szándék mellé. A szombathelyi képtár ügyét kézbentartó Vas megyei tanács október végén sajtótájékoztatót tartott, ahol elmondták: száz-kétszáz- és ötszáz forintos címletekben téglajegyeket bocsátottak ki. Ezeket bárki megvásárolhatja, aki segíteni kívánja a képtárat. Dr. Gonda György, a Képtárépítő Egyesület elnöke tájékoztatta a résztvevőket arról is, hogy a Magyar Építőművészek Szövetsége országos tervpályázatot írt ki, amelynek eredményét — a legjobb tervrajzokat — hamarosan az egyesület tagsága elé terjeszti. Az építkezést előreláthatóan a jövő év őszén kezdik meg.

A MAYFLOWER A THEATER AN DER WIENBEN

Bizonyosan furcsának találják, hogy tőlünk veszik hírét: a patináns bécsi szín-Harsányi Frigyes

ház műsorára tűzi ezt az Európában és a tengeren túl is jól ismert musicalt. Ennek oka pedig egyszerű: az egyik férfi főszerepre a budapesti Operettszínház fiatal művészét, Harsányi Frigyest kérték fel.

— Rolf Kutschera, a Theater an der Wien igazgatója Budapesten járt, hogy megnézze a A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című darabot, mert szándékában állt bemutatni — meséli Harsányi Frigyes. — Megnézte az előadást, azután szerződést ajánlott nekem a Mayflower egyik zenéstáncos szerepére. Nagyon örültem az ajánlatnak, hiszen a debreceni és a szolnoki színház után az Operettben is egyre jobb, egyre nagyobb feladatokat kaptam, és úgy vélem, mind erre most feltehetem a „koronát”. A kemény munkával és felkészüléssel telt évek meghozták eredményüket, hisz tavaly a Magyarok Világszövetsége felkérésére a bécsi Collegium Hungaricumban felléptem az úgynevezett „one man show”-al, amellyel jövő év júliusában Ausztráliában is bemutatkozom.

Villáminterjú Kovács Istvánnal

Kovács István színművész, a Vígszínház tagja, nemrégiben érkezett haza az Amerikai Egyesült Államokból. Négy alkalommal lépett fel az ott élő magyar közönség előtt.

— Gyermekkori jóbarátom, dr. Boksay István hívott meg, hogy töltsék nála néhány hetet. Mielőtt elutaztam, a Magyarok Világszövetsége felkért, hogy egy előadóestet is tartsak. Az eredetileg tervezett egy fellépésből végül is négy lett.

— öt hétig, augusztus 12-től szeptember 16-ig voltam Amerikában. A négy előadóestre szeptemberben került sor, Ohio államban. A műsor Ady-emlékestnek indult, de azt később, a közönség kérésére ki kellett egészítenem József Attila, Radnóti Miklós, Áprily Lajos, Csoóri Sándor, Buda Ferenc verseivel. Emlékezetes, nagy élmény volt találkozni idegenben élő honfitársaimmal.

— Chicagóba, második előadóestem színhelyére Sass Márton hívott meg. Az eredeti program szerint az Egri csillagok című filmet néztük volna meg közösen, de a vetítőgép elromlott, ezért egész este verseket mondtam. Itt is kérték, hogy szavaljak a huszadik századi magyar líra remekeiből. Harmadik fellépésemre New Yorkban került sor, a New York-i Magyar Társaskör tagjai, és az Amerikai Magyar Szó olvasói előtt. Az idősebb közönség megható örömmel fogadta a magyar verseket. A New Brunswick-i hétvégi magyar iskola volt következő fellépésem színhelye, ahová eljött az iskola öregdiákjainak baráti köre, hogy meghallgassanak, s a magyar konzulátusról is érkeztek vendégek.

— Nagyon örülök, hogy felléphettem az Amerikában élő magyarok előtt. Úgy érzem utazásom ezáltal sokkal gazdagabb lett, többet láttam, tapasztaltam.

— d —

Boldizsár Jván

HAZAI NAPLÓ

Két hét türelmet .kértem az olvasótól, hogy folytassam Hazai Naplómat — Hamburgból, de háromszor kettő lett belőle. A következő számban Illyés Gyuláról írtam, azután egyet blicceltem. Most már régen nem vagyok Hamburgban, ahol Gyöngyössy Imre és Kabay Barna „Ein ganz gewönliches Leben”, vagyis „Egy egészen egyszerű élet” című filmjének bemutatójáról kezdtem el beszámolómat. Tüstént helyesbítem is magam: nem beszámolót írtam és írok, hanem lírai naplót, valóságos vallomást magáról a fűmről, fogadtatásáról és arról is, mit jelent magyarként idegen, nem is mindig rokonszenvező környezetben megelevenedni látni azt, amit olyan nehéz kifejezni: a mai magyar valóságot, az átmenetet múlt és jelen között, a hagyománynak és az újnak olyan összefonódását, ami csak az emberi lélekben és az azt ábrázoló magasrendű művészetben lehetséges. És ott is jó ritkán.

A múltkor azt írtam, hogy a filmnek, amely nyugatnémet televíziós rendelésre készült és Magyarországon csak a jövő év elején mutatják be, még nincsen magyar címe. Azóta lett. Nem a német szöveget fordították le, hanem a film magvát fejezték ki: „Két elhatározás”. Ezt a címet most gondolat-újraindítónak használom. A hetvennégy éves Kiss Veronikáról szól. Van asszonyneve is, de abban az elrejtett mátrai faluban, Rimócon, ahol él, még leánynéven emlegetik az asszonyokat. — (Bár megmaradt volna ez a szokás az egész országban, nem veszítenék el a nők a házasságkötéskor még keresztnevüket is, mondom, mint tiszteletbeli feminista.) Két feladatot vállal: a maga erejéből összegyűjti az útiköltséget, hogy Londonban nem rózsás körülmények között élő fiát meglátogassa, és hogy feléleszti, parlagon hagyott poraiból feltámasztja két évtizede elhanyagolt szőlejüket. Odáig jutottam a történet felidézésében, hogy a hagyományos, tehát elavult, de szemnek gyönyörködtető, szívnek egyszerre felderítő és elbúsító módon kendert növeszt, krumplit termel, taligán maga cipeli a felvásárló helyre, libát nevel, kocát hizlal, tollat foszt, kendert fon, sző, törülközőt szab és szeg be, és eladja azt is. Együtt van a pénz, a tanácstitkár bekéreti a tanácsházára.

Feledhetetlen jelenet. Nem tudom, mit érezhetett a hamburgi néző, amikor meglátta Kiss Veronika szorongását. Mitől fél? Nem a tanácstitkártól, mi hamburgi magyarok, talán nemcsak a Budapestről érkezettek, de az ott élők is, tudjuk jól. A német néző emlékezetében azonban megmozdulhatnak ezer újságcikk és száz tévériport emlékképei: most lesz baja abból, hogy a fia nyugaton él, hogy ki akar hozzá menni, hogy egyénileg gazdálkodik, tudja a jóég, mi minden. Nem is gazdálkodik egyénileg,

téesz-nyugdíjas, háztájiját műveli, de amíg szemem követi Veronika néni — nem, így nem jó: Veronika mama

— útját a falun végig, amíg látom ajka mormolását, és érzékelem a film képein át is térde reszketését, arra is gondolok, hogy milyen kegyetlenül nehéz megérteni, megsejtetni a másik Európa embereivel a condition Hungarica-'t, az élet magyar feltételeit.

A tanácstitkár az útlevelet és a valutavásárlási engedélyt adja át neki. Ezt a szerepet se színész játsza, hanem a valódi rimóci titkár. Szerencsére nem játszik rá, önmagát adja, kedves és szolgálatkész az öregasszonyhoz, de nem akarja azt mutatni a nézőnek, hogy lássák, ilyen jól bánunk mi az öregekkel. Legjobban az tetszett, hogy a falusi tanácstitkár számára semmi különös nincs abban, hogy egy öreg parasztasszony Londonba utazik.

Aminthogy nincs is. Ez a „semmi különös” volt a film forrása Gyöngyössy és Kabay gyakran utazgattak filmbemutatókra, fesztiválokra szerte Európában és minden repülőtéren láttak fejkendős, batyús, vulkánfíber kofferes, öreg magyar parasztasszonyokat, akik fiaikat mentek látogatni Nyugat-Európába vagy tengerentúlra. Amikor Kabay és Gyöngyössy ezt később, a film vitája során elmesélte, felmerült bennem ötvenhat utáni első nyugati utazásom emléke. (Előtte tíz évig úgysem volt.) Brüsszelbe mentem az 1958-as világkiállításra. Velem együtt szállt a Sabena Caravelle-jébe — milyen csodagép volt ez akkor nekünk! — az akkori szétszakított, a tragédiából éppenhogy kiemelkedő magyar társadalom három képviselője. Ha filmet írtam volna arról a korról (egyébként írtam, de más szemszögből, a tragédiának harmadik felvonásából), akkor se tudtam volna jellemzőbben kiválogatni ezt a három útnakindulót. Mellettem ült az ötvenéves édesanya, patikus, ötvenévesen is szépasszony. Kanadába indult, egyetlen fiához, annak új feleségéhez. „Vajon szeretni fog-e a menyem?” Biztattam: ha meghívják, ha útiköltséget küldenek. Nem így történt. Miért is idézem fel ezeket a régi képeket? Nem lehet más oka, csak a Gyöngyössy—Kabay film művészi ereje. Ha az ember azt a kort, amelyet erős összpontosítással átélt és még benne él, sűrítve maga előtt látja, önmagával is szembesíttetik. Azonosul nemcsak a mű hősével, de a korral is, amelyet ábrázol. Egyszerre azon kapja magát, hogy a történet róla is szól, és olyan emlékeket tár fel, amelyek tudata mélyen rejtőznek. A patikusasszonytól már negyedév múlva keserves levelet kaptam. Fia azt hazudta az új asszonynak, hogy dúsgazdagok voltak otthon. „Hol vannak a brillek?”

— ezzel fogadta az új meny. Nem hitte el, hogy soha nem is voltak. Gyötörte az anyóst, még hashajtót is beadott neki, hátha lenyelte a gyémántokat. A patikusné lemondott budai lakásáról, amikor útnak indult. Nehéz volt neki újat szerezni!

A második útitárs hatvanas öregúr volt. Auschwitzban mindenkije odaveszett, csak öccse jutott ki még idejekorán New Yorkba. Hozzá ment. „Nem várok semmit. Talán nem leszek nyugdíjas koromra annyira egyedül.” Tőle csak egyszer kaptam egy lapot. „Megvagyok. Nem jó megöregedni.”

A harmadik útiitárs volt az öreg parasztasszony. Az ő sorsa még messzebbre vezet vissza. Nem ötvenhat választotta el férjétől, hanem — ezt már filmben kitalálni se merném — 1914. Két éve voltak házasok, két kisgyerekkel, amikor férje elindult Amerikába. 1914 tavasza volt. „Megszedi magát, mondogatta, és visszajön. Várjam meg.” Azóta várja. Először jött a régi háború. Azután a forradalmak. Azután a régi világ nyomorúsága. Mire megszedte magát a húszas évek végére, utolérte Amerikában is a világválság. Koldusán szégyellt hazajönni, útiköltséget nem tudott küldeni. Olyan egyszerűen, népmeséi szép hegedűszóban, balladai szűkszavúsággal mondta ezt el nekem a repülőbeli öregasszony, aki akkor édesanyámmal volt egyidős, hogy búcsúzáskor megcsókoltam az orcáját és ha el nem kapja, „mit gondol a fiatalúr!” — kiáltással, a kezét is.

Megígérte: írt. „Megleltem az én édes uramat. Az Isten áldja meg magát.” Csak ennyit. Elég volt ahhoz, hogy a filmbeli repülőgépen az ő arcát véljem fölfedezni Kiss Veronika vonásaiban. A fümébresztette emlékek kedvéért majdnem cserbenhagytam a filmet. Pedig még el kell mondanom a falusi búcsúzkodást, még a repülőút s a londoni találkozás előtt, öt nagy, kerek kenyeret süt induláskor. Egyet elvisz magával az útra. Négyet halottainak. Hímzett kendőkre helyezi a nagy cipókat az asztalra és a padra. Kitakarít, felsúrol, a házat kimeszeli. Rimóci viseletbe öltöztetett babát visz a fiának, ha már eleven menyecskét nem vihet. Amikor mindent rendbe tett, baltát kap fel. Az Isten szerelmére, mire készül? A tükör elé áll és egyetlen csapással betöri. Így szokás Rimócon. Halottnak letakarják a tükröt, nagy utazáskor összetörik, azután két szál deszkával András-kereszt forrriajúan beszögeli a ház ajtaját, és beszáll a szomszédasszony fiának a Zsigulijába.

Pesten, a repülőtéri autóbuszon egy etiópiai fekete fiú mellé ül. (Ez sem rendezői csinálmány. A szakma legjobb segédrendezője, a véletlen szervezte meg így.) Ahogy a fiú egyszerre mamának szólítja, ahogy előkerülnek a fényképek: a néger fiú anyjáé, a magyar anya londoni fiáé, ahogy megértik egymást közös szavak nélkül, az a filmet az evilági, efödi, bolygónkbeli közös sors huszadik századvégi magasságaiba emeli.

11