Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-12-03 / 24. szám

ADY ÉS AZ EMIGRÁCIÓ

„Kell még Tegnapról hív tanú S kell talán az én hadi-sarcom, Hogy drága mementóként Fölemeljem arcom Egy új emberií új világra.”

Ady Endre

A Magyar Hírek tavaly márciusi számában Vezér Erzsébet irodalomtörténész írt megemlékezést az Oxfordban működött, és akkortájt elhunyt Polányi Mihály profeszszorról, felidézte utolsó találkozásukat. A beszélgetés is angolul folyt, hiszen a sok évtizedes oktatómunka — idegen nyelven

— elmosta az anyanyelv emlékeit. Amikor azonban elbúcsúztak és az öreg, beteg professzor kikísérte az ajtóig, hirtelen magyarul szólalt meg, és egy Ady verset idézett hibátlan magyarsággal. „Holnapra én már mesáze futok / S bomlottan sírok valahol.” „Ha eddig nem tudtam volna, ebből megérthettem, hogy ennek a nemzedéknek Ady volt az anyanyelve” — írta megrendültén Vezér Erzsébet.

A bécsi emigrációnak a húszas években volt egy folyóirata, a Diogenes. Sebesi Ernő, a szomorú sorsú emigráns orvos-költő 1924-ben a folyóiratban megjelent versében így írt Adyról: „Csak őrá esküszünk, a prófétára / Mert megbűnhődte minden bűneinket.”

A múlt benne él a jelenben. Adyt idézi fel az amerikai szórvány magyarság fiatal nemzedékét tömörítő mozgalom, a nevében is; folyóiratuk, az Itt-Ott mottóként használja fel a vers egyik sorát: „Négy-öt magyar összehajol... Miért is?"

Ady azért él ma is milliók szívében mindenütt, ahol magyarok élnek a földön

— segítségükkel ismerhette meg nehéz, szinte lefordíthatatlan költészetét a befogadó országok kortárs-irodalma is —, mert Ady, „a tegnap tanúja” hajszálpontos képet rajzolt saját koráról: a grófi szérűkről, az első világháború előtti fülledt, álmos, sárba süppedt országról:

„Magyarország dús ország volt,

Van termése, kincse, vadja,

* '< • - • ■ *

De amit a bús nép szerzett,

Víg uraság zsebre rakja."

A háborúról írt krónikája is hűségesen adja vissza a korszak embereinek kétségbeesett hangulatát.

„Iszonyú dolgok mostan történülnek, Népek népekkel egymás ellen gyűlnek, Bűnösök és jók egyként keserűinek S ember hitei kivált meggyöngülnek.”

A TÖMEGES KIVÁNDORLÁS KORSZAKA

Ahhoz, hogy valaki vándorbotot vegyen a kezébe, letépje magát otthoni gyökereiről, legyőzze a hazai föld vonzását, elhagyja az ismert, megszokott tájakat és embereket és nekivágjon az ismeretlennek, nemcsak a távoli föld vonzása, az ígéretes jövő reménye kell, hanem ugyanakkor a taszítás is: a maradás lehetetlenülése, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség is. Ady maga is átélte a vonzást, amikor azt írta: „Az én yachtomra vár a tenger”; panaszolta az ellenerőt is, az „Elűzött a földem” soraival.

Amikor az amerikai bányák és kohók távoli fénye kezdte kicsalni az olcsó munkaerőt jelentő nincstelen magyar parasztokat, a hajóstársaságoktól jutalékot bezsebelő ügynökök hozzáláttak a kivándorló csoportok szervezéséhez. 1908-ban a clevelandi Szabadság szerkesztősége véleménykutatást szervezett a kivándorlás okairól: „Miért száll tengerre a magyar, hogy egy idegen, leikétől, gondolatvilágától oly távol álló világban keressen megélhetést és új hazát” — hangzott a lap kérdése. Sólymos Gábor így felelt: „Én bizony azért jöttem Amerikába, mert három évet töltöttem Ferenc József kommandója alatt és öt évig a Borbély nagyságos úr bérese voltam és térdig érő sárban négy ökör mellett mentem, éjet-napot eggyé tettem és mégsem volt becsületem. Engem bizony a szegénység hajtott ki Amerikába...” Mentek az óceánjárók, vitték az embereket és Ady a látlelet pontosságával fogalmazott, egynek érezve magát a kibujdosó néppel. „Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz. A Caronia utasai kenyér céljából bujdosnak el, s a magamfélék valamiért, ami az országból jobban hiányzik a kenyérnél is. Az ispán-uralom nem tűri a gyomorkorgást, s nem tűri a lélekéhséget... Üj lélek és új hang szinte olyan bűn, mint 13-ad részért nem aratni. Ispán-rendszert csináltak a magyar grófok mindenütt. A feudális uralomnak van irodalmi kirendeltsége is. És minden rendű tanyán a nagyúri istenséget kell imádni. Engedelmeskedni kell az ispáni botoknak. Béresgazda vagy cseléd tűretik meg.”

Az emigráció okairól, a nemzet jövőjéről, a kivándorlás hatásáról, magukról a vándorlókról országos vita folyt. Sokan voltak, akik a kivándorlók által hazaküldött dollárok csengésétől süketen csak az: áldásos következményekről beszéltek, ékes szavakkal festve, milyen jó az, ha a földhöz ragadt emberek „világot látnak”. Ady dühös-keserű gúnnyal szállt szembe ezekkel a nézetekkel. „Most a Carpathia hajón és tengeres társain titkok, mélységek, katasztrófák, csodák tárulnak a bujdosó magyar elé... A magyar nagyurak kivándoroltátják a magyar népet, hogy fejlődjék egy igazi eposzhoz végre a fantáziája. Szerencsés nemzet vagyunk mégis mi, magyarok, kik egyszerre élhetjük Homérosz és Marx korát. A magyar parasztok Trója- New York ellen hurcolódnak hadba, s a magyar odüsszeák most nőnek ki a szűk Sobrisarukból. Meglássa (!) a világ, hogy megszületik a hiányzó magyar népeposz, hacsak közben ki nem pusztul a hozzávaló nép.” Ady világosan látta a nemzetet fenyegető katasztrófát, felrémlett előtte a nemzethalál víziója, „Ülj törvényt, Werbőczi” félelmetes soraiban:

„ ... Hívogatja a síp,

Nyomor eldobolja:

Ügy elfogy a magyar,

Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas,

Marad csak a kútja,

Meg híres Werbőczi Űri pereputtya ...”

FÖL-FÖLDOBOTT KÖ ...

Ady korhol, mert szeret és mert nagyon szeret, ostorozza a magyart, a „hőkölés népét”, amely „vertnek született, nem verőnek”. Ugyanakkor, bízik a nemzet jövőjében, az ifjú szívekben, amelyekben élni fog. Számára a jövő nem tartalmatlan reménység, hanem program, szinte „feladatterv”. Az elnyomott népek összefogását ajánlja. A nacionalizmust elveti, élesen szembeállítja a hazafisággal. 1903-ban így ír Párizsból:

„A nacionalizmus nem hazafiság. Aki ellensége a haladásnak, a jobbratörésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, az hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli. Mi a hazafiság? Dolgozni az elnyomottak felszabadításán, minden ember boldogságán, ez a cél. Igazságot, világosságot, boldogságot és szépséget adjunk a föld minden emberlakójának.”

Ezért lehetett és lehet számunkra Ady a tegnap tanúja, a holnap hőse, aki Párizsból, a Fény városából is hazavágyik oda, „ahol sósabbak a könnyek és a fájdalmak is mások”, mert mint a feldobott követ, visszahúzza a hazai föld vonzóereje. Ovassuk el a legcsodálatosabb vallomást, amelyet milliók éltek át és élnek át azóta is!:

„Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is. végül is.”

Szántó Miklós

ADY ENDRÉRŐL

A MODERNMAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS TÖRTÉNETE

Párizsi találkozás Charles-Eugéne Benczével

A Tanácsköztársaság után emigrációba kényszerült magyar baloldali írástudók magukkal vitték Ady örökét. Mintha róluk is írta volna Ady e sorökat:

„Robogok honról rejtett vonaton;

Ebek hazája ma,

nem az enyém

S ha akad hívőm,

szent legény,

Még a holttestem is

ellopatom...”

A „rejtett vonaton robogók” a halott Adyt élőnek érezték, s élővé tették az emigrációban. Ezt tanúsították a világ különböző tájain élők visszaemlékezései, cikkei, versei. Az emigráns lapok szerkesztői Adyt a

magúikénak vallották, mottóul mindegyikükben az ő versei, verssorai szolgáltak, Béesben és New York-ban, Párizsban és Chilében.

Az Adyhoz írt, a róla emlékező, az ő hitét, forradalmásságát idéző versek szerzői között megtalálja a 'kései olvasó — egyebek között — a koncentrációs táborban elpusztult Sebesi Ernőt, a megalázottak, megnyomorítottak orvospoétáját az amerikai emigráns munkásköltőket, Tarnóczy Árpádot, Varga Józsefet.

Az Ady Endrét idéző versek azt tanúsítják, hogy aki az új Magyarországért vállal tettet, annak az ő útját kell járnia.

M. Gy.

Sebesi Ernő

ADY FELÉ

Csak egyszer láttam volna kinzott testét, szomorú szeme látnoki csodáit hallgattam volna füttyét is sokáig ha Magány hozta Elébe az estét.

Vagy borgőzbe ha úszott, pár barátja papíron nézni gyöngyös, szűz igéit: ért Mámoroknak lázas venyigéit ha zengve villant Vágyak Ararátja.

De fájt Neki a Vér és Arany piszka hát menekült a halhatatlan tiszta nagy Egekbe és árván hagyott minket,

kik sose láttuk — s végtelenre várva csak őrá eszküszünk a prófétára mert megbűnhődte minden bűneinket.

Diogenes, Wien. 1924. febr. 16. Szerk. Fényes Samu

Várdy Béla

amerikai magyar professzor könyve

Az amerikai és angol egyetemi nyomdák közös kiadói programjában az USA-beli Boulder városában jelent meg Várdy Béla angol nyelvű könyve a modern magyar történetírásról, a Kelet-Európai Monográfiák sorozatának 16. köteteként. (Steven Béla Várdy: Modern Hungarian Historiography.) A 333 oldalas könyv kétharmad része a szöveg, egyharmadia pedig részletes bibliográfia és adattár. A magyar historiográfia ilyen részletes története még magyar nyelven sem jelent meg, eddig.

Várdy Béla a pennsylvaniai Pittsburgban a Duquesne Egyetem történészprofesszora. Szüleivel még 'kiskorában a háború végén került ki Amerikába. Amerikai egyetemet végzett, de magyar nyelvtudását és a magyarságtudomány iránti érdeklődését nemcsak megőrizte, hanem állandóan fejlesztette. Nyáron a III. Anyanyelvi Konferenciának is vendége volt.

Várdy professzor kitűnő helyi nyelvtudást és módszertani fölkészültséget szerzett, és a magyarság iránt érdeklődve természetesnek tartotta, hogy nem madártávlatból, nem postai érintkezésben veszi tudomásul az óhaza tár-, sadalmi és tudományos életét. Az amerikai—magyar kultúrcsere egyezmény keretében irodalomtörténész feleségével együtt már két alkalommal töltött egy-egy évet Magyarországon. Itt-tartózkodásai során elsősorban a Történettudományi Intézet munkájába kapcsolódott be. Külföldön élő magyar tudósnak, időről időre nélkülözhetetlen az ilyen jellegű felfrissülés.

Várdy könyve rövid áttekintést ad a magyar történetírás közép-, reneszánsz és barokk kori kibontakozásáról, majd a huszadik század első felének magyar történetírásáról egészen napjainkig. Ismerteti az első világháború után a történeti kutatások intézményesítéséért folytatott küzdelmeket. Bemutatja Szekfü és a szellemtörténeti iskola föltűnését, és részletesen foglalkozik a Thieneman Tivadar köré csoportosuló szellemtörténészek idősebb és fiatalabb nemzedékeivel. Személyes ismeretség alapján beszéli el Mályusz Elemér és népiségtörténeti iskolájának eredményeit, s méltatja Domamovszky művelődéstörténeti iskoláját és a jogtörténészek csoportjait. Beszámol a kelet-európai intézetekről is, amelyek a közép- és keleteurópaá népek közös vagy párhuzamos történetét, egymásrahatását kutatták.

A magyar történelem iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen munka Várdy Béla könyve, amelynek segítségével még jobban megismerkedhetnek majd a magyar történelemmel

Gál István

Mentsük meg, ami még megmenthető című cikkemben, amely a lap hasábjain is ímegjelent, (többek közt megemlítettem Charles-Eugéne Bencze nevét, mint a régen kivándorolt magyarok egyikét, akinek emlékeit és tapasztalatait érdemes nem veszni hagyni. Bár tizenhét évet töltöttem — vele egy időben — Párizsban, csak nemrég kezdtem vele levelezni, és csak legutóbbi utam alkalmával találkoztunk. Nem a nyugat-párizsi, fényes „úri negyedben”, hanem a forradalmi hagyományokban bővelkedő Szent Antal városrészben lakik, igaz viszont, hogy egy ultramodern bérház legfelső emeletén. Itt beszélgettünk gazdag irodalmi múltjáról.

Az indított keresésére, hogy Várnai Zseni nagy sikerű Egy asszonyba milliók közül című emlékiratában említi, hogy a háború előtti párizsi utazásán találkozott egy fiatalemberrel, akiről már első pillantásra látszik, hogy magasabb szellemi munkával foglalkozik".

Nos, a „fiatalember", akit én most meglátogattam, már nyugdíjas (1905-ben született), de intellektuális szempontból változatlanul ifjú, s a Collectivités című folyóirat buzgó munkatársa.

— 1925-ben kerültem ide, 1928-ban Toülouse-ban

doktoráltam ... Disszertációmat Rémy de Gourmont esztétikájának szenteltem.

Kérésemre meg is mutatja a vaskos és poros kötetet (neki is csak egy példánya van), amelyet erről a kitűnő költőről és íróról írt, aki a századfordulón a szimbolizmus egyik vezéralakja volt, és akinek műveit egy ifjú hírlapíró sűrűn és zseniálisan „fosztogatta” Párizsban ... Ügy

hívták, hogy Ady Endre. Mikor ezt megemlítettem, Bencze elmondja, hogy sokat foglalkozott Adyval:

— 1937-ben az Yggdrasill című folyóirat Sauvageot professzor égisze alatt magyar számot adott ki, melybe Adyt fordítottam. Ugyanez évben jelent meg a Le Mois című folyóiratban A mai magyar irodalom című 15 oldalas tanulmányom, amelyben természetesen részletesen megemlékeztem Adyról, akiről egyébként még 1928-ban írtam a Bon Plaisir című folyóiratban, ahol azurparti verseit elemeztem.

A Le Mois-ban megjelent kitűnő dolgozatát fénymásolatban meg is kaptam tőle: mintaszerűen körültekintő, a társadalmi vonatkozásokat is mélyenszántóan elemző írás, amelyben röviden ismerteti Babits, Kosztolányi, Zilahy, Kuncz Aladár, Márai, a népi írók, Kassák és mások működését. Az előző évben Bencze „bedolgozott” a Hankiss-féle magyar költői antológiába is.

— Az 1937-es év nagy esztendeje volt munkásságomnak. A fentieken kívül ekkor jelent meg a La- Renaissance du Livre kiadónál a Petőfi arcképpel készített, 200 oldalas könyvecském A XIX. század nagy magyar költői címmel.

Hadd tegyem még hozzá — persze ezzel még korántsem merítem ki sok évtizedes áldozatos munkáját, amellyel hozzájárult a magyar irodalom franciaországi megismertetéséhez —, hogy a harmincas években kiadott Francia Enciklopédia XVII. kötetében nagy cikket közölt a Magyar irodalom jelen irányzatai címmel.

Bajomi Lázár Endre

5