Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-12-03 / 24. szám
GÖCSEJTŐL A SVÁJCI ALPOKIG Gyorsfénykép Fáth Lajosról Aki messzire kerül szülőföldjétől, gyakran idézi föl az édesanyja sütötte kenyér jó izét. Hangulatokra emlékezik, szokásokra emlékezik. A családra, amely megfogyatkozva is, de mindig hazavárja. Fáth Lajos 1957 óta él Svájcban, 1963-tól egy kisvárosban, Luzernben. A gyógyszeripar ad neki kenyeret: az „Opopharma AG. Zürich” tudományos munkatársa, menedzsere. de az igazi „táplálék” a kultúra, a könyvek, a tulajdonában egyre sokasodó népművészeti tárgyak. Amikor hazalátogat Magyarországra, és a kisházába, Göcsejországba, Nagykanizsára — a szülőföld, a barátok sora a népek barátságáért dolgozó, önzetlenül tevékenykedő kultúrmindenest is üdvözli személyében. Fáth Lajos a Luzerni UNESCO Klub elnöke. 1973-ban megalakította a Romániai Magyar Irodalom Barátainak Körét. Kiállításokat, írói körutakat szervez. Művészegyüttesek föllépésének előkészítése köti le szabad idejét. Neki köszönhető, hogy a bukaresti Kriterion könyvei — kiállítások során — Bernbe, Luzernbe, Baselba, Bonnba, Heidelbergbe és Innsbruckba is eljuthattak. Sütő András, Farkas Árpád, Vári Attila, Hajdú Győző svájci meghívása azt is bizonyítja, hogy a „holt”, legalábbis csak „félig élő” könyvek, egy-egy személyes írói jelenléttel válnak igazán élővé. Ádám Erzsébet, marosvásárhelyi színművésznő előadóestje, a Harangtisztán, három város — Zürich, Luzern, Fribourg —- magyarjainak a szívét dobogtatta meg. Fáth Lajos a marosvásárhelyi Igaz Szóban megjelent nyílt levelében így ír a tevékenységéről: „A jó egyetértés, testvérbarátság elérése a legfőbb vágyunk.” Ennek jegyében járt idén Svájcban a Luzerni UNESCO Klub szervezésében, egyhetes vendégszereplésen a negyvenhat tagú Zala Táncegyüttes, Orsovszky István SZOT-díjas főkoreográfus vezetésével. A zalai születésű Fáth Lajos szűkebb pátriájának a dalait, táncait látta viszont a Bernben, Luzernben és Fribourgban föllépő együttes műsorán. Gyakran hazalátogat Magyarországra. Egy ilyen, pár napos látogatáson találkoztunk vele. — Nehéz emlékezni, hiszen minden emlékezéssel egy régi seb, az otthon tépődik föl. A kultúra iránti szeretetemet is hazulról hoztam. Mint annyi fiatal, én is „minden” voltam; s Adyt kissé átköltve: mindennek akartam jönni. Érdekelt a népi tánc, a falukutatás, a néprajz. Szeretettel emlékezem vissza arra a kis csoportra, amely „művészi” munkásságomat elindította. A háború után, a regös cserkészet keretében kezdtem a népi táncot — Rábai Miklóssal. Zala után Pest következett, majd legnagyobb élményem: 1947-ben Párizsban is fölléptünk. — Tehát a népi tánc adta mostani munkájához is a kezdő lökést? — Leegyszerűsíteném a dolgot, ha csak a tánccal kapcsolatos vonzalmamra emlékeznék. Mindig érdekelt a magyar népművészet értékeinek gyűjtése és továbbadása. Azt hiszem, ennek köszönhető mostani kötődésem is. — Bővül szervezői szerepköre, illetve önálló „alkotással” is kísérletezik? — Két fontos dolgot említenék. Az elsőben még csak közvetítőként szereplek: Gy. Szabó Béla kolozsvári grafikus, fametsző művész munkáit szeretném megismertetni a svájci közönséggel. És remélem, hogy hamarosan megvalósul másik vágyam is. Szeretném a Magyarország összes tájegységéről egybehordott vánkosgyűjteményemet bemutatni. Jelenleg háromszáz párnahéj van együtt, ha ötszázra kerekedik a szám, kiállítom népművészeti anyagomat. Azért csak vánkost, mert az szinte tökéletesen visszaadja a magyar népművészet motívum- és színgazdagságát. Vándorkiállítást tervezek: először Svájcban szerepelne az anyag, majd európai körútra indulna. S végül — remélem — a tájegységenként tudományosan földolgozott anyag, az UNESCO égisze alatt, színes albumban is megjelenik. Szakolczay Lajos Ajándék a múzeumnak — Amerikából „NAGY ÖRÖMMEL HOZTAM” — Az anyag önmagában halott, élettelen. Csodálatos dolog, amikor megelevenedik az ember keze alatt, amikor egy üvegdarabból lassan megformálódik egy vágtató ló vagy egy üldögélő ember. Nincs ennél nagyobb öröm. Előredől a fotelben, elfelejtkezik az ünnepélyes mozdulatokról és a szépen formált, kimért mondatokról. Jobb keze mutatóujjával visszaigazítja előrecsúszott szemüvegét. Mi pedig ülünk körülötte és hallgatjuk, hogyan lesz egy gázláng fölött („nincs szerszám, nincs forma”), 560 fokos hőmérsékleten egy üvegrúdból szobor. Olyan, mint amilyenek előttünk állnak az Iparművészeti Múzeum igazgatóhelyettesi szobájának asztalán. Pedig ünnepélyes pillanatok ezek. Az Egyesült Államokban élő Ábel Gusztáv, munkáiból hármat az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozott. Egy h totót két lóval, motorbioiklit két utassal és egy szántóvetőt kétökrös ekével. Minden üvegből van a szobrokon, „még az utolsó szeg is”. — Hogyan nevezné, amit csinál? — Nem is tudom, talán üvegszobrászat. — És már magyaráz tovább. — Tudják, az üveg rossz vezető, három-négy centire a hevítés helyétől már meg lehet fogni. S a képlékeny anyag könnyen formálható, igaz, csak pillanatokig. Azt is kell tudni, az üveget nem lehet sokszor felhevíteni, mert kiég belőle a szóda, a só, és használhatatlanná válik. Pedig az előző kérdés nem volt véletlen. A múzeum igazgatóhelyettese, dr. Ernyey Gyula és egyik munkatársa, dr. Cserey Éva múzeológus nagy gondban van. Hova is sorolja az ajándékokat? Nem öntött, nem fúvott üveg, csak annyi a biztos, hogy üvegtárgyak kategóriájába tartoznak. — Nyolcéves korom óta foglalkozom az üveggel, már az édesapám is üvegtechnikus volt. Ma is, munkahelyemen, a General Telephon Electrohicnál, egy laboratóriumban vagyok üvegtechnikus. A munkám az üveg és a hobbym is az. A lakás otthon már tele van azzal, amit húsz év alatt készítettem. Unszolnak, hogy legalább annyit adjak el a régiből, amennyi újat készítek. 500—1500 dollárt ígérnek egy-egy darabért. De nekem mindegyik olyan, mint a gyerekem. Eddig még csak múzeumba került el tőlem. Például a New York állambeli Corning város múzeumába. S amin most dolgozom, az is múzeumba fog kerülni. Az első bevándorlóknak, a pilgrimeknek az első aratását formálom meg üvegből. Azt is tervezem, hogy a függetlenségi harc egy részletét is megörökítem. Míg beszélgetünk, elkészül az ajándékozási okirat és a köszönő oklevél. Ábdl Gusztáv egyenként még egyszer a kezébe veszi alkotásait, és aztán átadja dr. Oserey Évának, aki a kezéből már múzeumi tárgyakat rak le. — ... Önök döntsék el, munkám művészet-e vagy hobby. Én minden tudásomat beleadva készítettem. Ék nagy örömmel hoztam... Hangot vált és így folytatja: — ... ami külön művészet volt. A lakásomtól idáig, húszezer kilométeren keresztül a két tenyeremen hoztam, egy pillanatig sem adtam ki a kezemből, nehogy eltörjön. Megyünk lefelé a múzeum lépcsőm. — Mi indította arra, hogy a Budapesti Iparművészeti Múzeumnak ajándékozzon a munkáiból? — Két-lhárom éve a Magyar Hírekben olvastam egy Londonban élő művészről, Komáromi — ha jól emlékszem — Istvánról, „Üvegszobrász” volt a cikk címe. A másik írás címe „Hazatért művek”. Ekkor határoztam el, hogy én is szívesen hazahoznám néhány munkámat. írtam a Világszövetségnek. Tavaly itthon volt a feleségem, elhozott néhány fényképet... — A felesége magyar? — Igen. Két gyerekünk van. Szedi elő a fényképeket. Állunk a múzeum bejáratánál, és nézzük a fotókat. — Az egyik 19, a másik 17 és fél éves. Tudja, mi a furcsa? Hogy mi magyarul szólunk hozzájuk, és ők angolul válaszolnak ök értik, amit mi magyarul kérdezünk, és mi értjük, amit ők angolul válaszolnak. Olyan érzésünk van ilyenkor, mintha egy híd közepén lennénk. Se az egyik parton, se a másikon. 53 éves vagyok. Húsz éve élek már külföldön. Visszanéz az épületre. — Talán megérti, nyugodtabban utazom vissza. A tárgyaknak nemcsak anyagi értékük van. Pokomy István Ábel Gusztáv» az MVSZ főmunkatársával, Zsiga Árpádnéval az Iparművészeti Múzeumban. Lent: az egyik üvegszobor Gábor Viktor felvételei 4
