Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-11-05 / 22. szám
» A veszprémi Bakony Művekben alkatrészek készülnek a szovjet Lada és a lengyel P. Fiat—126 személyautókhoz. Cserébe kész autókat kapunk a szovjet, illetve a lengyel partnertől MTI — Kovács Sándor felr. Huszonöt kombájn vágta az idén a búzát a Bakony Mezőgazdasági Termelőszövetkezet kétezerőtszáz hektárnyi gabonatábláin, Zirc közelében MTI felv. A Zala megyei Ojudvaron háromszáz millió forintos beruházással épfii az újabb propán-bután gáz töltőállomás, ahol az év végétől évente mintegy negyvenezer tonna gázt fognak palackozni MTI — Fehér József felv. A fejlett szocializmus építésének útján A SZÜLETENDŐ NEMZEDÉK IRÁNTI FELELŐSSÉG Érdemes-e, szükséges-e és lehetséges-e tervet készíteni 1990-ig, amikor — ne térjünk ki a szkeptikus ellenvetés elől — azt lenne jó pontosan tudni, milyen furfangos meglepetést tervez társadalmi pénztárcánk ellen, mondjuk 1978-ra, a cselszövő világpiaci cserearány-változás? Fogalmazhatjuk ugyanezt méltóságteljesebben is: mit kezdjen a középtávot meghaladó idősávban az erőforrásokkal szerényen rendelkező, a világfolyamatokat befolyásolni nem képes, ám azokhoz létérdekeként igazodni kénytelen kis ország? Mit kezdjünk? Nos. erre csak akkor felelhetünk, ha szélesebb érvénnyel átgondoljuk viszonyunkat a jövőhöz. Mert korunk kétségkívül sajátos kapcsolatba került az idővel. Korszakot eddig jobbára az minősített: mit vállalt saját előzményének — most sokkal inkább az: mit tart a jövőjéről? A történelmi díszlet, amellyel minden korábbi korszak saját színpadát berendezte, napirendre tűzött teendőinek illusztrációja volt. így vette át Cromwell az ótestamentum nyelvét, ezért lépett fel a francia forradalom Róma szóhasználatával és jelmezében — ekképp ábrázolja Marx ezt a történelmi álarcosbált, hozzátéve: „valamenynyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára”. Most pedig: a megfordíthatatlan közeg, az idő, nemcsak felgyorsult, de mintha megfordult volna, hiszen ma már valamennyi élő agyára lidércnyomásként nehezedik a minden születő nemzedék iránti felelőssége. Mit kezdjünk az idővel? Bármily áttekinthetetlenné vált is a jövő, a termelőerők fejlesztésének roppant befektetés-igénye; a mai nemzedékek oktatási-felkészítési követelményeinek burjánzó költségtényezői; a természet mind nyilvánvalóbb véges lehetőségei és sérülékenysége miatt — no6, így sem válaszolhatunk a holnap kihívására J. K. Galbraith szavaival: „Amellett vagyok, hogy inkább el kell fogadni a gazdasági növekedés kisebb arányát, mint, hogy az ipar megmérgezze a környező világot.” A mai válaszunk emberibb, humánusabb — hiszen a növekedés korlátozása az ember teljesebbé válásának korlátozását jelentené a javak oldaláról. Másrészt: felkészülünk a növekedés következményeinek az elhárítására, s mindezzel együtt: nem áll szándékunkban az áttekinthetetlen folyamatokat is tervekbe préselni, csupán a jövő körvonalait ábrázoljuk. A Minisztertanács 1973-ban határozott az 1990-ig kidolgozandó népgazdasági tervezés módszereiről, programjáról. Ezt a határozatot is hosszú előkészítő munka előzte meg; a módszer nehézségeiről, a minőségi változásokat is hordozó jövő tervezési problémáiról nemzetközi fórumon is beszámoltunk. Az ENSZ kiadásában 1971-ben jelent meg a Long-term planning című publikáció, amely az Európai Gazdasági Bizottság keretében folyó munkát összegezve, a magyar távlati tervezés szervezési-metodikai folyamatáról is beható tájékoztatást adott. Azóta elkészült a hosszú távú fejlesztés fő irányait meghatározó dokumentum, amelynek tartalmát-irányát a magyar kormány 1975 decemberében hagyta jóvá. A program, ezt ismét aláhúzzuk — szerény mértéktartással, a fejlődés fő irányait körvonalazza, s korántsem vállalkozik arra, hogy valamiféle jóslatra hagyatkozva a jövő országképét vetítse elénk. Pontosabb a hasonlat, ha azt mondjuk: a holnap társadalmi atlaszára kivetített háromszögelési pontokról van szó. Lényeges persze e pontok megválasztása. Ebben pedig az a rendező elv, hogy csak azokban a társadalmigazdasági témakörökben kell az irányokat tervezni, amelyek hatásai utólag megfordíthatatlanok; az urbanizációs változások, a legjelentősebb beruházások például ide sorolhatók. Másrészt: nem a jelennek a jövőbe való előrevetítése a lehetséges tervezési megoldás, hanem éppen az, hogy mozgásteret engedjünk a minőségi változásoknak, következésképp, hogy a jövőbe vetített fő folyamatok visszajelezzenek a jelen döntéseihez, ne fjedig fordítva: a jelen szűkítse a holnapi döntés határait. A munkát nagymértékben könnyíti — egyszersmind természetesen a koordinálás, egyeztetés többletmunkájával és felelősségével tetézi —•, hogy a szocialista országok, egyazon KGST-döntésre alapozva és egyeztetett módszerekkel, szintén most dolgozzak ki 1990-ig szóló terveiket. Gondoljuk meg, milyen lehetőségeket kínál ez. a tízmilliós ország kapacitásának! Az ipari kínálatot e nagy keresletre, a termelés méreteit a nagysorozatok előnyeire, a struktúrát gazdálkodásunk optimális feltételeihez igazítva körvonalazhatjuk, nem is szólva arról, hogy e munkálatokkal párhuzamosan készülnek a KGST-országok úgynevezett közös célprogramjai, amelyek egyeztetett stratégiát alakítanak ki például az energiatermelésben, az anyagok kiaknázásában, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztésében. Ami most már közelebbről a távlati fejlődés irányait illeti, a program elválaszthatatlan, szerves egységben vizsgálja a jövő népgazdasági és társadalompolitikai mozzanatait. Hadd ábrázoljuk ezt egyetlen példával. Aligha kétséges, hogy az infrastrukturális fejlődés kettős módon — foglalkoztatási szívóhatásával és az életmód átalakításával —, alapjaiban befolyásolja a társadalmat. Amikor tehát azzal számolunk, hogy 1990-ben ebben a szférában — amelyhez a lakásgazdálkodás, az oktatás, az egészségügy, a közlekedés, a hírközlés, a vízgazdálkodás, a kereskedelem stb. tartozik — dolgozik majd a foglalkoztatottaknak több mint a fele, 51—54 százaléka, ezzel nemcsak azt a rendkívüli jelentőségű előrejelzést közöljük, hogy ez válik a magyar gazdaság uralkodó ágazatává, hanem egyszersmind számolunk az ebből következő társadalmi hatásokkal is. A terv — szintén a gazdasági-társadalmi hatások mérlegelésével — tekinti át legnagyobb nemzeti kincsünk: a munkaerő várható alakulását. A demográfiai előrejelzések azt mutatják, hogy a munkaképes korú népesség 1980-tól csaknem tízesztendőn át mérséklődik, majd az évtized végén ismét növekszik. Ez azt jelenti, hogy különös gonddal kell tervezni a beruházások munkaerő-igényét, a fizikai munka gépesítését, a foglalkoztatás területi elosztását, az urbanizációs csomópontokat. S mindezt természetesen annak mérlegelésével tesszük, hogy közben — a lehetőségek megteremtésével párhuzamosain — csökken a törvényes munkaidő is. Végeredményben ez azt a nagy követelményt vetíti elénk, hogy a gazdaság növekedését immár teljes egészében, száz százalékban a munka termelékenységének forrásából kell fedeznünk. Nyilvánvaló, s a tervezőmunka is ezzel számol, hogy az előttünk álló másfél évtized jóléti-kommunális befektetéseinek középpontjában továbbra is a lakásépítés áll majd. S hogy mennyire bonyolult itt a változatok közötti választás, azt érdemes kissé közelebbről bemutatni. A másfél évtizednyi jövő ilyen dilemmákat hordoz: 1990-ig minden családot lakáshoz juttathatnánk — a mai lakásméretekben tervezve. Ha viszont a mennyiséget is, a méretet is növeljük, akkor a teljes igénykielégítés tovább késik néhány esztendőt. A szó plasztikus értelmében megkövesült kis lakásméretek azonban valójában növelik a lakásigényeket, például az együtt élő vagy összeköltözni szándékozó több generációs családok szétaprózásával. Tehát: kevesebb szoba és sok lakás, vagy az ezredfordulóhoz közelítő világ komfortja, de több lakásigénylő — íme egyetlen döntésváltozat a tömérdekből. • „Állandóan gondolj rá, hogy ami most van, olyasmi azelőtt is volt. Gondolj arra is, hogy ezután éppen így lesz.” A lassan csorduló időben írta ezt Marcus Aurelius. A felgyorsult, szárnyas időt mi jellemezhetné jobban, mint ha arra gondolunk és úgy is tervezünk: ami most van, olyasmi azelőtt soha nem volt, s ezután is minden más, egészen más lesz. Tábori András i Szegeden a Gabo^ natermesztési Kutató Intézetben hatszáz négyzetméter alapterületű klúnaház készfiit el, amely mindenben megfelel a növénynemesítés legkorszerűbb követelményeinek MTI — Tóth Béla felv. Kispesten épfii a főváros legújabb felüljárója, mely Kőbányát köti majd össze Kispesttel MTI — Csikós Gábor felv.
