Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-10-08 / 20. szám
KÉT FÉLIDŐ KANADÄBAN Jegyzetek egy dokumentumfiimhez A Magyar Televízió néhány éve tisztes következetességgel iparkodik sok milliós nézőseregét hitelesen és tárgyilagosan tájékoztatni az emigráció sorsvonulatairól. Becsületes és hasznos törekvés ez akkor is, ha e tv-kamerákkal és mikrofonokkal „írott” történelem-fejezetek úgy elütnek egymástól, mint a magyar labdarúgás teljesítményei, amelyekre általában a két különböző félidő jellemző. Augusztus végén két — egyenként ötvenperces — részletben került a képernyőkre Radványi Dezső és Kígyós Sándor „Kanadai randevú” című dokumentumfilmje. Ugyanez az alkotó csoport jegyezte a sorozat előző dokumentumait is, a kanadai magyarság életének százperces krónikájához tehát az emigráció sajátos légkörében szerzett tapasztalatok birtokában készülhetett fel az együttes. Fel is készült, azzal az alapossággal, amely a riport-műfaj minden ágában kötelező, s a magyar nézők előtt egy meghitt, felvételekben gazdag családi album lapjait pergette le. A montreali és torontói magyar kolóniák sűrűjéből kifotografált jelenetek, derűs szemhunyorítással kísért kis vallomások, kereken és tömören megfogalmazott portrék a kanadai magyarság nagy családjáról hoztak hírt, mindenképpen erősítve az itthon élőknek azt az érzését, hogy a magyar diaszpóra kanadai hullámában eleven erővel él a magyarságtudat, az anyanyelv gyöngéd ápolása és az óhazához kötő jeles hagyomány. Olyan volt ez az első rész, mint egy kedélyes kugli parti jóízű elmesélése. Megállapodott és kiegyensúlyozott emberek beszéltek arról, hogyan eresztettek gyökeret új hazájukban, hogyan boldogultak a kanadai társadalom türelmes és megértő közegében, amelyből néha kirepülnek és hazalátogatnak Magyarországra. Az utazás célját minden szereplő a hazalátogatás kifejezéssel határozta meg, ily módon is jelezve, hogy a tengerentúli óriásország és az európai kis ország között csak mérföldekben mérve nagy a távolság, érzelmi mértékkel mérve mindössze egy ugrás, a Ferihegyen landoló gépek hazahozzák a kanadai magyarokat. A második rész, a második „félidő” is az első ötven perc nyomdokain indult el, megőrizve az első rész harmonikus ábrázolásmódját, a filmkockákon azonban feltűntek árnyékosabb részletek is. Hamis képet rajzolt volna a kanadai magyarságról a Magyar Televízió dokumentumfilmje, ha elhallgatta volna, hogy a montreali, torontói magyar utcák és negyedek lakóinak életére nem egy sor-piknik kellemes és oldott hangulata a jellemző. Az emigráció történelmi korszakváltásai a kolónia társadalmi rétegeződésében is mélyen vésett nyomokat hagytak. A kanadai magyar sajtó egyes orgánumainak szalagcímei a hidegháború szótárából merítik szókincsüket, s ez az a szélsőség, amelynek jelenléte tagadhatatlan s minden valószínűség szerint ama udvarias bizalmatlanság forrása, amellyel a forgatócsoport néhány alkalommal találkozott. Végtére is mi volt ennek a dokumentumfilmnek a célja? A Kanadában letelepedett magyar emigráció sorsának, életmódjának valósághű ábrázolása. A film alkotóitól mi sem állt távolabb, mint az emigráns-sors drámáit kutatni és kiélezni, mert minden effajta törekvést eleve közömbösítene és hitelétől fosztana meg az a körkép, amelyet Kanadában élő honfitársainkról nyújtottak. Ez az etnikai tömb a józan beilleszkedés elvét megvalósítva, szorgalmával és tehetségével becsületet szerzett a magyar névnek. Találkozhattunk a képernyőkön egyetemi magyar klub tagjaival és vezetőivel, akik kifogástalanul beszélik anyanyelvűket, s részt vehettünk olyan iskolai foglalkozáson, ahol angol anyanyelven nevelkedett kisfiúk és kislányok a magyar nyelv hangképzésének titkait tanulták. Hallottuk egy kanadai előadókörúton részt vett magyar író élményeit s láttunk egy magyar drug store kirakatában vasárnap este kiakasztott cédulát, amely a magyar labdarúgás előző napi eredményeiről tudósított. Egyéni sorsukról és a magyar közösség életéről, a magyar néphez, magyar hazához fűződő kapcsolataikról sok okos és becsületes mondat hangzott el, de a kanadai magyarság érzés világát az a kertészmérnök fejezte ki, aki szép háza előtt ült a kamera elé, s Magyarországra már hazalátogatott fiairól szólva enynyit mondott: „A gyerekek nem akarják megörökölni az apák sebeit.” Baráti Géza A Kossuth Park régi kanadásai. Lent: A reginai Balaton táncegyüttes Butskó György kamerája előtt Beszélgetés az Anyanyelvi Konferencia után Jókai és Eötvös — Pittsburghben Várdy Béla Novotta Ferenc felv. A Study in Austrian Romanticism: HUNGARIAN INFLUENCES IN LENAU S POETRY AGNES HUSZAR VARDY-u. Milyen szépen beszélnek mindketten magyarul — legszívesebben így bókolnék az első bemutatkozó tíz mondat után, ha nem tartanám otrombaságnak udvariaskodni valamely természetes tulajdonságért. Az anyanyelvi konferenciára ellátogatott pittsburghi házaspárnak, Huszár Ágnes egyetemi adjunktusnak és Várdy Bélának, a pittsburghi Duquesne University történelemprofesszorának természetes tulajdonsága a szép magyar beszéd, noha kisgyermekkorukban kerültek ki az országból, 1944 apokaliptikus végnapjaiban. Iskoláikat az első elemitől végig idegen nyelvi közegben végezték. Hol németül, hol angolul tanultak ábécét, egyszeregyet, irodalomtudományt, történelmet, filológiát és filozófiát. Kicsit szebben is beszélik tán anyanyelvűket, mint itthoni kor- és pályatársaik, több tisztelettel, picinyke archaizá- 1 ássál. Nem használnak modern kiszólásokat, angolmajmoló rövidítéseket, összevonásokat és nem dobják fel a szavak végén a hangsúlyt pesti módi szerint. Hajdani vidéki egyetemek tanárai társaloghattak egymással ilyesformán, választékos pontossággal, ám egy kevés vidékies, tájnyelvi zamattal, a cívis és a tudós életformáját tükröző fogalmazásmóddal. Egy-kettőre kiderül, a Várdy házaspár amerikai mindennapjai: magánéletük és tudományos pályájuk is meglehetős hasonlóságot mutat, mondjuk, egy debreceni vagy egy szegedi egyetemi oktató hétköznapjaival. Várdy Béla kutatási területe Közép- és Kelet-Európa történelme. Eötvös József politikai gondolkodása címmel monográfiát írt, magyar történelme angolul jelent meg. Két nagy monográfiát készített a magyar történelemírás kezdeteiről s most újabban a modern magyar történelemírással foglalkozik, különös tekintettel a pozitivistákra. A történész tudományos alaposságával foglalkozik az amerikai magyarságtudománnyal. Az anyanyelvi konferenciával egyidőben jelent meg a Valóság augusztusi számában ezzel a témával foglalkozó tanulmánya. Feleségének, Huszár Ágnesnek a kutatási területe az osztrák és a magyar irodalom kapcsolatai. Kari Beckről írt munkája az Irodalomtörténeti füzetekben fog megjelenni. Lenauról készült monográfiája — ez az osztrák költő sokat foglall^^tt magyar vonatkozású kéflRekkel — angolul látott napvilágot. Kedvelt témája a két világháború közötti amerikai magyar irodalom is. Kemény György, Szécskay György, Reményi József, Rudnyánszky Gyula műveivel nemigen foglalkoztak még mifelénk. „Nem irodalmi jelenségként érdekesek elsősorban ezek az életművek — mondja Huszár Ágnes —, hanem mint a két világháború közötti amerikai magyarság életének tükrei”. Jókairól életrajzot ír a Twayne kiadónak — a New York-i kiadó két esztendeje huszonöt-harminc kötetes magyar sorozatot indított — és felméréseket készít az amerikai magyar iskolákról. És mindezek közben neveli két kisfiát, akik — szüleik úgy mondják — éppen olyan jól tudnak magyarul, mint az óhazától már távol felnőtt anya és apa, & csak akkor szorulnak egymás között az angol nyelvre, ha játszanak. Két nyelv, két kultúra tölti be az életüket, ekként nevelik gyermekeiket is. Mi hasznát látják a nyelvi kettősségnek és miként lehet ezt az egyenrangú kettősséget megtartani egy életen át? — Hogy egyformán éljen az emberben mindkét nyelv, az angol is és a magyar is, ahhoz saját tapasztalatunk szerint az kell, hogy a legfontosabb korban, a gyermek- és serdülő években magyar környezetben éljen odakint az ember. És ami talán még ennél Is fontosabb: érezni kell a nyelvi kettősség értelmét. Kellő öntudat nélkül ez nemigen lehetséges. Nem az öntudat negatív formájára, a sovinizmusra gondolunk természetesen, hanem arra az öntudatosságra, amely megérti, hogy gazdagabbá teszi az embert, ha anyanyelvi szinten beszél két nyelvet és egyformán tájékozott két nyelv, két nemzet kultúrájában, történelmében. Aki két nyelvet tud, könynyebben tanulja meg a harmadikat, negyediket, ötödiket, és fogékonyabbá válik ezáltal mindenfajta új ismeret iránt. Világjelenség, hogy óriási reneszánsza van mindenOtt a régi haza iránti érdeklődésnek. Végtére is ennek a megújult figyelemnek egyik tanújele az anyanyelvi konferencia sikere, s az is, hogy mi most a Gellért Szálló teraszán beszélgetünk. Mivel magyarázzák ezt önök, az Egyesült Államokban? — Az ember rájön, hogy tartoznia kell egy kisebb csoporthoz is, nem csupán egy hatalmas urbanizált tömeghez. Ez a pszichológiai szükség indította el szerintünk az etnikai forradalmat szerte a világon, többek között a külföldön élő nemzetiségek között is. A kis csoportokhoz való kapcsolódás vágyát el kell ismernie az amerikai társadalomnak is. Most érkeztünk el oda, hogy lassan minden amerikai valamely nemzetiséghez tartozik. Egyikőjük sem nyelvész, sem nyelvtanár, mégis részt vettek az anyanyelvi konferencián. A kinti magyarságnak mely rétegét képviselték itt? — Minket senki nem küldött ide, hivatalosan tehát senkit nem képviselünk. Magánemberként érkeztünk az anyanyelvi konferenciára, s magánemberként képviseltük az amerikai magyarok bizonyos típusát, mégpedig azokat a velünk nagyjából egykorú házaspárokat, akik gyermekként kerültek el 1945 vagy 1956 után Magyarországról, odakint iskoláztak, de ifjan és felnőtten is keresték a kapcsolatot az óhazával. Mi elsősorban a tudományos kapcsolatokat kerestük. Igaz, nem vagyunk nyelvészek. Odakint bizonyos körökben meglehetősen erős rezisztencia van az anyanyelvi mozgalmakkal szemben. Mi most érkeztünk el odáig, hogy fontosnak ítéltük meg a Magyarországról elinduló anyanyelvi mozgalmat, és úgy döntöttünk, ez olyan ügy, amely mellett feltétlenül le kell tennünk a garast. Miként fogják majd felhasználni otthonukban, egyetemi katedrájukon az anyanyelvi konferencia elvi, gyakorlati tapasztalatait? — Ügy láttuk, idehaza az anyanyelvi mozgalom politikamentes mozgalom: tankönyveik is azok. (Most készül például a történelemkönyv, amelynek megszerkesztése bizony nem lesz könnyű dolog.) Örömmel töltött el bennünket, hogy a konferenciára a Magyarországgal szomszédos államok magyarjait is meghívták. Ez nagy érvünk lesz majd odakint, hiszen sokan azt mondták: lám, titeket meghívtak, mert meg akarnak fogni benneteket, bezzeg a többit nem. Most erre az érvelésre is van mit felelnünk. Tudjuk, ha hazamegyünk, ki leszünk téve a kinti magyarság egyes rétegei támadásainak, cikkeket is írnak esetleg rólunk. El kell viselnünk majd bizonyos társadalmi atrocitásokat. De ennek ellenére, vagy éppen ezért, nekünk, úgy érezzük, fokozott felvilágosító munkát kell folytatnunk. El kell hitetnünk, hogy az anyanyelvi mozgalom az összmagyarság érdekeit képviseli. El kell fogadtatnunk, hogy magyarság nincs Magyarország nélkül. Az ötvenes években, esetleg a hatvanas évek legelején, ennek az ellenkezőjét esetleg még el lehetett hinni vagy hitetni, mára már nem. Viszont Magyarország sem egyenlő csupán az itt élő magyarsággal, hiszen az egyharmad rész az ország határain kívül él. Ez a tény mind a két felet kompromisszumra kell hogy késztesse. Morális feladatunknak tartjuk, ha már egyszer úgy hozta a sorsunk, hogy kint rekedtünk és magyarként külföldön élünk, hogy megnyerjünk az anyanyelvi mozgalomnak olyan embereket is, akik teljesen amerikaiakká váltak. Missziónknak tekintjük, hogy Magyarország kultúrájáról, művészetéről szóljunk 'fShi arányaink előtt, a magyarságot kint mi is- képviseljük. Lőcsei Gabriella (Megjelent a Magyar Nemzet szeptember 2-i számában.) 5 «
