Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-09-10 / 18. szám
KONFERENCIA A NYUGAT MAGYAR IRODALMÁRÓL Beszélgetés CZIGÁNY LÓRÁNT londoni irodalomtörténésszel Czigány Lóránt a parlamenti fogadáson dr. Trautmann Rezsővel NAGY KÁROLY (Amerikai Egyesült Államok) A kétnyelvűség haszna A kétnyelvűséget több szakma számos tudósa vizsgálja világszerte. E témakör irodalma egyre fontosabb, hiszen világunk „zsugorodik”, és különböző népek egymással való szóértése egyre inkább az egész emberiség létkérdésévé válik. Egyre több ember két- vagy többnyelvű a földön, akár önkéntes elhatározásból, akár kényszerűségből. Külföldön élő magyarok mindennapi nyelvi életét figyelve két kérdés is felmerül azokban, akik a jövő munkálását is feladatuknak tartják: gyarapodást, vagy torzulást eredményez-e a két- vagy többnyelvűség és hogyan, mikor válhat a két- vagy többnyelvűség a gazdagabb önmegvalósítás és ugyanakkor a népek közötti szóértés eszközévé? A kettős nyelvűség mindkét nyelvet tisztább és fejlődőképesebb állapotban tartja, de el is különítheti egymástól. A kétkultúrájúság bizonyos mértékig kettős egyéniséget eredményezhet. Ilyen esetben a kettős nyelvűség a kettős egyéniség tükörképe. Mindennapi külföldi életében — munkában, hivatalokban, utcán, üzletekben, az újságokban, a rádió, a televízió, a színházak, a mozik szövegeinek „fogyasztójaként” — Amerikában „amerikai” az ember. Bizonyos más életterületein, esetleg otthon, magyar egyházaiban. szervezeteiben, néha ünnepélyek, műsorok, szórakozó alkalmak idején „magyar" lehet, és egyik egyéniségének a szavait nem mindig tudja a másikéval is kifejezni. A két egyéniség sok viselkedésformában különbözhet egymástól: magyar iskolában, ifjúsági szervezetben, vendégségben, bálban, gyűlésen nemcsak másként beszél ugyanaz a gyermek vagy felnőtt, mint hasonló amerikai alkalmakkor, de gyakorta másképp is érintkezik az emberekkel, mást eszik, másként öltözködik, másképpen tréfálkozik. udvariaskodik, másképpen old meg problémákat, másképpen értékel és ítél, másképpen intézkedik, gondoskodik és érez. A kölcsönös kétnyelvűség fokát akkor éri el a két nyelv birtokosa, amikor továbbra is tisztán, szabatosan, keverésmentesen használja mindkét nyelvét, de amikor két különálló énjét egymás közegében is meg tudja élni. Ha például magyarságát „amerikaiul” (és „amerikaiságát” magyarul) is el tudja mondani, meg tudja valósítani az Amerikában élő magyar származású egyén, akkor integrált lesz, szerves egésszé ötvöződik nemcsak nyelve, hanem egyénisége is. Külföldi magyar származású gyermekek lakhelyük társadalmának nyelvén tudnak iskolai osztályuknak beszélni és írásbeli dolgozatokat írni Kossuth Lajosról. Liszt Ferencről, Szent-Györgyi Albertról és Illyés Gyuláról. Magyar nyelvterületről külföldre látogató írók. tudósok, rokonok, barátok gyakran idegen nyelvtudás nélkül is beszélgetni tudnak szakmájuk külföldi művelőivel. Magyarországra látogatva iskolai tanulmányaikat, szakmájukat, külországok életét, jellegzetességeit, eredményeit, gondjait mesélik el rokonoknak, barátoknak, vagy adják elő szakmai konferenciákon kétkultúrájú. kétnyelvű magyarok, és lakóhelyükre visszatérve Magyarországról beszélnek. írnak. külországuk nyelvén. Magyar szak- és szépirodalmat más nyelvekre és más nyelvűt magyarra fordítanak külföldön élő magyar származású szakemberek. Ez az a kétnyelvűségi szint, amely az egyénnek és társadalmának — sőt: társadalmainak! — a legtöbb hasznot hozhatja. Az egyénnek azért, mert személyiségének teljességét tudja megértetni, kibontakoztatni több különböző kulturális közegben is. s így nagyobb esélye van arra. hogy alkotó tehetségét, képességeit, készségeit teljesíthesse, hogy megértésre találjon, hogy környezetéhez sokrétűbben viszonyuljon. hogy biztonságérzete, önbizalma lehessen. A társadalomnak is az az egyén a leghasznosabb, akinek kétnyelvűsége kölcsönös, vagyis aki hidat képez két különböző kultúra közt, aki közvetítő tud lenni, „műfordító”, aki így megtermékenyítheti az egyik kultúra kincseivel a másikat és viszont. A kölcsönös kétnyelvűség ott virágzik, ahol a kétkultúrájúság emberi joga biztosított. Ott befogadó, megtermékenyítő, az egyenrangúságot, a szimbiózist gyakorló folyamattá válhat. Olyan folyamattá, ahol a két kultúra, a két nyelv nem győztesként megsemmisítőleg vagy alattomban silánvítóan. szétoldóan. élősködőén hat egymásra, hanem ahol az együtt létezés mindennapos természetes és alkotó gyakorlatától mind a kettő önmaga is gazdagszik, fejlődik, gyarapodik. Nemsokára talán az egész világ több kultúrájúvá válik. Ha ez így van. akkor a kölcsönös kétnyelvűség gyakorlatának gyarapításával és tanításával mi — jelenlegi két- és többnyelvűek — az emberiség jövőjének útját egyengethetjük. Dávid Mária a Zichy kastélyban rendezett Kassák kiállításon / l Neve nem ismeretlen olvasóink előtt. Czigány Lóránt a magyar diaszpóra anyanyelvének oltalmazására szövetkezett nemes világegyüttesnek, az anyanyelvi konferencia védnökségének Londonban élő aktív tagja. Budapesti tartózkodása is elsősorban az anyanyelvi konferenciával kapcsolatos. A nyugati magyar irodalom helyzetéről tartott előadást. 1973-ig a berkeley-i egyetem kelet-európai tanszéke meghívott előadójaként tanította irodalmunkat Kaliforniában. 1976 elején A magyar irodalom fogadtatása a viktoriánus Angliában. 1S30—1914 címmel könyve jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Ám évek óta még nagyobb munka köti le a figyelmét. Az American Council of Learned Societies megbízásából irodalmunk kézikönyvét írja angolul. Amikor két évvel ezelőtt utoljára találkoztunk — a külföldi magyarság etnikumtudatáról, az anyanyelv megőrzésének ügyéről volt szó —, e munka még a kezdet kezdetén tartott. Ügy gondolom, folytathatjuk a „múltkor” megkezdett beszélgetést, hiszen tapasztalataink gazdagabbak lettek. Mindenekelőtt: milyen lesz a kézikönyv és hol tart vele? — A vége felé. Mintegy hatvan ívvel készültem el. A legrégibb kortól a máig öleli fel a magyar irodalmat. Tehát az Ómagyar Mária-siralomtól a Tandori—Marsall nemzedékig. Noha a British Museum könyvtára páratlan gazdagságot nyújt, hazai segítséget is kaptam. Szintézisem nézőpontja persze egy kissé különbözik a szokásostól: nem a hazai hagyományos értékrend szerinti, hiszen figyelembe kell venni az amerikai érdeklődés irányait, azt is, miről van fordítás. Ügy vélem, nagy fogódzóul szolgál majd. hogy a magyar szakirodalom legteljesebb angol nyelvű bibliográfiáját is közreadom. Még egyet. Tán meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ha könyve szívéhez közel álló részeire vagy újnak tekinthető motívumaira hívja fel a figyelmet. Kettőt, példaképpen. Az egyik: differenciáltabban foglalkozom a század eleji kismesterekkel, a két Cholnokyval, Csáth Gézával, Török Gyulával és társaival. A másik, ami fontosabb: a huszadik századi magyar irodalom megújulásában Krúdy szerepét emeltem ki Ady mellett, meg Kassák és körének kísérletező irodalmát. Hiszem, hogy könyvemmel jó szolgálatot teszek, és hogy hosszú ideig hasznos eszköz lesz Amerikában. Áz anyanyelvi konferencia immár hét esztendő tapasztalataira támaszkodik. Noha a most lezajlott tanácskozás e tapasztalatokból sokat a nyilvánosság elé tárt, szeretném, ha ön, a védnökség Angliában élő tagja is véleményt mondana. — Az anyanyelvi konferencia az első perctől kezdve céljának megfelelő segítséget adott. Nemcsak rávezette a második és harmadik generáció gyermekeinek szüleit a tennivalókra, hanem aktiv támogatást is nyújtott. A speciális könyvek, tankönyvek problémáiról többen szóltak, én most inkább azt emelném ki, milyen sokat jelent a balatoni nyelvtábor. Sárospatak, Debrecen, vagyis az olvasmányemlékek, családi anekdoták után az élő Magyarországgal való találkozás semmivel sem pótolható élménye. Voltak az anyanyelvi mozgalomnak külföldön ellenfelei. Az elmúlt évek nem őket igazolták. Ám e szép ügy iránt a hazai közvélemény érdeklődésében is változást látok. Nagyobb megértést. Jól tükrözte ezt az a komolyság is, ahogyan az egész magyar sajtó — a Magyar Nemzetet külön ki kell emelnem — a tanácskozással foglalkozott. A fejlődést, a magasabb szintre lépést jelzi továbbá, hogy a nyugati szórványmagyarság képviselői mellett egy kivételével első ízben jelentek meg a szomszéd államok magyarságának küldöttei és a konferencia elé tárták sajátos problémáikat. Minden szempontból örvendetes tény ez. Végül előrelépésnek tekintem azt, hogy a tanácskozás fórumot adott a külhoni magyar irodalom helyzetének megtárgyalására. Béládi Miklós irodalomtörténész a konferencián fgy fogalmazott: ,,A magyar kultúrának nem élt még nyugaton olyan rátermett, áldozatkész, a legnemesebb értelemben vett propagandista gárdája, mint napjainkban, önálló alkotásaik részei az egyetemes magyar irodalomnak,” Gondolom, van megjegyzése e kijelentéshez. — Örülök neki. természetesen. Megtiszteltetés, hogy a hazai irodalomtudomány a szórványos és elszigetelt törekvéseknek ilyen fontosságot tulajdonít. Most elsősorban a magyar irodalom tolmácsolásának munkájára gondolok. Országonként kell ezt megítélni. Mindenütt más a helyzet. A skandináv országokban például komolyabb a figyelem irodalmunk iránt, a közvetítők, Sulyok Vince, Thinsz Géza és mások is, kitűnő munkát végeznek. Hollandiáról is hasonlót mondhatok. Ott Dedinszky Erikát említhetem. A nagy nyelvek országaiban nehezebb. Irodalmi érdeklődésük „belterjesebb”. A fordításokról szóló UNESCO-statisztika ezt a különbséget híven tükrözi. Az Egyesült Államok kivétel. Nagy etnikumcsoportjai vannak. Sok a magyar is. Az amerikai kultúra sokszínűbb, plurális. — De azért Angliában is változóban a kép. A hatvanas évek óta. A háború utáni nemzedék már nemcsak angolszász gondolatkörben mozog, kitekint a világba. Hát most ütnünk kell a vasat. Nemrég jelent meg például a Lines Review magyar különszáma, benne Kassák, Badnóti, Pilinszky, Vas. Hogy milyen lap ez? Marginális, mint minden költészettel foglalkozó angol folyóirat. Mégis, örülni kell. Hogyan is magyarázzam? Itt. a szálló éttermében egy hét után már ismert a pincér. Egyik reggelinél halkan megjegyezte: „Én kérem nagyon szeretem Szabó Lőrincet.” Mosolyogtam. Mert hirtelen egy londoni pincérre gondoltam és arra az elképzelhetetlenre, hogy azt mondja nekem: „Kérem, az én kedvencem T. S. Eliot.” Nem, ez lehetetlen. Az angol átlagember nem érdeklődik az irodalom iránt. Ilyen háttérhez kell tehát mérni törekvéseinket, a kis sikereket is. Két szó kívánkozik még ide: akusztika és terepismeret. Helyzetünkből következően ismerjük a kinti akusztikát és terepet, az uraLkodó irodalmi ízlést és az elvárásokat. Közvetítő szerepünk felhasználására tehát gyakran szükség lehet. Ez csupán egészséges kompromiszszum a közös cél érdekében, és ezzel elkerülhetők lennének melléfogások is. A hollandiai Mikes Kelemen-körnek a nyugati magyar irodalommal foglalkozó szimpozionján hangzott el a két koordinátarendszerről szóló elmélet. Mondván: az irodalom nemcsak a valóságból és az adott nyelv sajátosságaiból meríti ihletét, az egyik fő forrása a már meglevő irodalom. Irodalom szül irodalmat. A másik koordinátarendszer a környezet. A kettős kötődés problémáját Eszegeti ez az elmélet. Ha elfogadjuk vitatézisnek, kérem szóljon hozzá. — Páskándi Géza a Kortársban megjelent elegáns eszszéjében a külföldön felnőtt magyar írógenerációt a „nosztalgia irodalma” címszó alatt hozza közös nevezőre. Nos, valóban néhány írásnak vezérmotívuma a nosztalgia. De ez csak egy gomb a sok közül, és erre a gombra nem lehet felvarrni az egész nyugati magyar irodalom kabátját. Ám a kinti magyar alkotók számára o hazai irodalom örökös szellemi hivatkozási rendszer, alapélmény. Sokféleképpen az. A kint izmosodott fiatal költészet is gyakorta merít erőt például a régi magyar irodalom zengzetes nyelvéből. Utalhatok Siklós Istvánra, Kemenes-Géfin Lászlóra, még a neoavantgarde-kísérletekben is felhangként benne rejlik ez a nyelv. — Nos, igen, a másik koordinátarendszer, a kinti valóság. Ez hogyan hat? Sokféleképpen mert sok és különböző az élményanyag. De a belülről ismert, átélt nyugati élményvilág magyar érzékenységgel való ábrázolása nemcsak színfoltot jelent irodalmunknak, értéktöbbletet is ad. Itt kell megemlítenem a hazai valósággal való foglalkozás témakörét is. Én természetesen nem a görcsbe meredt toliforgatókról beszélek, akik akkor is találnának kifogásolnivalót, ha a Dunában tej folyna, hanem ama többségről, amely örül Magyarország tekintélyét öregbítő minden jelnek, miközben kritizál is. A kísérletekről is valamit. Mondjuk, példaként, ismét a neoavantgarde-ról. Tudom, nem tartják minden ötletüket remekműnek, de azért én örvendetesnek mondom, hogy az egyetemes magyar irodalomnak van egy olyan ága is, amely érdekes európai kísérletekkel szinkronban alkot. — Még Vas István Népszabadság-beli szavait idézném, 1969 végéről: „...Meglepőbb, hogy ugyanolyan arányban akad közöttük tehetség, mint hazai nemzedéktársaik között. A legérdekesebb pedig az, hogy nemcsak hibátlan, de egészséges költői nyelven írnak, és a legkiválóbbak olyan mesterségbeli tudásról tesznek, tanúságot, amely hazai nemzedéktársaiknál alig található.” Nos. hogyan hat ez a kinti magyar irodalom idehaza, mit, értékesít belőle az egyetemes magyar irodalom? Hatni csak akkor tud, ha mód van arra, hogy olvassák. Ítéletet csak ismertről lehet alkotni. Eljutottunk hát a kérdéshez: lát haladást a külhoni magyar irodalom hazai megismertetése terén? — Az első lépések megtörténtek. Először esett meg, hogy a tudományos irodalom külföldön élő magyar nagyjai — Hauser, Selye és mások — idegen nyelvből lefordított munkái mellett nyugaton alkotó magyar költők friss alkotásai idehaza napvilágot látnak. Gondolok a Kortárs költői csokrára (Bakucz József, Gömöri György, Vitéz György), az Életünk hasonló kezdeményére, néhány napilapunkban (Magyar Nemzet, Népszabadság) megjelent egy-két versre. De én az Üj írásban, az Élet és Irodalomban, minden lap irodalmi mellékletében olvasni szeretném a kint alkotókat. És kritikákat is róluk. Helyére tenni a nyugati magyar irodalmat. Néhány éve szó volt egy terjedelmes antológiáról, amely keresztmetszetét adta volna a nyugati magyar költészetnek. Nem jelent meg. Valójában korai lett volna ez az ömlesztés. Előbb fel kell szántani a terepet, és ebben, ismétlem, a lapoknak kell segíteni. És a kinti hatás? Azt ott élő magyarság kapcsolata az alkotókkal? — Igen, a nyugati magyar irodalom létének van egy öntörvénye és funkciója: felmutatni a problémákat társainknak, hatni a magyar etnikumra. De ez az etnikum öt világrész diaszpóráját jelenti ám. Politikai, nemzedéki és egyéb különbségeket, más és más igényeket. E szétágazó problématömeggel, a gondokkal és követelményekkel foglalkozott a Mikes Kelemen-kör kezdeményezte 1975-ös tanácskozás, amelyen jelentős íróink, szerkesztők, kritikusok vettek részt és ahol Cs. Szabó László, Kibédi Varga Aron. Papp Tibor, Vitéz György, Határ Győző és Fáj Attila előadása elemezte ezt a kérdéskört. De a legjelentősebb kinti folyóirat, az Üj Látóhatár és szerkesztője, Borbándi Gyula is magvas tanulmányokat szentelt e problémának. Talán úgy fogalmazhatom a rezümét: a nyugat magyar irodalma elérkezett az önvizsgálat korszakába. Legfontosabb feladataink egyike: a lektűrt olvasók mellett gazdagítani az értékes irodalmat szerető olvasók táborát. Értelmiségi fórumaink — a Mikes Kelemen-kör, a Szepsi Csombor-kör, a Bornemissza Társaság és mások — jelentős szerepet vállaltak e célért. Friss hazai élményei? — A szellemi élet változatlan pezsgése volt rám a legnagyobb hatással. Hadd éljek az autó hasonlatával. A kimerült akkumulátort fel kell tölteni. Nos, én nem mulasztom el feltölteni az akkumulátort. Volt mivel. Írókkal, szerkesztőkkel, tudósokkal, barátokkal találkoztam. Jóízű eszmecseréket folytathattam. Az idei nyaram szép élménye volt ez az itthon töltött néhány hét. Csatár Imre (Megjelent a Magyar Nemzet 1977. augusztus 28-i számában) 5
