Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-08-27 / 17. szám
DR. GOSZTONYI JÁNOS OKTATÁSI MINISZTÉRIUMI ÁLLAMTITKÁR FELSZÓLALÁSA Tisztelt Konferencia! Kedves Barátaink! Nekem jutott az a megtisztelő szerep, hogy zárszót tartsak konferenciánkon. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem. jó ideje pedig — lehetőségem szerint — közvetlenül segíteni is próbálom az anyanyelvi mozgalom ügyét. Részt vettem több védnökségi ülésen, ott voltam a II. konferencián. Mégsem vállalkozom mozgalmunk vagy a III. Anyanyelvi Konferencia munkájának általános értékelésére. Ez nem is az én feladatom, nem is vagyok illetékes rá. Impressziókat mondhatok csak el, és azt, hogy én hogyan látom közös dolgainkat. Erre teszek most kísérletet. Ügy érzem, az elmúlt napokban itt elhangzott beszámolók, előadások, felszólalások jól vonták meg az anyanyelvi mozgalom hétéves történetének mérlegét. A megtett út jól tükröződik a zárónyilatkozatban is. Gyakran emlegettük az elmúlt napokban Debrecent, az I. Anyanyelvi Konferenciát. Mindössze hét éve történt — s mi is volt akkor? A tájékozódás, az ismerkedés konferenciája volt ez. Az első próbálkozások alkalma, a nagy szándékok, jó remények konferenciája, de amelyen a kétségek és gyanakvások is jelen voltak még. Még többet beszéltünk Szombathelyről. Négy évvel ezelőtt már beteljesült reményekről szólhattunk —, kevesebb kétséggel és fogyó gyanakvással. Szombathelyen már az eddigi felmérő munkára, tényleges tettekre támaszkodva foghattunk hozza a módszerek kialakításához. Tankönyvek készültek, gyermekeket üdülve tanító táborok, tanárokat továbbképző tanfolyamok indultak. A második konferencián már ismerősök, a közös munka részesei találkoztak egymással, akik mindannyian nemcsak magyarul beszéltek, hanem „közös” nyelven is. Kialakultak az együttműködés alapvető elvei, normái. Az adott kérdésekben a megközelítési módok is többé-kevésbé már egyértelműek voltak. Így jutottunk el a mostani, a III. Anyanyelvi Konferenciához, amely — azt hiszem — nemcsak méltó folytatást jelent, hanem minőségi fejlődést is. Az egyik felszólaló — még tanácskozásunk elején — azt mondotta, nehéz tíz percben összefoglalni mindazt, ami négy év alatt történt. Valóban! Az anyanyelvi konferenciák, az anyanyelvi mozgalom hatása vitathatatlan. Egy másik felszólaló ezt mondotta itt: „...az anyanyelvi mozgalom hét éve rányomta a bélyegét a diaszpórára, felrázta a jó szándékú embereket, egyre többen léptek a Magyarországhoz való közeledés és tartós kapcsolatok útjára, mert tudatában vannak annak, hogy anyanyelvűk és a magyar kultúra megőrzése az anyaország segítsége nélkül tartósan nem lehetséges”. Kinti barátaink beszámolói tanúságot tettek arról a sokirányú pezsgésről, amely az anyanyelv megőrzése, a magyarságtudat fejlesztése és a magyar kultúra megismertetése ügyében különböző szinteken és egyre szélesebb körben megindult. Az anyanyelvi mozgalom erősödését bizonyítja, hogy újabb egyesületek és más területek szakemberei kapcsolódtak be a munkába. Ezen a konferencián tovább tágult látókörünk, bővült témakörünk. Kiemelt szerepet kapott a népművészet is. Tovább tisztázódták a nyugati magyar irodalom megítélésének elvei. A nézetek — azt gondolom — ezen a területen is közelebb kerültek egymáshoz. Sok új ismeretre tettünk szert, sok új kezdeményezésről és eredményről szereztünk tudomást. Mindezt külföldön élő barátainknak köszönhetjük, akiknek nagy aktivitása a III. Anyanyelvi Konferencia egyik fontos jellemzője volt. Örömmel állapíthatjuk meg azt is, hogy egyes országokban javulnak a magyar nyelv oktatásának, az anyanyelvi kultúra ápolásának körülményei, örvendetes, hogy mind több ország hivatalos tényezői ismerik fel az etnikumok önálló létében, kiteljesedésében rejlő értékeket, amelyekkel gazdagíthatják a befogadó ország kultúráját. Az anyanyelvi konferenciák, az anyanyelvi mozgalom révén is bővültek Magyarország kulturális kapcsolatai. A mozgalom lelkes munkásai: írók, költők, műfordítók, tanárok, kiadók, egyesületek sokat tettek a magyar kultúra értékes alkotásainak megismeréséért, terjesztéséért. A teljesség igénye nélkül, pusztán a jelzés szándékával szóltam ezekről a kérdésekről, bizonyságául annak, hogy a megtett út és a jövő távlatai bizakodással tölthetnek el bennünket. Munkánkban első ízben vettek részt szomszédos szocialista országok magyarságának képviselői. Nagy örömmel köszöntöttük őket, és őszintén sajnáljuk, hogy a Román Szocialista Köztársaságban élő magyarok képviselőit nem tudtuk üdvözölni körünkben. Mi a jövőben is fontosnak tartjuk, hogy a szomszédos országok magyarságának képviselői munkánkban részt vegyenek. A magunk részéről mindent elkövetünk, hogy így legyen. Annál is inkább, mert a kölcsönös megismerkedésen túl sokat tanulhatunk egymástól, segíthetjük is egymást közös anyanyelvűnk, kultúránk ápolásában, és nélkülük a szó igaz értelmében nem teljes a magyar anyanyelv, a magyar kultúra ápolásának és fejlesztésének dolga. Az anyanyelvi mozgalom szempontjából mégis világosan különbséget kell tennünk a szomszédos országokban élő magyarság és a világ más országaiban élő magyarok helyzete között. A szomszédos országok magyar anyanyelvű lakossága nem bevándorolt, hanem őshonos. Évszázadok óta, sőt ezredéve él szülőföldjén. Nem tehet róla, hogy a történelem fordulatai módosították a határokat. Az ő anyanyelvűk megtartását, népi, nemzeti kultúrájuk ápolását elsősorban nem valamiféle mozgalommal, hanem állami törvényekkel, intézményekkel, intézmények rendszerével kell biztosítani. Saját szerepünket mi így fogjuk fel. Magyarországon is élnek nemzetiségiek. A hivatalos statisztika szerint számuk igen kevés, az összlakosság 1—2 százaléka. Szeretném elmondani azonban, hogy például oktatási szempontból nem fogadjuk el a hivatalos statisztikát. A különböző nemzetiségieknek a számarányokat meghaladó mértékben próbálunk anyanyelvi oktatási lehetőségeket teremteni. Nemzetiségi iskolákba iskolázunk be olyan fiatalokat is, akiknek szülei ugyan nemzetiségiek, de ők már alig beszélik szüleik nyelvét. Az utolsó esztendőkben jelentősen nőtt a nemzetiségi óvodák, iskolák és az itt tanító pedagógusok száma. Akarjuk a kétnyelvűséget, szorgalmazzuk a kétnyelvű feliratokat ott is, ahol a nemzetiségi lakosság minimális kisebbségben van. Örömmel hallottuk itt, hogy a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és nyilván mindazokban az országokban, ahol a lenini nemzetiségi politika jegyében oldják meg ezt a kérdést, szabadon élnek és fejlődnek a nemzetiségek, és betöltik a „híd” szerepét. Mi a szocialista országokban a nemzetiségi kérdés megoldását belügynek tekintjük. Ez az álláspontunk azonban nem jelent közömbösséget. Hogy is lehetnénk közömbösek, amikor közvetlen rokonok, ismerősök, barátok százezrei élnek a határokon innen és túl. Életük, sorsuk, helyzetük kihatással van a hazai közhangulatra, mint ahogyan a hazai nemzetiségiek helyzete, sorsa is kihat saját anyanemzetükre. Tisztelt Konferencia! A megelőző alkalmakkor gyakran volt téma, néha most is el-elhangzott, hogy az anyanyelvi mozgalom legyen politikamentes. Tulajdonképpen nincs ebben semmi kivetnivaló. Közös dolgaink jobb megértése, az esetleges zavaró momentumok kiküszöbölése érdekében — ha felvetődik — jó beszélni erről. Többször elmondtuk már, itt csak megismételni lehet: az anyanyelvi mozgalom támogatásával a Magyar Népköztársaságnak nem célja, hogy saját törekvéseit és ideológiáját azokra kényszerítse, akik ebben a mozgalomban részt vesznek. Az anyanyelvi mozgalom nem hazaesalogató intézmény, sőt ellenkezőleg: Mi azt mondjuk a külföldön élőknek, legyenek jó állampol-Dr. Gosztonyi János oktatási minisztériumi államtitkár. Az elnöki asztalnál dr. Bánk József egri érsek, dr. Lőrincze Lajos, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének elnöke. gárai befogadó hazájuknak — legyen szó az Amerikai Egyesült Államokról, Ausztráliáról, Belgiumról, Kanadáról vagy bármelyik más országáról a Földnek. Annál is inkább ezt mondjuk, mert jól tudjuk, hogy nemcsak a fát nem lehet ide-oda ültetgetni, hanem az embert sem. Nekünk tulajdonképpen egy célunk van, a közös tevékenység során, az anyanyelvi mozgalomban a magyar kultúra közös ápolása útján alakuljon ki tisztességes emberi lojalitás a mai Magyarország, a Magyar Népköztársaság iránt. A lojalitás nem azt jelenti, hogy mindent úgy fogadjanak el nálunk, ahogyan van. Annál kevésbé kívánjuk ezt, mert viszonyainkkal nagyon sokszor magunk is elégedetlenek vagyunk. A kritizálás elég nagy divat idehaza is, sőt úgy tűnik, hogy sok esetben inkább már tenni kellene mint kritizálni. Nem kielégítő sok helyen a munkafegyelem. Az építőipari lógás a karikaturisták állandó témája. Néha azt mondják még rólunk, hogy nálunk valamiféle parancsuralmi rendszer van. Ilyeneket olvasva én arra gondolok, bár tudnánk mindenütt parancsolni. Népgazdaságunk nagyarányú fejlődése nyomán krónikussá vált a munkaerőhiány. Nem igen találnak olyan üzemet, gyárat, amelynek ajtajára ne lennének kitéve felvételt hirdető táblák. Ezzel a helyzettel sokan visszaélnek. A munkaerőhiány a lazaság egyik melegágya, mert — sajnos — morális eszközökkel, tudati elemekkel nem tudunk még eléggé hatni az emberi cselekvésekre. Létérdekünk a külkereskedelem, de esetenként nem megfelelő minőségűek áruink. Bosszantóan gyakori, hogy a partnerek hívják fel erre a figyelmet. Nemcsak magyar gond, de minket is szomorít a nagyarányú alkoholizmus. Sok-sok család, gyermek sorsát dúlja fel ez a betegség — és erőfeszítéseink eddig nem hozták meg a kívánt eredményt. Magyarországon szocializmust építünk. A szocializmusnak természeténél fogva kollektivista társadalomnak kell lennie. A közösségi érzés, a közösségi tudat kialakításában, fejlesztésében sok minden történt nálunk; sok olyan, ami más társadalmi rendszerben nem található meg. De sajnos erős az egoizmus is, a mának élés, a barácsolás és más olyan káros emberi tulajdonság, ami ellen harcba mentünk egykor. Említhetek más példákat is. Nagy utat tettünk meg a magyar oktatás fejlesztésében. A gyerekek 90 százaléka a tanköteles kor végére elvégzi az általános iskolát. Ez a 90% igen nagy eredmény. Méginkább az, hogy a nyolc általános iskolát végzettek 95 százaléka középfokon továbbtanul. De sajnos azt a 10 százalékot, aki nem végez általános iskolát, évek óta nem tudjuk leszorítani. Márpedig a szocialista rendszer természetéből fakadóan nekünk minden gyermekért harcolni kell, hogy elvégezze legalább az általános iskolát, különben gyermekkorban kezdenek kialakulni újra a különbségek. Mindezzel és az ezekhez hasonló gondokkal, bajokkal együtt mi itthon élő magyarok büszkék vagyunk hazánkra, a szocialista Magyarországra. Nemcsak anyagi fejlődésünk miatt. A mi korunkban bizonyos körülmények mellett gyorsan lehet az anyagi termelést növelni, főleg, ha alacsony a start. Ma gyorsan átalakulnak a városok és a falvak is, bár mindez a Magyar Népköztársság esetében — ugyancsak a startra és a lehetőségekre gondolva — azért külön figyelemre méltó. Én arra is gondolok, hogy olyan politikánk van, amely a lehető legnagyobb összhangra törekszik az ország minden állampolgárával. Gondolok az emberi viszonyok fejlődésére. Nem öregszenek ma már korán a parasztasszonyok, és a parasztnak nem tulajdonsága a meghunyászkodó alázat. És gondolok arra a nemzeti egységre, mely a szocializmus talaján úgy alakult ki, amire a múltban példát nem találunk. Nézzék meg, kik és miféle emberek vagyunk, itt együtt, ezen a konferencián is, mi, akik a Magyar Népköztársaság színeiben közös hittel képviseljük anyanyelvűnk ügyét. Kedves Barátaim! Ha ezekről beszélek, valamit azért még hozzá kell tennem. Gyakran emlegetik, itt is elhangzott, hogy az Amerikai Egyesült Államok a korlátlan lehetőségek hazája. Nem éltem az Egyesült Államokban, ezért nem tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz. Azt azonban tudom, hogy Magyarország nem a korlátlan lehetőségek hazája. Semmilyen értelemben sem! Sok minden befolyásol és korlátoz bennünket. A természeti kincsek szűkös voltától a történelmünk teremtette korlátokig. És ha lojalitásról beszélünk, mindennek megértését is kérjük. Legalább olyan mértékig, ahogyan VI. Pál pápa szólt erről Kádár János látogatása alkalmából magyar személyiségek előtt mondott beszédében. „Hisszük — mondotta többek között a pápa —, hogy az eddigi tapasztalatok igazolják a megtett utat, azt, hogy párbeszédet folytatunk a közös problémákról, ügyelve arra, hogy tiszteletben tartsuk az egyház és a hívők jogait, ugyanakkor ügyelve arra is, hogy nyitottak és kellően megértőek legyünk az állam sajátos gondjai és tevékenysége iránt.” Tisztelt Konferencia! Az anyanyelvi mozgalom fejlődésének kétség kívül egyik legfontosabb hajtóereje mind a mai napig a nyíltság és a tolerancia volt. Igényként fogalmazódott itt meg, hogy ezt az erényt gyakoroljuk még jobban eladdig, hogy a kint élők bizonyos köreinek fokozottabb közelítése érdekében ne beszéljünk a Horthy-Magyarország dolgairól úgy, ahogyan beszélünk. Engedelmükkel, erre egy Helmut Schmidt-idézetet mondanék, melyet ugyancsak Kádár János látogatása alkalmával a pohárköszöntőjében mondott: „Azt, hogy mit tehetünk, meghatározza, hogy mennyire vagyunk hajlandók tekintettel lenni a másik fél tőlünk eltérő álláspontjára, és mennyire él bennünk a szándék, hogy a másik felet ne állítsuk szükségtelenül probléma elé, ne akarjuk olyasmire rákényszeríteni, ami nem várható el tőle”. Mi nem várhatjuk, és nem is várjuk el, hogy csendőrök, mások, akik életüket a munkásmozgalom, a kommunizmus elleni harc céljainak szentelték, jót mondjanak a Magyar Népköztársaságról. De nem lehet elvárni azt sem, hogy mi megváltoztassuk véleményünket róluk. El tudom képzelni, és tudomásul tudom venni, hogy sokan másféleképpen vélekednek az első világháborút követő Magyarországról. De látni és tudni kell, hogy a mai Magyarország a szocialista Magyarország, a Horthy-féle társadalmi rendszerrel szembeni harcban, illetve annak a rendszernek a lerombolása után lett az, ami lett. Az anyanyelvi mozgalom másik hajtóereje — meggyőződésem szerint — az önkéntesség. A Magyar Népköztársaság illetékes állami, társadalmi szervei, mindenekelőtt a Magyarok Világszövetsége, feladatukból következően természetesen sokat tettek és tesznek az anyanyelvi mozgalomért, elsősorban abban az értelemben, hogy a lehetőségeket, a kereteket idehaza megteremtsék. Ebből azonban önmagában még nem lenne mozgalom. Ennek az ügynek idehaza is nyelvtudósok, tanárok, írók, mások a fő apostolai, akik ezért külön nem kapnak fizetést. Bárczi Géza nélkül, aki sajnos ma már nincs köztünk, nem tartanánk ott, ahol tartunk, de nem tartanánk itt az olyan emberek lelkesedése és ügybuzgalma nélkül sem, mint Lőrincze Lajos, Imre Samu, Maróti Gyula, Szende Aladár, Ginter Károly vagy Béládi Miklós és Békeffy Antal — és elnézést kérek, de mindenkinek a nevét itt sem tudom felsorolni, mert a sort hosszan lehetne folytatni tovább. Ennek az ügynek az igazi harcosai azonban nem idehaza élnek, ezek az Önök soraiban vannak. Mi pontosan tudjuk, hogy sok esetben Önök milyen hallatlanul nehéz körülmények között dolgoznak a magyar nyelvért és kultúráért. Igaz, országonként eltérnek a viszonyok. És még ha ezek javulóak is, az esetek többségében mégis harcot és áldozatvállalást, gyakran igen nagy áldozatvállalást jelent a magyar nyelv művelése, a magyar nyelv oktatásának megszervezése, a magyar kultúra ápolása és terjesztése. Nagy Károly jóvoltából kaptam egy kis magnószalagot; hétvégi magyar iskolájuk egyik záróünnepélye volt arra felvéve. Elcsukló hangon beszéltek ott szülők, tanárok, s mi tagadás, hallgatása közben magam is elérzékenyedtem. Hősi munka az idegen környezetben megtartani a magyarságot. A dolog természeténél fogva is, hát még akkor, ha közben támadások is érik azokat, akik ezért az ügyért harcolnak, munkájukat gáncsolják, akadályozzák, sőt a becsületüket is igyekeznek lejáratni. Higgyék el, mi tudjuk mindezt, ismerjük, értékeljük az Önök munkáját. Ha a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Önöket az ország házában vendégül látta, ez a megbecsülés ennek a munkának szól, az Önök személyének is, és mindazoknak, akik nincsenek ugyan itt, de lélekben biztosan velünk vannak. Tisztelt Konferencia, Kedves Barátaim! Hatnapos közös munkánk a végéhez közeledik. Önök is visszatérnek otthonaikba. A jól végzett munka tudatával térhetnek haza. A III. Anyanyelvi Konferencia jól szolgálta közös céljaink megvalósulását. Nagy visszhangot kiváltó üggyé vált itthon, s meggyőződésem, hogy a magyar nyelv és kultúra ápolásának önzetlen munkásai révén azzá válik a kint élő magyarok körében is. Kívánok valamennyiüknek jó erőt, egészséget, jó munkakedvet, hogy a következő anyanyelvi konferencián mozgalmunk újabb fellendüléséről adhassunk majd számot.
