Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-08-13 / 16. szám
Megnyílt a III. Anyanyelvi Konferencia Augusztus 8-án — lapzárta után — megnyílt Budapesten, a Kaffka Margit Gimnáziumban a III Anyanyelvi Konferencia (amelyről következő számainkban részletesen beszámolunk) Lőrincze Lajos, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége Ügyvezető elnöke a beszámolóját mondja. Az elnökség tagjai: Rónai Rudolf, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Lőrincze Lajos, Gosztonyi János kulturális államtitkár, Bognár József, az MVSZ elnöke, Szombathy Gyula, a konferencia színhelyének, a Kaffka Margit Gimnáziumnak az igazgatója, Marczali László miniszterhelyettes, Dávid Mária miniszterhelyettes (Jugoszlávia, Vajdaság). A második sorban: Nagy Pál (Franciaország), Szamosközi István, református püspök, az MVSZ alelnöke, Kolossváry Béla (USA), Bánk József, római katolikus egri érsek, Sinor Dénes (USA), Bácskai János (Ausztrália), Trebuss Mária (Kanada). Jobbra fent: Bognár József, az MVSZ elnöke üdvözli a III. Anyanyelvi Konferencia résztvevőit Novotta Ferenc felvételei Mondottam ember... DR. LŐRINCZE LAJOS az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének ügyvezető elnöke Az ember tragédiája befejező színében — közismert ez a jelenet — azzal a gonddal vívódik Ádám, az örök ember, van-e, lesz-e fejlődés az emberiség életében, vagy csak egy helyiben topog, „s a körből, melyben jár, nem bír kitömi?”. „Megy-é előbbre majdan fajzatom” — kérdi ősapánk az Űrtói a teremtés hajnalán, de amikor már — serkentő és nyomasztó álmok során — bepillanthatott az emberiség történetének kulisszái mögé. Nyilván nem én vagyok az első, nem 'is az utolsó, aki a mezsgyén megállva, az elvégzett munkára visszatekintve a számvetéskor erre a jelenetre, erre a képié gondoL Mit végeztünk, meddig jutottunk; mit valósítottunk meg terveinkből, elképzeléseinkből; volt-e, s milyen fejlődés volt munkánkban — ezekre a kérdésekre keli most nekünk is felelnünk, amikor mozgalmunk hetedik évében, a harmadik anyanyelvi konferencia elején vissza- és előretekintünk. Ha a debreceni konferencia jegyzőkönyveit fellapozzuk azt látjuk, hogy első .találkozásunk — azt mondhatnám — nyelvközpontú, sőt egy kis túlzással talán még azt is, hogy nyelvtanközpontú volt. Az előadások témái, címei igen jól mutatják ezt: Anyanyelvűnk magyarsága; A jó magyar kiejtés kérdései; Anyanyelvűnk gazdagsága; A magyar nyelvjárások; A magyar helyesírás rendszere; Nyelvhelyességi gyakorlatok; A helyesírás tanítása stb., stb. Ez szükségszerű és az adott helyzetben természetes is volt. Helyzetismeretünk meglehetősen szűk körre korlátozódott, tapasztalataink főként az itthoni nyelvoktató, nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő munkában voltak, ezekre tudtunk építeni, ezeket tudtuk gyürnölcsöztetnd. Kinti barátainkkal, kollégáinkkal való eszmecseréink, majd — valamivel később — helyszíni tapasztalataink azután megmutatták, mennyire különbözik a kinti nyelvtanítás, nyelvtanulás az itthonitól, mennyire mások a feltételei, a lehetőségei s következésképpen a módszerei. Ehhez a konkrét valósághoz kellett azután alkalmazni tevékenységünket, feladatainkat, terveinket. Felfedezni, s a nyelvtanulás, a nyelvmegőrzés szolgálatába állítani mindazt, ami a magyar nyelv gyakorlását szolgálja, a magyarul beszélő közösség együttlétét színesebbé, tartalmasabbá, tehát vonzóbbá teszi. Konferenciánk sorén mindez nyilvánvalóvá lett, s a következő találkozáskor, Szombathelyen már jelentős eredményekről számolhatott be a közben megalakított kulturális bizottság. Hadd idézzek bizonyítékul, emlékeztetőül néhány címet, témát a konferencián elhangzott előadások közül: A népdal, a zene szerepe a nyelvoktató, nyelvművelő munkában; Zenei, táncos gyermekjátékok; Versmondás, színjátszás, irodalmi műsor a klubban; A bábművészet a nyelvoktatás és a szép magyar kiejtés megtanításának szolgálatában; Népművészet a klubban stb. Ezek a közösségi életet színesebbé tevő kulturális foglalkozások itt kapták meg először az őket megillető helyet, itt indult meg ezek módszerének, gyakorlati felhasználhatóságának alapos felmérése. Ez a kiegészülés, gazdagodás volt a második anyanyelvi konferencia leglényegesebb jellemzője. Tovább menve: mi az a gondolatkör, amelyet harmadik konferenciánk gazdag programjából vezérelvként kiemelnék, továbblépésként, gazdagodásként értékelnék? Bár konferendánknak a szimbóluma az anyanyelv, tudjuk — beszéltünk róla többször — 'hogy ez sem lehet végső cél önmagában. Nem cél, hanem eszköz a szülőföldhöz való kapcsolódás erősítéséhez, a magyarságtudat elmélyítéséhez: a nép és föld kultúrájának, jelenének és múltjának megismeréséhez. Talán nem is kellene külön és ismét hangsúlyoznom: a magyarságismereti feladatok nem szorítják ki, nem váltják fel a nyelvtanítás állandóan jelen levő gondjait. Sőt, éppen erre a konferenciára öltött testet határozottabban az a szemlélet, amely — úgy látszik — további nyelvtanító munkánk során vezérelvünk, a gyakorlatunkban jó irányítónk lehet: a kétnyelvűség kérdése, a nyelvmegőrzés lehetőségei, feladatai, módszerei a kétnyelvűség állapotában. Ehhez szervesen kapcsolódik, a magyarnak, mint idegen nyelvnek a tanítása. Vessünk néhány pillantást fejlődésünk, előrehaladásunk konkrétabb mutatóira is! A nyelvoktatásnak, nyelvmegőrzésnek, a magyarságismeret elmélyítésének közvetlen eszközei könyveink, kiadványaink s azok az alkalmak, lehetőségek, amelyeket a tanulásra, tanításra, kultúránk, jelenünk és múltunk megismerésére, megismertetésére, munkánk elvi alapvetésének, módszereinek kidolgozására, állandó jobbításra teremtünk. Bármelyik részletet, területet vesszük is szemügyre, jóleső érzéssel állapíthatjuk meg mindegyikben az állandó gyarapodást, fejlődést. Gondoljunk például tankönyveinkre! Ezeknek nemcsak számuk növekedett évről évre, hanem tartalmuk is javult az újabb kiadások során, felhasználhatóságuk növekedett a módszertani mellékletekkel A legújabb gyarapodások: a közelmúltban indítottunk el egy sorozatot a Magyar Hírekben „Játsszunk magyarul!” címen, hegy a család keretén belül is segítséget adjunk a nyelvtanulásra, nyelvtanításra. Nyelvkönyvsorozatunk kiegészítő, hézagpótló kötetének kézirata most kerül a konferencia elé. A balatoni — nyelvtanítással összekötött, s már az első konferencia idején megszervezett — gyermeknyaraltatás után 'hamarosan megindítottuk Sárospatakon a magyarságismereti tanfolyamot, majd — legújabb fejleményként — megszerveztük Debreceniben a külföldi oktatók részére a továbbképzést. De ezek az intézmények is fejlődtek évről évre (nem egyformán s nem egyforma ütemben), az oktatás módszerében, a tanítási eszközökkel való ellátásban. Ezeknek mindegyikéről lehetne részletesen beszélni, de a szekcióüléseken úgyis szó lesz majd róluk. Eredményeikről, de gondjaikról is. Arról például, hogy a pedagógusképző tanfolyam egyelőre még nem tudja teljesen betölteni azt a feladatot, amelyet szántunk neki. Sokkal nagyobb propagandát lehetne, kellene mellette kifejtenünk, hogy az arra valók minél nagyobb számban ott legyenek ezen a tanfolyamon, s a tanulmányi anyag, az előadások és gyakorlatok összeállításában sem merítettük ki még a lehetőségeket. De minderről a viták során még részletesebben beszélünk. Lapunk, a Nyelvünk és Kultúránk számai, az első vékonyka, kétíves számok után egyre vaskosabban jelentek meg, s egy idő óta rendszeresen öt ív terjedelemben látnak napvilágot, a végzett munka gazdagodásának, elmélyülésének megfelelően. Az egykori Tájékoztató-ból kiváló módszertani folyóirat lett, amelynek egyre nő a népszerűsége, s egyre többen keresik kint is, idehaza is. Elvekről, intézményekről, könyvekről beszéltünk, de arról még nem szóltunk, ami munkánk sikerének legfontosabb feltétele: jó együttműködésünkről, itthoniak és kintiek jó összefogásáról kapcsolataink állandó fejlődéséről. Az a bizalmatlanság, amely a kezdet idején néha-néha még mutatkozott, hamarosan eloszlott, s a második konferencián már nyoma sem volt. No persze nem teljesen napsütéses ez az együttműködés, de a felhők — hogy úgy mondjam — nem a mi tájainkon keletkeznek. Hladd idézzek az Itt-Ott című lapból erről a (kérdésről. „Sok külföldi szakember hiányzik 'még a konferencia munkájából ezért, mert vagy politikailag kifogásolja a munka néhány részletét, Vagy fél a szélsőséges politikusok erőszakoskodásaitól. Továbbra is nyitva kell hagynunk minden ajtót és lehetőséget, továbbra is hívogatnunk, tájékoztatnunk kell mindenkit munkánk minden problémájáról és sikeréről: a vonakodókat nyílt becsületességünk, politikai propagamdamentességünk, együttes munkánk kézzelfogható eredményeinek magas színvonala és hasznossága, valamint saját felelősségérzetünk fogja a mindent kifogásoló vagy ellenőrző steril tartózkodás helyett az alkotó közös munka cselekvő támogatására ösztökélni” (Itt-Ott 10. I. 24.). Talán elég ennyi is. Nem szívesen feszegetem ezt a kérdést, mert szilárd meggyőződésem, hogy fölösleglesen vonnánk el időt és energiát fontosabb dolgainktól Egy bi(Részletek a beszámolóból) zonyas. Az, hogy a mi vállalt munkánk eredményes, tisztességes végzéséhez végtelen ügyszeretet, de nem kevesebb (bölcsesség, megértés, tapintat is kell, mindegyik részén. S azt is be kell vallanunk, hogy ilyen szempontból néha bizony hibákat is követünk el — kölcsönösen. Azt azonban határozottan hiszen és tudom, hogy az a gyanakvás és fenyegetés, amelyre az idézett cikk céloz; az ügyünk iránt érdeklődők, a munkánk céljait, módszerét helyeslők közül egyre 'kevesebbet tart távol tőlünk. Sőt, az a tapasztalatom, hogy jelentősen nőtt azoknak a száma, akik keresik a kapcsolatot az anyanyelvi konferenciával, akik tevékenységünkről, könyveinkről rokonszenvveL, elismeréssel nyilatkoznak — vállalván ennek az ódiumát Vannak is, lesznek is törekvések, amelyek munkánk hitelét kisebbíteni óhajtják. Ezékikel itt, az anyanyelvi konferencián nem is akarunk vitatkozni: elég választ ad nekik eddigi munkánk, (kiadványaink sora, s talán az az egyöntetű érdeklődés, rakonszenv, helyeslő állásfoglalás is, amely ez iránt a munka iránt megnyilvánul, őszinte örömmel és készséggel segíti vállalkozásunkat a magyar kulturális élet sok vezető egyénisége, támogatják tudományos, oktatási és egyházi intézményeink, kulturális kormányzatunk, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos intézetei, a Magyarok Világszövetségének vezetősége és munkatársai. Tisztelt Konferencia, kedves Barátaim! Beszámolóm elején a nagy drámaköltő szavait idéztem. Hadd térjek viszsza most ismét hozzá Ügy gondolom, a mi számvetésünk, vissza- és előretekintésünk után Madách szavaival fogalmazhatjuk meg legjobban az összefoglalást, s tanulságot: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! S ez a jelige nekünk nem a rezignált belenyugvást, a kiúttalanság megfogalmazása, mint ahogy sokan Madáchot értelmezik — gondolom, aligha jogosan; jól végzett munkánk, nagyszerű feladataink felszólítása ez, olyan feladatoké, amelyekben érdemes és lehet bízni, amelyekért érdemes és kell küzdeni. Igen tisztelt Konferencia, kedves Barátaim! A szokás és illem szerint megnyitó beszédem elején kellett volna elmondanom, amit a végére hagytam: azt, hogy én is örömmel, szeretettel köszöntsem önöket az anyanyelvi konferencia védnöksége nevében a mostani találkozón. Köszöntöm azokat, akik már évek óta, vagy már a kezdetektől együtt vannak velünk, segítik céljaink valóra váltását nemcsak lelkes együttérzésükkel, biztatásunkkal, hanem kitartó, értékes munkájukkal is. Köszöntőm azokat is, akik most első alkalommal jelentek meg körünkben. Köztük kiemelten is azokat a kollégáinkat, barátainkat, akik a szomszédos szocialista államokban fáradoznak a magyar nyelv minél sikeresebb tanításán. Bizonyos vagyok benne, hegy az ő jelenlétük gazdagítja konferenciáink munkáját s tapasztalataink kicserélése hasznos lesz a továbbiak során számunkra is, számukra is. Amilyen öröm itt a már ismert arcokat újra látni, új arcokat üdvözölni, olyan fájdalmas tudomásul venni veszteségeinket, olyan nehéz belenyugodni, hogy azok közül, akikkel Szombathelyen még együtt voltunk, többen kidőltek sorainkból. Fájdalmasain nélkülözzük őket; buzdításukat, munkájukat;* kitartásukat, hűségüket Emléküket hűséggel őrizzük. Kedves Barátaim! Azt hiszem, ez a pillanat a legalkalmasabb arra, hogy egy javaslatot 'bejelentsek. Előzetes beszélgeKéseink során felmerült az óhaj, jó lenne, ha konferenciánkon azoknak, akik legeredményesebben dolgoztak az anyanyelv megőrzésén, a magyar kultúra terjesztésén, valamilyen emléket, szimbolikus kitüntetést adhatnánk. Javaslom — beszélgetéseink eredményeként —, hogy alapítsunk ezen a konferencián egy emlékérmet. Ez az érem, a Konferencia Védnökségének emlékérme viselje felejthetetlen elnökünknek, Bárczi Gézának a nevét, hogy az ő neve adjon díszt és tekintélyt ennek a kitüntetésnek, az ő neve ösztönözze, az ő szelleme hassa át a Bárczi-emlékérem jövendő vdsaLáit, tulajdonosait. Köszönöm a meghallgatást, s mindnyájuknak, mindnyájunknak eredményes tanácskozást kívánok.
