Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-30 / 15. szám
Száz éve született Dohnányi Ernő Hernádi Lajos Kossuth-díjas zongoraművész, az egykori növendék — Geszti Anna felv. Száz éve, 1877. július 27-én született Pozsonyban Dohnányi Ernő, századunk legnagyobb előadóművész-egyéniségeinek egyike, akiről Tóth Aladár zenekritikájában egyszer azt írta, ha játszik, „a zongora lélekké változik”. Sikerekben gazdag életútjának hazai és külföldi állomásairól, amely halálával 1960 februárjában egy New York-i kórházban ért véget, részletes adatokat közölnek a lexikonok és utolsó magyar növendékének, a Floridában élő Vázsonyi Bálintnak 1971-ben, a budapesti Zeneműkiadó gondozásában megjelent szép monográfiája. Mi egyik régi tanítványát, Hernádi Lajos Kossuth-díjas zongoraművészt, a Zeneművészeti Főiskola nyugalomba vonult tanárát kértük meg, beszéljen Dohnányiról. — Dohnányi 1928-ban kezdte meg az akadémiai művészképzőn a tanítást. Előzőleg évekig Berlinben élt, ahova a Tanácsköztársaság idején a zenei direktóriumban vállalt tisztsége, haladó gondolkodása miatt emigrálnia kellett. Németországban örömmel fogadták, hiszen ismerték művészetét, neve már akkor bejárta a inlágot. Itt tanított, koncertezett. Aztán hazahívták. — Négyen voltunk a növendékei: az Amerikában született és tudomásom szerint ma is ott élő Kilényi Ede zongoraművész, Ferenczi György, aki nemcsak kiváló pianista, hanem Európa-bajnokságot nyert b ridzs-versenyző, egy amerikai emigráns orosz, Boris Goldowsky és jómagam. Noha hivatalos zeneakadémiai tanítás folyt, Dohnányi kikötötte, hogy ö a lakásán tanít. Pasaréten, a Széher úti villájába jártunk ki hozzá, és — bár azóta eltelt jó néhány esztendő — ezeknek a délutánoknak a hangulatát máig sem felejtettem el. — Amint Dohnányi utolsó növendéke. Vázsonyi Bálint ts megemlíti a róla irt könyvében, tanárunk zseniális muzsikus, nagyszerű pianista, kitűnő zeneszerző, nagyszerű dirigens volt, de nem úgynevezett pedagógus alkat. Odaült a zongorához, gyönyörűen elő játszott valamit, ez volt minden. De játékával szinte inspirált minket a művészi muzsikálásra. Ha technikai problémák akadtak is nálunk, az volt a véleménye, hogy magas színvonalú művészképzőn ő ilyesmikkel nem bajlódik, mi magunk oldjuk meg ezeket. Emellett érdekes ellentmondás, hogy néhány évvel később, a Rózsavölgyi cég kiadásában egy kötetnyi ujjgyakorlatot jelentetett meg. — Sokat komponált, nagyszerű színpadi és zenekari műveket alkotott, kitűnő zongoradarabokat, hat koncertetűdje közül az f-moll capriccio úgyszólván kötelező ráadás volt az akkori zongoraesteken, ö maga is gyakran játszotta. Egyébként — s erre ma is büszke vagyok —, a harmincas években zenekari koncerteken engem is vezényelt. — Emlékeim közül most eszembe jut az is, hogy milyen csodálatos zenei memóriája volt. 1927-ben, Beethoven halálának centenáriumán hat estén keresztül kívülről eljátszotta a 32 szonátát, másik zenekari esteken Beethoven öt zongoraversenyét. Játékában az volt a rendkívüli, hogy nem végzett úgynevezett aprómunkát, nem tett nagyító alá egyes részeket, — nem mintha nem lett volna remek technikája —, mint ahogy más világhírű művészeknek, akár Rubinsteinnek vagy Backhausnak, Richterről nem is szólva, akik azért nem kisebbek, hogy ők műhelymunkát végeznek repertoárjukon —, de Dohnányinak éppen az volt a művészete, hogy a pillanat ihletésében játszott — csodálatosan. Szinte már az is közhely volt, milyen gyönyörű a billentése, milyen szép, természetes a zongorahangja. Istenáldotta tehetség volt. S ezt még korának nagy vetélytársai is elismerték. — Ignaz Friedmanról, a lengyel származású zongoraművészről mesélték, aki sokat koncertezett Budapesten is: egyszer külföldön egy társaságban megkérdezték tőle: „Mondja, mester, ismeri ön Dohnányit?” Hogyne, felelte Friedman, ha Pesten vendégszerepelek, mindig meghív. — „Ha ismeri, akkor hiteles amit mond. Igaz az, hogy Dohnányi nem gyakorol?” És erre Friedman tömören csak ennyit válaszolt: — „Das ist ja unser Glück! Ez a mi szerencsénk!” — Vagy egy másik eset. A hires Rózsavölgyi cég, amely nemcsak lemez- és könyvkereskedés volt, hanem hangversenyrendező is, sok nagy hirű művészt hozott Pestre. Ők rendezték Dohnányi koncertjeit is. Egy alkalommal Dohnányi, koncertje napján, délelőtt betelefonált, és megkérdezte Bérezi Gusztávtól, a cég egyik társ főnökétől: „Mondd Gusztikám, mit is játszom én ma este?” Aztán, mondják, gyorsan átlapozta a partitúrát — és este, felejthetetlenül eljátszotta a műsorát. — Amikor kiment Amerikába, évek múlva azt írták haza a kint élő magyar kollégák: „Nem fogjátok elhinni, Dohnányi gyakorol!” Lemezfelvétel előtt ugyanis, — magnó akkor még nem lévén — ez még a legzseniálisabb művész számára is elengedhetetlen volt. — Sajnos, kevés lemeze van Dohnányinak, de amit itthon a rádió játszott, magnóra vettem. Más, személyes jellegű — számúmra becses emléket is őrzök, a többi közt egy gratuláló levelet. Széher úti villájában irta, 1934. július 14-én. „Kedves Lajos! Végtelenül sajnálom, hogy holnapi esküvőjén nem lehetek tanú, de még mindig ágyhoz vagyok kötve s nem szabad felkelnem. Így, ezen az úton, feleségem nevében is, sok-sok boldogságot kívánok mindkettejüknek. Jó egészség és Dúr-harmóniák kísérjék mindvégig életük új ösvényein. Szeretettel köszönti Dohnányi Ernő”. H. M. Az utolsó képek egyike Vázsonyi Bálinttal (A Dohnányi Ernőről készült totók Vázsonyi Bálint Dohnányi Ernő című kötetéből valók. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.) TALLÓZÁS a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából A Csehszlovákiában megjelenő Űj Szó című lap június 15-i számában Kopasz Csilla beszélget a 75 éves Ján Poniéan-nal. — „Mielőtt a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó, a mai Tátrán igazgatója lettem, a magyar szerkesztőség (a Madách Könyvkiadó elődje) vezető szerkesztője voltam. Ebben a minőségben gyakran ellátogattam Magyarországra, kapcsolatba kerültem magyar írókkal, szerkesztőkkel, kiadókkal, bepillantást nyertem a kiadók munkájába. A magyar irodalommal még mint diák ismerkedtem meg, Losoncon érettségiztem magyar gimnáziumban, így jól ismerem a magyar klasszikusokat. Magyar nyelvtudásom tette lehetővé, hogy az említett pozíciót betölthessem, s hogy figyelemmel kísérjem a magyar irodalom fejlődését. — ön 1958—59 között a magyar szerkesztőség vezetője volt, 59—64-ben pedig a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, tehát a magyar szerkesztőség igazgatója is. A magyar szerkesztőség küldetése a hazai magyar irodalom ápolásán kívül szlovák és cseh szerzők műveinek fordítása volt. önnek csak egy verseskötete jelent meg magyarul. Miért? — Nem lett volna illő, hogy a vezető szerkesztő vagy az igazgató a saját verseit fordíttassa. Az Európa Könyvkiadó gondozásában viszont a szlovák lírát bemutató sorozatban én is helyet kaptam.” Fordította: Anne-Marie de Backer Ez a szőke, kékszemű magányos asszony csekély megszakításokkal már két éve él közöttünk. A jónevű francia költőnő a Corvina Könyvkiadónál dolgozik. Még Gara László nyerte meg a magyar versek fordításának Párizsban az Ellenállás idején. A magyar nyelv- és kultúra közelébe véletlenül sodródott, de most már el sem tudja képzelni enélkül az életét. Neves elődei vannak, mint Fra<;ois Coppée, aki ismertté tette Petőfi nevét a XIX. század Európája előtt, nemcsak mint költőt, hanem mint forradalmárt is. Már több regényt fordított magyarból, például a Rozsdatemető-t Fejes Endrétől, a Hideg napokat Cseres Tibortól, a Bárányok kapuját Mészöly Miklóstól, az Ötödik pecsét-et Sánta Ferenctől. És a fordítás, a magyar tájjal, a magyar kultúrával való állandó találkozás a költészetében is visszhangzik. Mint például egy nemrég megjelent verse: Mátyás király palotája. Ízelítőül néhány sor: Ügy nézel rám, ahogy egy másik nézett, Egy emlékbeli régi palota, Magyarországon, ahol senki nem hitt A varázslatban, mint én valaha. Itt akkor senki nem hitt a mesében Mit rózsaszínű márványkút mesél A legendáknak kristályos vizében Hol három korszak járt — s eszmét cserélt. — Tudja, ha az ember ismeri egy ország fűszerüzleteit, a reggeli autóbuszokat, a hajnali ködöt és a magányos estéket a Duna-parton, mindjárt könnyebb fordítani is. Ezért sikerül olyan poétikusra, olyan lágyan hangzóra a klasszikus magyar költészet egy-egy remekműve is. Franciául is gyönyörű Vörösmarty Szép Ilonkája: „Justes Dieux! erie l’homme, oubliant sa chasse, Ce gibier charmant est digne d'un roi!” II délaisse tout pour suivre la trace De la jeune-fille, innocente proie. Et lui pour la füle, eile pour Tinsecte, Poursuivent tous deux leur féérique quéte. „Istenemre! szála felszökelve A vadász: „ez már királyi vad!” És legottan, minden mást feledve, Hévvel a lány nyomdokán halad, ő a lányért, lány a pillangóért, Versenyeznek tündér kedvtelésért. Fedor Ágnes 11 * » ►
