Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-30 / 15. szám
semmi olyan nem történt vele, ami bárkivel meg ne eshetett volna. Ha Géza bátyánk Nobel-díjas, világhírű festő volna, vagy ha valaha is beleszól a történelembe, mint a hősök, ma tudná az egész világ, hogy betöltötte a 85. évét. Így meg talán még a szomszédok se tudnak róla, hogy Bornemisza Géza, öreg, majtisi parasztgazda már a nyolcvanhatodikat tapossa. Nemcsak mások, de még ő maga is kételkedik: csakugyan ez a tavasz már a nyolcvanhatodik lenne? Számolgat, töpreng, aztán megkérdezi a feleségét is, biz ez annyi! Ahogy azelőtt bármelyik a nyolcvanöt közül, ez is csendben jött, és csendben megy el! Reggel — éppen úgy, mint máskor — hat órakor kél, odalép az üveges kredenchez, tölt, és megiszik egy háromcentes pálinkáit^ Ez így megy már hosszú-hosszú évtizedek óta. Elmaradhatatlan ez az egy pohár pálinka, de ahogy elmaradhatatlan, úgy nem lehet az egy pohárból sohasem kettő. Nincs esemény, ok, hogy valami az egy pohárból kettőt csináljon. A pálinka saját kifőzésű, gyümölcs. Alma, szilva vagy vegyes. Pálinkának mindig lenni kellett, lenni kell a háznál. Nem szükséges sok, hisz pálinkát más nem iszik a háznál, a vendéget se pálinkával kínálják meg. Ez az egy pohár ital menynyi gondot ró a gazdára! Nem vághatja ki a kertből az öreg szilvafákat, minden évben fel kell szedni minden fa alól a gyümölcsöt egy szemig, rendben kell tartani a cefrés hordókat, a kádat, és évente többször a főzdébe is le kell ballagni: mikor kerülhet sor a főzésre? A háromcenti pálinka után Géza bátyánk megeszik két süteményt. A felesége azt mondja, nem emlékszik rá, hogy valaha is egyet evett volna vagy hármat. A kettőt szokta meg. Süteménynek akárcsak pálinkának, mindig lenni kell a háznál. Van is, a fennakadás sose fordult még elő. Mindegy, milyen fajta az a sütemény, csak legyen! De hát miért kell, miért elengedhetetlen a sütemény a pálinkára? Azért, mert Géza bátyánk az ital után nem tud pipára gyújtani! Az italt kívánja, de a pálinkára nem esik jól a pipafüst, reggelizni ilyen korán még nem szokott, ezért kell az a reggelenkénti két sütemény. Arra-'már egész másképp veszi a pipafüstöt. A pipa! Olyan dolog ez Géza bátyánknak, mint az, hogy van orra, keze, lába, a lábán csizma. Elengedhetetlen a pipa! Már a 14-es háborúban is az volt! Több pipája van. Váltogatja. Mindennap egy pakli pipadohány a fejadag. Sose kettő, de az se történt meg, hogy abból az egy pakliból másnapra csak egy csipetnyi is maradt volna! A pipával sok baj van. Tömködni kell, meggyújtani, szeleltetni, szurkálgatni olykor, meg kipiszkálni belőle a bagót. Majd egész napra való munkát ad a pipa egy öreg embernek. Munkát és gyönyörűséget. Meg bosszúságot is. Mert itt van ez a kis cseréppipa is. Tízéves, húszéves? ötven? Megszokott szerszám. De sajnos, nincs fedele. Elveszett, de nagyon kellene az elveszett helyett egy új kupak. Nincs. Ki törődik- ma azzal, hogy a pipakupak helyett másikat lehessen kapni ? Régen olyan sok szép sárgaréz pipakupak volt a boltokban. Régen minden másképp volt, mint ma van, de ne higgye senki, hogy Géza bátyánknak ez a mostani lét rosszabb lenne a réginél. Pedig ő gazdaember volt, földdel, lóval, ökrökkel, most se föld, se ökör, se ló, mégis minden jobb! Kiül a kapu elé a lócára, és ezen gondolkozik. A pipafüst gomolyog, a gondolat száll, busz áll meg a ház előtt, ki hallott még ilyet? Micsoda világ van! Egy a baja ennek a világnak, hogy későn jött. Hogy mennyit kellett azelőtt küszködni, ebből a jóból mi sem jut már az öregeknek, mert száll az idő. Ül a ház előtt a lócán, ma is úgy, mint tegnap, és ahogy holnap fog. Ki szokott ülni már kora reggel. Akkor van a legnagyobb forgalom, azon van mit nézni. Busz, vontató, bicikli, meg az a rengeteg nép. Mind megy valahova. Traktor jön a szomszéd kertjébe — a kis zöldséges kertbe — felszántja, megtárcsázza a földet, úgy megy tovább. Ki látott még ilyet? Régen mekkora kerteket ástak fel! De jó lenne még sokáig élni! Mire elmegy a nagy, reggeli forgalom, Géza bátyánk megéhezik. Megy reggelizni. Borosteát iszik minden reggel. Sose mást Se citromost se rumost, se tejet, se kávét. A teába egy deci bort önt. Ahhoz eszik zsíros piritóst szalonnát kolbászt. A forró paprikás zsírt kimártogatja a lábasból kenyérdarabkákkal. Ez a szokása. Ebből nem Naponta háromszor megeteti a malacokat enged. Igaz, nincs is, aki rá akarná bírni valamiféle engedelemre. A felesége mindent úgy csinál, ahogy Géza szereti. Miért is csinálná másképp? Délre azt eszik az öreg, amit az aszszony főz. Vacsorára is. Géza bátyánk nem válogatós, amit elébe tesznek, mindenhez jó étvágya van. Baromfihúst nem tesznek elébe sose, mert azt nem szereti. Baromfit azért tartanak, de minden a malac! Disznóvágás után nyomban beállítanak két malackát jövő évi hízónak. Levágják mind a kettőt, hosszú az év, kettőjüknek is sok kell, meg aztán kosztos is akad, a gyerekek, az unokák haza-hazalátogatnak. Géza bátyánk nyugdíjat kap. Ha elébb szervezik a szövetkezetét, a nyugdíj is magasabb lenne. Márcsak ezért is megérte volna! Reggeli után újra kiül a kapuba. Van úgy, hogy el is szundít a napon. Ha nem, nézelődik. Még úgy, üldögélve is van mit csináljon. Emlékezik. Hol ez, hol az szalad vissza az agyába, emlékként. Ma délelőtt is arra gondolt, hogy is volt csak az az eset, amit még a nagyapja mesélt el. Géza bátyánk — mivel idős ember — emlékezik rá, beszélt olyan öregekkel is, akik 1848-ban Kossuth csapatában harcoltak. A nagyapja. Akkor évtizedekre az volt a nagy élmény. Aztán megülepedtek a 48-as emlékek, jött a 14-es háború. Azt már Géza bátyánk nemcsak elbeszélésekből tudja. Hogy ott mik voltak, négy kerek esztendeig! Lengyelország, Oroszország, a Kárpátok, Csehország, Szlovákia. Mennyi falu, mennyi út, mennyi ember, mennyi halott, mennyi lövészárok, mennyi srapnelszilánk! Kettő még most is itt van belőle a Géza bátyánk bokájában. Emiatt a lábát le is akarták vágni. Egy hétig vitték szekéren, közben elfeketedett a sebe. Mégse hagyta, hogy a lábát levágják. Azt mondta, nem lehet, mert milyen halott lesz őbelőle láb nélkül. Hiszen úgy is meg kell itt halni. Szerencséje volt, meggyógyult, valamilyen cseh orvos tisztogatta meg a sebeit. Erre minden délelőtt vissza-visszagondol itt a ház előtt a lócán, ahogy pipájából száll a füst. Meg az első világháborús lovakra! Azok nem is lovak voltak tán, hanem sárkányok. Felsorakoztatták a legénységet, megkérdezte az őrmester, ki bánt közülük lovakkal? Géza bátyánk jelentkezett, az apja mindig lótartó gazda volt. Bementek a kaszárnya istállójába, no, fogjon magának mindenki két lovat! Csak úgy vitte a trén az istállóból a fiúkat a kórházba napokon át. Az egyiket megharapta, a másikat megrúgta, a harmadi-Emlékezni mindig kell VÉGH ANTAL A pipa nélkülözhetetlen. • 8
