Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-30 / 15. szám
Felső tiszavidéki, beregi és mezőkövesdi (matyó) hímzett térítők A népművészeti kiállítás ifjú látogatói ORTUTAY GYULA A népművészet mai rendeltetése Már a két világháború közti években, fiatal néprajzi-falukutató korunkban többször felvetődött a kérdés: él-e még valódi, hiteles népművészet, népköltészet, s ha él, igazi lét-e ez, vagy csak tengődés, egy-egy szórvány jelensége. Magát ezt a vitát is érdemes lenne felidéznünk, bár igaz, egyes mozzanatai benne vannak Erdei Ferenc hatalmas monográfiáiban, és nem egy tanulmányomban. A vita eredménye végül is az volt: maga a paraszti gazdálkodás, életforma van változóban, szükségszerű tehát, hogy ezzel együtt változzék meg az archaikus emlékeket őrző népművészet és népköltészet. Ez a változás azonban szétesését, pusztulását is jelentheti. Hiszen a polgárosodó parasztság a népviseletnek. a népművészetnek minden jelét feledni akarja, valósággal tudatosan elhagyja, szinte megtagadja — érvelt éppen Erdei Ferenc. Egy sereg példát hozhattunk fel erre; a magam első néprajzi útja, különösen az első gyűjtői tapasztalatok ezt igazolták: hallani sem akartak a népdalról, a népköltészetről. Mondotta ... című kis kötetem bevezetőjében meg is írtam ezt. Aztán kiderült, hogy a hagyományok eleven élete sokkalta szívósabb, semmint azt elképzeltük. A harmincas évek második felében egymás után olyan mesemondókra találtam, akik évszázadok, nemegyszer évezredek hagyományait őrizték, s úgy őrizték ezeket a meséket, fiiedelemtörténeteket, hogy egyszerre szólalt meg a közösség hagyományos emlékezete, s továbbformálta azt az egyéni lelemény, az egyéni alkotótehetség. Ezekben az években szerveztem meg a Rádió akkori elnökének, Kozma Miklósnak a határozata alapján a néprajzi hanglemezek felvételezését. Mindenütt gyűjtöttünk, ahol a magyar etnikum jelen volt. Előzetes felvételek elbírálása után felhoztuk az énekeseket, mesemondókat a Magyar Rádióba, s itt hanglemezre vettük legjava tudásukat. Az elbíráló, válogató bizottságban ott volt Bartók Béla, Kodály Zoltán, s mellettük a népzenei i'álogatás legnagyobb munkáját Lajta László végezte. A fiatal kutatók az előzetes gyűjtés, válogatás munkáját végezték el, s való igaz, már ekkor kiderült, hogy hatalmas gyűjtésre, megőrzésre érdemes anyag tárul fel előttünk. Aligha kell bizonygatnom, hogy azóta is mily nagy méretű gyűjtés folyt és folyik a népzene, népköltészet, prózai epikumok gazdag műfaji területein. Hiszen elég, ha a Magyar Népzene Tára hatalmas kötetsorozatára gondolunk. 1948-ban az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium indította útjára ezt az új gyűjtést, amelynek gondozását és publikálását később a Magyar Tudományos Akadémia vette át. Folytattuk sorozatunkat, az Űj Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteinek kiadását is. Első kötete még 1940-ben jelent meg, s feledhetetlen mesemondómnak, Fedics Mihálynak a tudását fogta egybe. Az eddig megjelent 18 kötet után már a további kötetek szerkesztése a jó gondunk. Ennyi, gondolom, elég is annak bizonyítására, milyen szívós ereje van a hagyománynak, hogyan őrizte és alakította anyagi évszázadon keresztül a közösség emlékezete és a közösségben megbúvó egyéni tehetség. Mindez beszél a cím feladata kérdéséről is: mi a népművészet mai rendeltetése. Nyilvánvalóan kettős_ rendeltetés ez. Egyik a néprajzi, nép költészeti kutatók feladata: tovább gyűjteni, rendszerezni és publikálni mindazt, amit népünk különböző etnikai csoportjai ma még őriznek. Másrészt tovább építeni a különböző népi együttesek, énekes- és tánccsoportok, kórusok munkájában, előadó művészi formákon keresztül. Bartók és Kodály példát mutattak erre is: műveikbe beleépül a magyar népzene minden kincse. Ahogyan Móricz Zsigmond is utolérhetetlen beleéléssel mondta el a maga paraszti előadójának, Joó Györgynek a történetét, a „boldog ember” feledhetetlen életét, az elmúló paraszti kis közösségek sorsát. Nagy feladat áll tehát együtteseink előtt: Bartók, Kodály, Móricz Zsigmond példája. Ezt kell követniük s akkor méltó módon valósítják meg a mai, újraalkotó népművészet feladatait, betöltik alkotó rendeltetésüket a mai, szocialista kultúrában. I I A III. Anyanyelvi Konferencia Védnöksége, a Népi Iparművészeti Tanács és a Fővárosi Művelődési Ház rendezésében két kiállítás nyílt a Fővárosi Művelődési Ház Fehérvári úti kultúrközpontjában. A „Magyar Népi Iparművészet” című kiállítás a népművészet mestereinek és a legkiválóbb népi iparművészeknek alkotásaiból nyújt áttekintést: a „Halasi csipke” című kiállítás alapgondolatát pedig az adta, hogy 75 esztendeje hirdették meg az első pályázatot Kiskunhalason halasi csipkék tervezésére. A halasi csipke a századfordulón született Dékáni Árpád iparművész-rajztanár terveiből, amelyeket Markovits Mária csipkevarró oly csodálatos művészettel kivitelezett, hogy méltó versenytársa lett a velencei és a brüsszeli csipkének. Szerencsésen egyesült benne a magyar népi díszítménykincs az új iparművészeti törekvésekkel. Beleolvadt a tervezésbe a reneszánsz, a barokk, a magyar úrihímzés és szecessziós motívum és kompozíciós gazdagsága. Dékáni Árpád kezdeményezését kitűnő tervezők folytatták: Markovits Mária a tehetséges csipkevarrók nemzedékeit nevelte fel. Á halasi parasztlányok önkéntelenül belevitték a népi ízlést a népi motívumokban amúgy is gazdag tervek kivitelezésébe. így lett a halasi csipke népi iparművészetünk világszerte ismert, sajátos ága. Több mint hatvanféle leheletfinom öltésmódját mindenütt megcsodálják. A híres Miska-kancsó Kántor Sándor, a népművészet mesterének a munkája Egy tíz cm átmérőjű csipke nyolcvan óra alatt készül el A kalocsai Molnár Gáborné, a népművészet mestere készítette Hortobágyi cifraszűrök — a népművészeti kiállítás anyagából Novotta Ferenc felvételei
