Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-30 / 15. szám
Beszélgetés Maróti Gyulával, a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjával Ének, tánc, Kóta — a hangjegyírás, a kottázás régies neve. KÓTA — hetvenes években egy társadalmi szervezet, a Kórusok Országos Tanácsa megjelölése. Azé a szervezeté, amely a Magyarországon működő számos amatőr és hivatásos énekkar munkáját figyeli, segíti. E tanács vezetője Maróti Gyula. Szobája — stílszerűen ■>— a Vigadóban van. Nem, nem a hozzá kapcsolódó belga üvegekkel borított kultúrpalotában: a látogatónak egy folyosón át kell mennie a régi épületbe. Abba, amelyen kívül még kőművesek, burkolok dolgoznak, ahol belül a legtöbb folyosó még építési terület. Az ő szobája azonban máris zsúfolt. — Hogyan kerül egy zenei szakember az anyanyelvi konferenciára? — Egyszerűen felelhetek: megválasztottak a kulturális munkabizottság vezetőjévé. Ami pedig szakterületemet illeti, akkor hadd kérdezzek vissza: vajon elképzelhető-e a nyelv tanítása önmagában? Meggyőződésem, hogy nem. Hiszen a nyelvtanulás, a nyelvmegőrzés célja csak az lehet, hogy valamilyen módon felhasználjuk tudásunkat. Enélkül a nyelvművelés hatástalan marad. — Tehát a zene, a kultúra a cél? — Cél is, eszköz is. Fontos, hogy a nyelv és a kultúra az első perctől kezdve összekapcsolódjék. Sok tanítási órát figyelhettem meg az Egyesült Államokban. Csak az volt sikeres, élettel teli, ahol a tanító nem ragaszkodott mereven a nyelvtan, a szavak gyakorlásához, hanem versekkel, dalokkal és játékokkal élénkítette föl az el-ellankadó figyelmet. Láttam olyan órát is, ahol nyolc-tíz éves gyerekek majd elaludtak egy történet elolvasása közben. Amikor azonban ugyanezt a történetet „dramatizálva”, szereposztás szerint eljátszották, — azonnal felélénkültek. És sokkal jobban beszéltek. — Sokat használjuk a „népművészet” kifejezést. Mit jelent ez a szó a nyelvtanításban? — A magyar nyelvnek — de minden nyelvnek — természetes közege a nép művészete. Ha ebbe kapaszkodunk, erős fogódzót találunk. De nagyon sok a félreértés a népművészet körül. Igen sokan népinek tartják az álnépies cigányzenét, a turistáknak készített népieskedő emléktárgyakat, a „gyöngyösbokrétás”, agyondíszített színpadi táncot. Úgy gondolom, éppen a konferencián részt vevők egyik fő feladata, hogy a magyar népművészetet oltalmazzák a giccses sallangoktól. Ne vendéglői muzsikát, dzsesszes feldolgozásokat, hanem népzenét; ne ruhakölteményekben való illegetést, hanem néptáncot; ne sorozatban készült souvenir-darabokat, hanem népművészeti tárgyakat ajánljanak. — Mit tesz a konferencia ennek érdekében? — Igyekszünk megismertetni a résztvevőkkel a anyanyelv valódi értékeket. A nyelvtanfolyamokon, nyelvi táborokban eredeti népdalokat énekeltetünk. A tánctanfolyamokon az egyes vidékek ma is élő táncait tanítjuk meg. Diasorozatokon mutatjuk meg régi népművészeti tárgyainkat és a mostani népművészeti pályázatok legjobb munkáit. Arra törekszünk, hogy megismertessük népművészetünk régebbi rétegeit, megmutassuk a forrást. A mostani konferenciára szeretnénk felújítani két hagyományt: a népi gyermekjátékokat és az irodalmi színpadokat. Mindkettő fontos eszközzé válhat a kisebb-nagyobb gyerekek nyelvtanításában, kulturális kincsük gyarapításában. — Ha már a küszöbönálló konferenciáról beszélünk: milyen tervekkel készül? — Az eddigieknél nagyobb szerepet szánunk a szekcióüléseknek. Anyanyelvi mozgalmunk évei alatt már nemcsak itthon halmozódtak fel jelentős tapasztalatok, hanem a külföldön élő és dolgozó szakemberek, nyelvpártolók is sok olyat tudnak elmesélni, ami az itthoni szakemberek számára is újdonság. Jó lenne, ha ezek a tapasztalatok, az ezekből leszűrt vélemények közkinccsé válnának. Mindannyiunk munkája gazdagodna egy ilyen tapasztalat- és véleménycserével. Ez a fejlődés útja. — Milyen szerepet szánhat tehát a konferencia a kultúrának? — Nem hiszem, hogy szerencsés volna mereven elválasztanunk a nyelvet és a kultúrát. Ezek csak együtt, egymást fejlesztve válhatnak igazán hatékonnyá. És még nagyon sok kihasználatlan lehetőségünk van. — Mikre gondol? — Még itthon sem figyelünk eléggé a gyermekbábozásra. Ez a játék egyszerű, otthon megszervezhető, nem kell hozzá más. mint egy-két fakanál, textildarab, olló, ragasztó. Fejleszti a kisgyerekek kézügyességét, fantáziáját és nyelvi tudását. Ráadásul nagyon élvezetes játék. De ez csak egy példa. Sok ilyen akad. A kulturális szekciónak követnie kell a nyelvészek munkáját: kézikönyvekkel, bemutató füzetekkel, diákkal, hangfelvételekkel, szövegkönyvekkel — így teremthetjük meg azt az alapot, amelyen egységessé válhat a magyar nyelv és kultúra megőrzése. Abban is segítenünk kell. hogy a külföldön élő magyarok — gyerekek és felnőttek egyaránt — önállóan és biztosan tanulják meg kiválasztani a valódi értékeket a népies giccsek közül. Sok tehát a munka — s ezek a feladatok már túlfeszítik a nyelvi tanfolyamok kereteit. A nyelv tanulására, megőrzésére építve valódi népi kultúránkat kell ismertté tennünk. S. P. J. r ■\ Népi táncdalok Szőlőhegyen körösztül Megy a kislány öccsötül. — Dunáról fúj a szél. Ha Dunáról fúj a szél, Szegény embert mindig ér. — Dunáról fúj a szél. Ha Dunáról fúj a szél, Szegény embert mindig ér. — Dunáról fúj a szél. Ha Dunáról nem fújna, Olyan hideg nem volna. — Dunáról fúj a szél. Hej, Jancsika, Jancsika, Mért nem nőttél nagyobbra? — Dunáról fúj a szél. Nőttél volna nagyobbra, Lettél volna katona! — Dunáról fúj a szél... Felsőireg (Tolna) Gyere be. rózsám, gyere be! Csak magam vagyok idebe. Két cigánylegény hegedül, Csak magam járom egyedül. Gyere be, rózsám, gyere be! Hadd legyünk ketten idebe! Húzza a nótát a cigány, Járjuk a táncot szaporán! Gyere be, rózsám, izibe! Nincsen a pap se idebe. Gyere be. rózsám, ölembe, Ügy leszek aztán kedvembe! Húzzad a nótát, te cigány, Húzzad a nótát szaporán! Gyere be. rózsám, énhozzám. Járjuk a táncot azután! Göcsej (Zala) Csákán, bozogán. Húzd meg, te cigány! Ha te húzod, én meg járom; Angyalomat ide várom. Babosdöbréte (Zala) (Az Ortutay Gyula szerkesztésében megjelent Magyar Népdalok című kötetből.) V J ^ Martin bácsi trafikjába úgy járnak a környék lakói, mint valami klubba. Megveszik a cigarettát, a pipadohányt, a doboz gyufát, aztán ottragadnak. Egy kis tere-ferére, egy kis „turkálásra”. Mert Martin bácsi mindent tud. Tudja, miért ment Kőbányára dolgozni a Szücsgyerek, azt is, hogy az „ETO vasárnap biztosan pontot veszít”, és nagyszerű orvosságot ajánl az öregeknek reumára. Na és a bolt! Van ott minden. Rágógumi és bizsu, kártya és színes matrica. Valóságos kincsesbánya. Martin bácsi trafikjának hangulata van. „Fizessen elő menüre. Helyben fogyasztva 13 forint, ha elviszi, csak 12. Nálam jól ehet, olcsón.” Így is van. Már régen híre ment Szabóék apró kifőzésének. Sok a vendég és mind elégedett. A példák tetszés szerint szaporíthatok. Van község, ahol kilométeres távolságban nem volt bolt, amíg valaki ki nem váltotta az iparengedélyt. A budapesti zöldség- és gyümölcsforgalom több mint 30 százalékát magán kiskereskedők bonyolítják le, és az üdülőkkel teli Balatonparton is sokasodnának a gondok, ha nem egészítené ki az állami és a szövetkezeti kereskedelmet kiskereskedők üzlethálózata. Tejbolt, falatozó, pecsenyesütő, miegymás. „Pecsenyesütő, jól mondja, csak a saját pecsenyéjét sütögeti. Egy nyáron megszedi magát.” Így a nyaraló. Persze harácsolók is akadnak. Mint az élet más területén is. De végeredményben a tóparton lángost, halat és pecsenyét sütők is — és többségük jócskán megdolgozik a pénzért — a vendégsereg igényét elégítik ki. Segitenek. A hamis úton járókat pedig már maga a kiskereskedő-társadalom is kiközösíti, mert neki árt. Az állam jól ismeri a magánkereskedelem fontos szerepét. Már az 1957-ben Kiskereskedők megjelent törvényerejű rendelet és a nyomában napvilágot látott jogszabályok megfelelő alapot teremtettek a kiskereskedők működéséhez. 1968-ban pedig a Minisztertanács hozott határozatot a kiskereskedelem továbbfejlesztésére. Hatására mintegy 40 százalékkal növekedett az engedélyt kiváltók száma. Néhány hónappal ezelőtt tartotta a megalakulásának 30. évfordulóját ünneplő Kiskereskedők Országos Szervezete, a KISOSZ a közgyűlését. Az elnöki beszámoló egyrészt bizonyította az állami gondoskodás nyomán bekövetkező változásokat, a kiskereskedelem életképességét, másrészt az érdekképviseleti szervezet tettrekészségét. Jelenleg országosan csaknem 11 ezer magánkereskedő tevékenykedik, közülük 3600 Budapesten. Mellettük mintegy ötezer segítő családtag és több mint 1500 alkalmazott dolgozik. A beszámoló kedvezőnek ítélte meg, hogy a követelményeknek megfelelően, örvendetesen növekszik az alapellátást szolgáló szakmákban, elsősorban az élelmiszerkereskedelemben működő kiskereskedők száma. A tanácsok az állami és a szövetkezeti kereskedelem mellett mindenekelőtt az ellátatlan területeken és a választék bővítésénél számítanak • a magánkereskedelemre. A kiskereskedők helyet kaptak a vásárcsarnokokban, a piacokon, a Balatonnál és más üdülőterületeken. Tavaly több — elsősorban a lakosság ellátását szolgáló kiskereskedők számára kedvező — intézkedés látott napvilágot. Ilyen egyebek között az adórendelet, amely messzemenően figyelembe veszi a kereskedők reális kiadásait és az alapvető szolgáltatást nyújtó szakmáknak kedvezményeket ad (például százezer forint jövedelem alatt kedvezményes adókulcsok szerint fizetik az általános jövedelemadót — van akinek 20—30 százalékkal csökkent az adója —, az üzleti célra használt gépkocsit, a rakodási segítséget az adózásnál figyelembe veszik; az ellátatlan területen a kezdő kereskedők számára több évi adókedvezmény adható, nőtt az idős és rokkant kiskereskedők adókedvezménye is stb.). Figyelembe véve azonban, hogy a magánkereskedelem tevékenységének feltételei a társadalmi fejlődés nyomán az elmúlt két évtized alatt lényegesen módosultak, az Elnöki Tanács nemrég ismét új törvényerejű rendeletet alkotott a magánkereskedelemről. Az új rendelet a magánkereskedői tevékenység fogalmát a következőkben jelöli meg: „A magánkereskedés célja, hogy a lakosság ellátását a kiskereskedelmi szolgáltatással elősegítse azokban a szakmákban és területeken, ahol az állami és szövetkezeti kereskedelem hálózatát kiegészítheti”. A tevékenység gyakorlására jogosító igazolvány is új elnevezést kapott: iparigazolvány helyett magánkereskedő igazolvány. Űj vonás: a jövőben meghatározott időre is kiadható. Az állami fegyelem fokozottabb megteremtése érdekében: nem kaphat például engedélyt az, akit a népgazdaság elleni bűncselekmény miatt legalább egy évi időtartamú szabadságvesztéssel sújtottak és akit a kereskedői foglalkozástól eltiltottak. Nem változtak lényegében a kereskedők árubeszerzésére vonatkozó rendelkezések, de bizonyos ésszerű könnyítéseket bevezettek. így például a vendéglátók a jövőben a nyersanyagot a kiskereskedelemtől és az őstermelőktől is beszerezhetik. Noha a törvényerejű rendelet megszigorította a magánkereskedői engedély visszavonásának feltételeit, továbbra is csak a belkereskedelmi miniszter előzetes hozzájárulásával lehet kereskedői engedélyt visszavonni, ha a tanács szakigazgatási szerve úgy ítéli meg. „hogy a lakosság ellátása szempontjából nincs szükség a kereskedői tevékenységre”. Az új törvényerejű rendelet a szocialista kereskedelempolitikai célokat tükrözi. Nem kedvez az ügyeskedőknek, a harácsolóknak, adót nemfizető zugkereskedőknek, de biztonságot nyújt az ellátást segítő magánkereskedelemnek. Nem adnak ki például több működési engedélyt a már túlzsúfolt divatáru, bazáros és vásározó szakmában, de várják az ellátatlan területeken tejboltot, fűszerüzletet, étkezdét, gyümölcs- és zöldségboltot nyitni akarókat, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Jóindulatban nincs hiány. Nem egy városban az új üzletházban hoztak létre magánkereskedői boltszektort. Másutt bevásárló udvart létesítettek számukra. A cél: a lakosság ellátása. Ügy is fogalmazhatunk, valamiféle íratlan társadalmi szerződés jött létre az állam és a kiskereskedők között. A magánkiskereskedők túlnyomó része becsülettel vállalja a tisztes megélhetést nyújtó, a lakosság érdekeit szolgáló tevékenységet, az állam pedig feltétlen védelmet nyújt számukra. Cs. I. 6
