Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-07-30 / 15. szám

£eoáegy nyugaton MM barátomhoz

Ne haragudj, hogy közüggyé teszem leveled egy passzusát, amelyre a nyilvánosság előtt válaszolok. A levélrészlet így hangzik: „Ami engem lelkiismeretileg izgat, az emigrációban megjelenő irodalom hangja, színvonala, sajátos feladata, jövője.”

Az irodalmat, mint társadalmi-esztétikai jelenséget sokféle módon lehet elemezni. Mennyire képes a választott forma „felszívni magába”, felerősíteni a közölni szánt eszmét, az alapjául szolgáló élményanyagot? Lehet, az alkotó, az írói személyiség, a korszak történelmi-társadalmi eszményei felől érkezni el a műhöz, búvárként leereszkedni az írás mélységeibe. Lehet a hatást követni, az újrateremtést az olvasó tudatában, mint ahogy az izotóp végighalad az értelem és az érzelem sejtrendszerén. És lehet úgy vizsgálni az irodalmat, mint embertől emberig közvetítő rendszert; az írótól a kiadóig, a lektortól a nyomdáig és a kötészetig, tehát a műhelyt, amelyben előállítják, termelik; majd a terjesztő — kereskedelmi hálózaton át a fogyasztóig, az olvasóig, akinek választását, értékelését segíti a kritikus. Mindehhez hozzátartozik az irodalmi közélet; írók egymásközti érintkezése, műhelyek és csoportosulások, irányzatok és szövetségek. Valószínűleg sokmindent kihagytam, de a lényeg — az irodalom, mint jelenség sokféle elemzési lehetősége — talán világosan kibontakozik.

Az emigrációs magyar irodalom összefoglaló kategória. Az e keretbe tartozó művek közös vonása, hogy a szétszórtságban születnek és nem a befogadó országok nyelvén, hanem anyanyelven, tehát magyarul. Ez az irodalom a sokféleség egysége. Van konzervatív és avantgárd stílusirányzata; a politikai színkép minden árnyalata megtalálható: Vannak írók, akik kitűnő művet alkotnak itthon, aztán valamiért — okkal vagy kényszerítő ok nélkül —, mert megbántották őket, mert féltek vagy nem értették a változásokat, vándorbotot vettek a kezükbe. Vannak, akik hibáztak, elkövettek valamit, vannak, akik tévedtek. Vannak, akik közéleti harcokba keveredtek, sebeket kaptak és osztottak, és a megtorlástól félve elmenekültek. És vannak, akik itthoni irodalmi előélet nélkül már választott hazájukban kezdtek alkotni. Most különböző országokban élnek és írnak. Egy irodalmi lexikon lehet teljes és pontos, de előfordulhatnak sajnálatos kihagyások, elírások is. Az irodalomtörténetnek azonban nem lehet se módszere, se célja, se eszköze a kitagadás. Az irodalom, legyen próza, dráma vagy költészet, olyan szellemi birodalom, amelynek állampolgárává egyedül az alkotás avathatja művelőit. A kritikus elmondhatja véleményét az eredményről, de „irodalom-ország” állampolgárságától megfosztani senkit nincs joga. ígéret, fogadkozás, önbesorolás is lehetetlen: az egyetlen „személyi igazolvány” az olvasó által

___________________________________________

lapozott írás értéke. Magyar író minden alkotó, aki magyar nyelven ír, magyarul .tudó olvasóknak a világ bármely részén, elfogadható színvonalon. Könyvtárakat írtak már össze arról, hogy mi a mérce, mi az a szint, amely alatt nem beszélhetünk irodalomról; az biztos, hogy az égbolt a felső határ. Nem akarom a számtalan meghatározást még eggyel szaporítani. A megírt művek kritikai elemzése, az olvasók nemzedékeinek emlékezete, élményei, az élő irodalmi közvélemény formálja, rostálja, ellenőrzi az irodalom állományát. Ez vonatkozik az emigrációban megjelenő művekre is.

Olvashattunk az elmúlt évtizedekben néhány tehetséges jó művet, és sok gyenge, dilettáns írást.

Része-e az emigrációs irodalom a magyar irodalom egészének? Feltétlenül az egyik alkotórésze. Ha '"az emigrációs irodalom része a magyar irodalomnak, akkor természetes, hogy érintkezhetnek, hatnak egymásra a különböző égtájakon született alkotások. A hazai irodalom magyarul és fordításokban sok-sok országban keresi fel a maga olvasóit.

Gyakran írják, hogy — Illyés Gyulával szólva — a magyar irodalom: ötágú síp. Jó kifejezés, de egy bármilyen szép és költői fogalomtól sem lehet látleletpontosságot, örökérvényű mélységélességet várni. Ha jól számolom, a sípnak hat ága van, de nem is ez a lényeg. A sípok azonban nem egyenlő hangerővel szólnak. Van olyan síp — ez a hazai irodalom —, amely a fő szólamot viszi. Ezért az összhang köztük a méltányosság; egymás megbecsülése, amely nemcsak a tiszteletet jelenti, hanem a „becsérték” figyelembe vételét, megfelelő értékelését.

A szomszédos szocialista országokban virágzik a magyar irodalmi közélet, sok kitűnő alkotás jelenik meg. A könyvnapokon, a jó irodalomnak ezeken a hazai ünnepnapjain ugyanolyan könyvsátrakban állítanak ki, és árulják könyveiket ezeknek az államoknak a magyar kiadói, mint az itthoni kiadóvállalatok. Sok a közös kiadvány is. Gyakoriak színházaink közös vendégszereplései.

Az utolsó évtizedben, mint regény- és drámaíró egyaránt kiemelkedőt alkotott az erdélyi Sütő András, akinek munkássága megtermékenyítette valamennyi égtáj magyar irodalmát. (A szomszédos szocialista országokkal viszonylag jól működő kulturális egyezmények rögzítik a kölcsönös kapcsolatokat, találkozásokat, rendezvényeket.)

A nyugaton alkotó magyar írók, költők közül sokan végeztek elismerésre méltó, nagy munkát, hogy megismertessék a befogadó országok közvéleményével a magyar irodalom javát. Ugyanakkor közvetítették a mi számunkra, választott hazájuk kiemelkedő irodalmi teljesítményeit is. A hazai könyvterjesztés igyekezett

elérni az irodalom iránt érdeklődő magyarságot; a Magyarok Világszövetsége irodalmi műsorai egy évtized óta egyre szélesedő körben ismertetik a különböző egyesületi rendezvényeken irodalmunk klasszikusait, és új irodalmunk legjobbjait. Az érintkezés szinte mindennapos. Ugyanakkor vannak akadályok, nehézségek is, ezeket kár lenne elhallgatni. Mi a fő forrása ezeknek a zavaroknak?

Az itthoni folyóiratok, kiadók szívesen közölnek színvonalas, szép műveket az emigrációban élő szerzőktől is, kénytelenek azonban számolni az eltérő értékrendekkel. Tudjuk, hogy a nyugaton élő irók gyakran saját költségen adják ki műveiket, súlyos áldozatokat hoznak a megjelenésért, de reális visszhangja munkájuknak alig van. Ebben a helyzetben elmosódnak az értékhatárok. Sokan közülük különböző tömegtájékoztatási eszközök munkatársai, és kenyerüket féltik, ha Magyarországon megjelennek.

Az érintkezés tágabb csatornáit évek óta építjük, és ehhez is idő kell. Nem vagyunk türelmetlenek. (A Kortárs, az egyik legismertebb, legelterjedtebb magyar irodalmi folyóirat júliusi száma közölte három nyugaton élő magyar költő néhány versét, közvetlenül ezt megelőzően az Életünk című folyóirat mutatott be olvasóinak emigrációban élő alkotókat.)

Mélyek jelenleg — véleményem szerint — ennek az emigrációs irodalomnak a sajátos feladatai?

' Mindenekelőtt megőrizni az anyanyelvet, a kultúrát, biztosítani a magyar irodalmi műveltség folytonosságát. Ehhez lépést kell tartani a hazai és a szomszédos országok magyar irodalmának legjobb teljesítményeivel, újra és újra megtermékenyülni általuk. „Pontosan és szépen” kifejezni az „emigrációs létet”, tükröt tartani a korszaknak. Felmutatni, hogyan hat a múlt, az emlék, a régi élmény az időn és távolságon át. Áttörni egy más népi-, nyelvi-, kulturális közeg szigetelő rétegeit.

Abból a tenyérnyi Magyarországból, amelyet minden kivándorló — akarva-akaratlanul — magával visz, amely a befogadó országokban körülveszi őket a maga sajátos, magyar levegőjével, ízeivel, szavaival, amely legalább annyira teher, mint könnyebbség, amely segít felmérni az új környezetet és valami furcsa fénytöréssel láttatja velük az elhagyott szülőföld tájait, történelmét, embereit, ennek az irodalomnak hidat kell alkotni a kettős kultúra, a kétnyelvűség előnyeivel és hátrányaival küszködő emberek számára.

A téma kimeríthetetlen. Csak néhány gondolattal akartam kiegészíteni mindazt, amit személyesen már többször megbeszéltünk, de újra és újra felmerül tépelődő leveleidben. Várom válaszod, a régi barátsággal ölellek

Szántó Miklós

____________________________J

és Ottawa

Találkozásaink Kanadában kezdődtek. 'Montrealban a rendező bizottság igen gondos, művészi mérlegeléssel készült az Ady-megemlékezésre. Számukra amolyan vizsgaféle volt ez a rendezés: alig egy esztendeje álakultak meg: a montreali olimniász volt az az alkalom, amely összehozta a kanadai nagyváros magyarjait, sokakat, akik korábban nem is tudtak egymásról. A magyar sportsikerekért szurkolók közössége, a magyar sportolók ünneplése tömörítetté őket a Kanadai Magyar Olimpiai Társaság szervezetébe. Azután amikor kialudt az olimpiai láng Montrealban, az „Olimpiai” szó elhagyásával Kanadai Magyar Társaságot szervezett Véghely Tibor elnök, s mint igazgató-szervező Szucsán Károly.

Aki a felhőt karcoló luxusszálló, a Chateau Champlain felső emeletének pompás kilátást kínáló termében az Escapadeban az üzletvezetővel akar beszélni, az csak „Tibort” keresse, mert a Véghely név kiejtése túlzott próbára teszi az angol vagy francia szájakat. Szucsán Károly viszont a képzőművészet nyelvén beszél a montrealiakkal, mint keramikus — a La Salle szállóban, ahol mi laktunk, az általa alkotott fal fogadja a belépőt. Velük együtt többen mások, köztük a Seregély házaspár — Lajos és Zsuzsi — Aradi Péter és neje, meg a fiatalabb Tölgyesi Miklós buzgólkodtak az Ady-est megszervezésén. S ez a „megszervezés” ott elsősorban nem a meghívásokból, a hírverésből állt, hanem abból, hogy az előadóhelyiség, a mikrofonok, a magnó és a világítás technikai adottságai miként legyenek teljes összhangban a gondolati-érzelmi tartalommal. Mert még világítási effektusokról is gondoskodtak: a redőnyökkel elsötétítették az ablakokat, s fénysugár világította meg a falon az Adyportrét, majd magnóról megszólalt Latinovits Zoltán hangján: Góg és Magóg fia vagyok én ... Halott színész élő hangján a halott költő eleven üzenete, és midőn felcsendült a Mégis győztes, mégis új és magyar — kigyúlt a világítás, és Seregély Lajos bejelentette a Montreal zenei életében jól ismert 2:1 arányban magyar összetételű Ansaldo triót, amely Dohnányit játszott. Aztán mi ketten léptünk a mikrofonhoz, hogy Adyt idézzük. Valahányszor egy-egy vers elhangzott, én az utolsó sorvégnél nyomban feleségem szavába vágtam, nehogy taps szakítsa félbe azt a szertartást, amellyel a magyarság fogalmának és Ady emlékének egyszerre próbáltunk áldozni. S a helyiséget zsúfolásig megtöltő közönség — köztük az Egyesült Államokból érkezett vendégsereg, is — megérezte: itt a magyarságot s a magyarság nagy költőjét idéző szertartás folyik.

Találkoztunk két magyar professzorral: Montrealban Fodor Sándorral, a McGill egyetem orosz nyelv és irodalom tanárával, és Ottawában Sárkány Istvánnal, aki a Carleton egyetemen a francia nyelvet és irodalmat adja elő. Más nyelvek, irodalmak szakértőiként működnek, de elmúlt években mindketten Budapesten készültek fel további feladataikra. Fodor Sándor, mint a kanadai Pen Club elnöke járt hazánkban, s a kulturális csere keretében az orosz irodalmat tanulmányozta. Sárkány István pedig a századforduló novellairodalmáról készít monográfiát s ehhez gyűjtött anyagot Budapesten. Velük tehát korábbi ismeretségünket újítottuk fel Kanada földjén — egy-egy ízletes „munkaebéd” keretében: Montrealban a professzorok klubjában, Ottawában pedig Mamma Teresa eredeti olasz ínyencségei között.

(Folytatjuk)

Radó György

BAN OSZKÁR

Az amerikai magyar költészetről I.

A tanulmányt író Bán Oszkár első munkái még a Nyugatban jelentek meg. Jó félszázada vándorolt ki az Egyesült Államokba; ott nem íróként teremtett magának megélhetést; költőként el is némult; csak a fasiszták rémtetteinek híre bírta szóra újra. Az elmúlt évtizedek folyamán visszatalált ifjúsága élményvilágához: őseinek sírjai meg az eltemetve is élő amerikai magyar irodalom forrásai fölé hajolt. Egyebek közt — hosszú évek szívós munkájával feltárta ennek a költészetnek azt a részlegét, amely bennünket is joggal érdekelhet: a kint igen mostoha körülmények közt létrejött haladó szellemű lírát. Ennek a munkának egyik fontos eredménye az amerikai magyar költészetnek — mindeddig sajnos csak gépírásban meglevő — válogatása.

(Keresztury Dezső bevezetője)

„Abet Ádám ügye rá kell, hogy irányítsa a kutatás figyelmét az amerikai magyar irodalom két hőskorára, a 48—49-es forradalom bukása utáni időszakra és a kiegyezés utáni kivándorlásra, az Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk íróira Abet Ádám példája azt sejteti, hogy munkásságuk felgyűjtése és rendszerezése a nyolcvanas-kilencvenes évek magyarországi irodalmának s a magyar munkásmozgalom történetének nem egy ismeretlen jelenségére vetne fényt. Abet Ádám lírája, szerény, de nem jelentéktelen tehetsége, helyesírási hibákkal, beszüremlő idegenségekkel szeplős versei mégiscsak Ady és József Attila előtt tört ugart s mélyebbé teszi azt a hagyományt, melyet a mi irodalmunknak tudomásul kell vennie.” (Bóka László)

Ez az 1958-ban. tehát 18 évvel ezelőtt a budapesti Filológiai Közlönyben megjelent tanulmány sajnos falrahányt borsó

volt: a magyar irodalmi kutatás mindmáig sem figyelt fel kellőképpen az amerikai magyar irodalomra. Pedig mennyi figyelni való van annak 125 éves történetében! Ez 1851 tavaszán vette kezdetét, amikor egy vékony dongájú Kossuth emigráns, a 29 éves Kerényi Frigyes, az első magyar költő Amerikában partraszállt New Yorkban. Csak egy verséről és néhány verstöredékről tudjuk biztosan, hogy Amerikában írta. A 70—80 napos hajóút után ágynak esett. Amint úgy ahogy talpraállt, elindult Iowa állam felé Űj-Budára, atyai jóbarátjához, Ujházy Lászlóhoz.

Kerényi még 1851 tavaszán betegen érkezett Ujházy birtokára. Ott írta Pákh Alberthez című versét:

Nem mozdulhatok, csak kínnal, Pillantgatok jobbra-balra,

Verset írnék unalmamban Minden zugban a kőfalra.

Szén csak volna, kőfal nincsen, Lakásom csupán faházban,

S testem a magas szerencse Tartja fogva forró lázban.

Ujházy rövidesen felpakolt és ekhós szekéren elhajtott Sírmezőre Texas államban. Kerényi egy darabig még Üj-Budán ténfergett, majd elindult Ujházy után. Pénze fogytán San Antonio Texasból gyalog folytatta útját csúnya esős időben, rongyos ruhában, lyukas cipőben. Már alig néhánynéhány mérföldnyire volt Sírmezőtől, amikor minden nyom nélkül örökre eltűnt.

(Folytatjuk)

Az Irodalomtörténet 1976/3 számában megjelent tanulmány rövidített változata.

5