Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 11. szám
VÉGH ANTAL P||_|SSZÁN Nem különbözik semmiben a többitől. Ezt is hegyek veszik körül, fákkal tele (hajlatok nyúlnak le itt is a faluvégekre, domb lábánál vizenyős nádas, égerfák és füzek, fent a magas 'hegyek ormán piszkosszürke óriás sziklák éktelenkednek. Pilisszántó olyan, mint bármelyik más falu itt a Pilisben, még termetre is közepes, se nem kicsi, se nem nagy. A Pilis felőli faluvégen szokatlan a tájkép: egyik oldalt kellemes üdezöld fenyők között kastély, amarról sáros kövesút — autókerekek marta lapályokkal, beomlott mészégető kemencék nyoma és kő, fa, korom, a falu felett lebegő párás füstoszlop. Közelebbről finom szürkés-fehér por a fákon, füveken, az útszéli Jézus keresztre is vékonyan lerakódott mészkőpor. Kő és fa mindenfelé. — Ez volt hajdan, még nem is olyan rég, Pilisszántó kenyere. A mészkő és a mészkő égetéshez szükséges erdei rönk. Most is ebből él a falu, de csak az, akinek még kedve van hozzá. Mert akinek nem fűlik a foga ehhez a munkához, manapság már odébbállhat: megy a gázgyárba, a sörgyárba, házgyárba, téglagyárba, csak a buszra kell felüljön, ott dolgozik, ahol akar. Tárt karokkal várják mindenütt a pilisi községekből beáramló munkásokat a budapesti nagyüzemek. • Rozzant bódé a falu alatt. — Ne tessék már mivelünk foglalkozni, ha lehet — mondja a gazda — a múltkor is írta rólunk az újság, hogy micsoda egy kóceráj ez itt, és ráadásul maszek. Nem használ az embernek az ilyesmi! Karsai Árpád és Szalai József kőőrlő kisiparosok — mutatja a cégér. Kialakul ez a telep nemsokára: még csak három éve működik. Nagyüzemek selejtgépeiből szerelte össze a malmot két vállalkozó kedvű pilisszántói iparos ember. Az állami kőbányákból hozatják a követ, régi kiszuperált Csepel teherautó Diesel-motorja hajtja a malom hengereit. Olyan iszonyatos zajt csapva, hogy csuda, nem süketült meg még senki, aki itt dolgozik. — Egyféle követ őrölünk, de három színűt. Van fehér, fekete és vörös kövünk is. A zúzalékot a műkőipar használja fel. Még a szemöldökükön is vastagon a fehérszürke finom kőpor. — Ha építkeznek, csak tessenek jönni! Azt mondják, sokat keres egy kőmunkás. Ki irigyli a keresetüket? Álljon ide egykét napra. Elég volna ebből pár óra is! * Kőtörmelék, hepehupás bozóttenger — bedöglött teherautó, amelyik ott is maradt — úgy látszik, most már örökre. Kóbor macskák riadnak fel az elhagyott kemencékből. — Behúzódik ide mindenféle állat! Még jó, hogy kígyó, meg sakál nem lakja a vidéket! Van itt egy óriás kemence, valamikor öt kamrás volt. Csak az isten a megmondhatója, mennyi mészkő kellett ebbe, mire megtelt minden kamra gyomra. Körben fapadló, a „trepli”, ezen kellett behordani talicskákon a követ a kemencébe. A mészégető senkié, elhagyta a téesz, az egyik oldalából nagy rést szakított ki a hegyről lezúdult kő. Mert az elhagyott mészégető kemence felett ott a bánya. A pilisszántói kőbányák egyike. Maga a hegy: a Pilis. Közelről, úgy látszik, hogy alaposan belevágtak a kőbányászok csákányai. De ha messziről nézi az ember, olyan, mintha csak egy nagy test valamelyik részéről horzsolódott volna le a bőr. Beteg tüdejű, szaggatott hörgésű teherautók hordják a követ. A meddőt is viszik, abból útalap lesz. Szinte égbenyúló a hegyoldal. Óriás darab kövek a meredek sziklafalon, mintha menten lezúdulnának. — Hiszen éppen az a legnagyobb baj, hogy alig tudja leszólítgatni onnan egyiket-másikat az ember! Rohan valahonnan a bányamester. Nincs az emberek fején sisak, mi meg fényképezünk! Te jóisten, mi lesz ebből? A falat rendszeresen robbantják. De a robbantás után még nem lehet a kövekhez nyúlni. Se kézzel, se gépekkel. Odafent a hegy legtetején keresnek egy jókora fát, ahhoz kötelet kötnek, a másik végét meg a derekára erősíti a kőbányász. Így a kötélen lógva végigjárja a falat, kézzel, lábbal, csákánnyal, ahogy éri, ledúrja onnan a mozgatható köveket. — Nézze csak! Amott készülődik. Szerencséje van, most megláthatja, milyen munka a rámolás. A falak rendbetételét minden mozgatható kő leverését, minden darab szikla megmozdítását, amelyikről feltételezhető, hogy leesne magától is: ezt nevezik rámolásnak. Aki rámol, azt baj nem érheti, hiszen felülről üt, onnan mozgat, a kötél meg tartja. Ha csak a fa ki nem dől. Mert ilyen is volt már! Kell a kő, várják a kemencék. * Pilisszántó hegyi község, valamikor ötven mészégető kemencéje volt. Most tíz kemence van a faluban, de azok se a régiek már, mind a tíz új, jó messze a községtől. Ezeket a falu végi kemencéket ép-8 pen azért kellett megszüntetni, mert a lakosság nem viselte már el a széngázt, a füstöt, a kormot, amely beszállingózott nemcsak a házak ablakán, de bent a szobákban még a ruhásszekrényekbe is. A kocsmát itt úgy hívják, hogy „Becsületsüllyesztő”. Tele reggel, tele délben, tele este. A kőbányász fröccsöt iszik, vagy sert. Muszáj leöblíteni a port! — Még hogy iszik! De mennyit kell hogy megegyen! Én amit megeszek reggeltől estig, nem férne el egy lavórban! Kalapáccsal kell szétverni a nagy köveket. A kalapács lehet vagy tíz kiló. — Annyi biztos van! A nyele meg olyan vékony, mint az ujjam! Igen, mert a vastagnyelű kalapács nem hajlik, nem húz. Ez a somfanyél, ez igen. Tele az erdő somfával. Csak az a jó. Vághat mindenki, amennyi kell. Túl a hegyeken, messze a falutól egy völgyhajlatban, ott a kemencék sora. Ezek ma is dolgoznak. Egyik-másik megpakolva kővel. — Mennyit keres itt egy ember? — Van itt pénz, dehát ki bírja ezt a munkát? Mert nem úgy van ám, hogy csak alágyújtunk a kőnek. Be kell a réseket tapasztani is. Aztán két napig tüzelni. Négyszer-ötször kiszedni közben a salakot. Utána újra rakni szénnel. Aztán kiszedni az égetett mészrönköket. — Mégis, mennyi a pénz? — Szezonban tízezer is megvan havonta. Nekünk. De a gazdának? Azt nemhogy az isten, de még az adófelügyelő se tudja! — Miért ilyen repedezett a kemence fala? — Mert összeszakad a melegtől. Meg robbanás is van odabent. A dolomitkő a melegben pattan. Már kemencét is vágott szét! — Miért kellett ilyen messze jönni a falutól? — A füst miatt, meg hogy ne legyünk szem előtt... — Mindenki tud mindent itt a kemencéknél? — Dehogy! Minden gazdának van berakója, meg égetője külön. — És maguk a kövek? — Ahhoz is kell tudomány. Hogy melyiket nem szabad be se rakni a kemencébe meg hogy odabent melyik milyen bajt csinál. Van egyes-kő, kettős-kő, hármas-kő, ékkő és laposkő. Csak ennyi az egész... meg az, hogy melyiket hová ... Ha Pilisszántó hegyifalut aszerint ítélné meg az ember, hogy melyik utcája milyen, nagyon elválnak a község korszakai. A régi utcák... csupa apró sikátor, alacsony kis jelentéktelen, omladozó kövekből, párkánykerítésekből! Az új utcák? Ez a sor telek itt mind az uraság szérűje volt. Csak szalmakazlak álltak itt, meg szénarakások. Most „kastélyok” sora. És itt nemcsak az anyagi feltétele van meg a szép, egészséges, modern házak építésének, stílusa, igénye, ízlése is van építőinek, építtetőinek egyaránt. Itt nem a mindenütt látható négyszöges sémák szerint épülnek a házak, hanem követve a pilisi hegyifalvak hagyományait, oszlopos, tornácos, erkélyes, körberakásos, nagyon szép házak mindenfelé. Nem tudni, melyikben lakik gazda, melyikben csak berakó, vagy égető. — Igen ám, de hol a széna, a szalmakazal, ami valamikor itt volt az uraság szérűjében? — Pilisszántón ilyen most nincs! — Dehát akkor honnan a falu neve? — A messzeségből! 'Itt valamikor harminc-negyven éve talán 250 pár ló is volt a faluban. Most valamire való még tíz sincs. Akkor kellett a fogat, meszet, szenet, fát hordani. Innen tüzelt valamikor a fél Buda. Most aki szállítani akar, teher-1. A gazdából úgy folyik a szó, mint a patak vize 2. Itt volt hajdan az uraság szérűskertje 3. Kész a kőpor, mehet a zsákba! 4. Könyvtár magyaroknak, szlovákoknak 5. Elhagyott gép, ócska kemence /
