Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 11. szám
ITO, HEGYI FALU autót bérel. Dehát kinek is kell ma fa Pilisszántóról? Régen a meszet is fával égették. Jártak az asszonyok, gyerekek fát szedegetni, hordták háton a mészégető kemencékhez. Micsoda élet volt... Ma csendes, nyugodt életet él Pilisszántón minden család. A falu lakosságának jó része szlovák eredetű magyar ember. Olykor jó szomszédok között még ma is hallani szlovák szót. Ahogy a művelődési ház, meg a községi könyvtár falán békésen megfér egymás mellett a szlovák és a magyar nyelvű felirat — ugyanúgy a szlovák és a magyar nevű szomszédok is. Már láttuk a kőbányát, a mészégető kemencéket, a falu alatt az erdőt, az irdatlan nagy, megműveletlen, gyom-felverte földeket, az új házakat is, meg a régieket, de pilisszántói házban még nem jártunk. A falu végénél kinézünk magunknak egy házat. Szíves a gazda, menjünk csak be bátran, azt mondja, olyat Pilisszántóról nem lehet kérdezni, amit ő ne tudna. Igazat beszél, mert úgy folyik belőle a szó, mint a patak vize, ha a falu régi meg a mostani sorsáról kérdezzük. A gazda nyugdíjas, háromezer forint felett van a nyugdíja: mert sok évét igazolták, a gázgyárban fejezte be a munkás éveket, ott jól fizettek. Az asszony is jó erőbén még, de már nyugdíjas ő is. Olyan szívesek, mintha régi barátságban lennénk. A gazda nagyfia jó nevű futballista Debrecenben, tíz éve már, hogy a város legjobb csapatában játszik. Vaczlavik Ferenc. Az apja disznót hizlal, ha bekerül a csapat a Nemzeti Bajnokság I. osztályába, disznótorra hívja meg az egész csapatot. Mivel déltájt van az idő, enni kell. A legfinomabb szlovák ételek egyike kerül az asztalra, kelesztett tésztából készül, finomabb, mint a fánk. — Hogy volt az a régi élet? — Az nem igaz, hogy régen a népnek nem volt mit enni! Itt Pilisszántón nem éhezett senki! Nyáron az uraság földje, télen az erdő adott kenyeret. Ide is, meg messze földekre eljártunk aratni. Aztán onnan vissza a kőhöz. A szomszédból is átjön egy idős aszszonyság. — Még hogy aratni — mondja —, de jártunk mi Pestre a kőművesek mellé is. Jaj, istenem, mennyit jártam én az erdőt fáért, mennyit tüzeltem a kemencében, mennyi követ törtem össze. — Az asszonyok is? — Nemigen volt különbség. Az erdők, a hegyek, a titokzatos sziklák, a mohos fák, a sejtelmes szakadékok, az éjszakai kemencetűz melletti virrasztások mennyi furcsa történetet őriztek meg mind a mai napig! — Én csak akkor beszélek erről, ha elhiszik, amit mondok. — Jaj, hát már hogyne hinnénk! — Kovácsinas voltam, a mesterem feleségének minden este ráült a lidérc a mellére. Fojtogatta is. Fény is járt az erdőn, mintha egy motorbicikli száguldozna a fák tetején. Ezt is látta a mester felesége. — Biztos sokat evett éjszakára az az asszony... — És amikor az öregapám elszegődött szőlőcsősznek a hosszú hegyre Csobánka alá? Jött este valami. Rászállt a cseresznyefára. Reccsent az ág. Követ hajított öregapám a fához. Akkor reccsent utána a másik cseresznyefa. Mindegyik sorba. Reggel megnézték. Egy ág se volt letörve. Én nem mondom, hogy boszorkányok repkedtek ott akkor éjszaka. De akkor mondja meg maga, hogy mi volt az a nagy recscsenés, suhogás a cseresznyefákon, hogy mégse tört le egyetlen gally se... No, ezt mondja meg! — Dehát akkor hova lettek azok a cseresznyefán repkedő boszorkányok, meg az ólakban lopakodó rosszlelkek? Mert hisz azt mondják, ma már nincs ilyen. — Ma nincs, az biztos! Elmentek az idővel. De hisz mondtam már magának, hogy Pilisszántón megváltozott minden, de minden! Van, ami rosszabb, van, ami jobb. Hát ha minden változott, akkor miért ne változtak volna az efféle dolgok is? Itt van a mész... Régen kiszedtek egy kemencéből negyven mázsát. Ma kiszednek százat is. Régen hasábfából négy, gyengébb gallyból nyolc kocsival kellett egy égetéshez. Ma elég egy teherautó szén. Régen minden pilisszántói lány cseléd volt Pesten, most gyárba jár oda az asszonynép. Így változik minden! — Ja, még azt nem mondtam, hogy régen volt a Szvetlonoc is. — Hát az meg mi volt? — Az az éjszakai fényesség! Mi más lett volna? Megállt az ablak előtt, aztán kihívott, kicsalt a házból akárkit. Mikor aztán már kiment az illető, csalta tovább, így, hogy „pót!” „pót!” „pót!” — gyere, gyere, gyere — ez azt jelenti. — Magát is kicsalta? — Na, csak még azt próbálta volna meg! Ügy vágtam volna derékon, hogy kettészakad. — Jaj, mennyi mindent lehetne még elmondani — sóhajt a vén szomszédaszszony. — Nincs, ahhoz elég irka. Mert itt volt még a tüzeskerekű hintó is. Meg a kutya, amelyik akkora volt, mint egy borjú, és csak holdtöltekor járt. Akkor még a legbátrabb férfi-ember se mert kimenni éjszaka. Ha volt a háznál szentelt víz, akkor igen. Mert az távoltartotta a gonoszt. — Most nincs szentelt víz a háznál? — Hogyne volna! — Azt még nem mondták el, hogy mi a rosszabb ma, mint régen? — Az — mondja a gazda —, hogy régen négy hentes is volt a faluban, most igazi egy sincs. Meg három kovács is volt. — Meg háromszáz kecske! — így az öregasszony. — Meg hogy kiveszett az emberekből az áhítatosság. — Minek az? — morog a gazda. — Na. csak hallgass! Neked se volna ártalmadra! Az én nagyanyám Rómába ment zarándokolni! — Biztos ráfért! — ellenkezik a gazda újra. — Hajóval mentek, bizony. Imbolygóit a hajó. Igen, mert bűnös lélek is volt köztük ... Keresték is egész úton. — Most nincsenek zarándokutak? — Hogyne lennének! Máriaremetére, a Mátrába, meg a csobánkai szentkúthoz jár a nép. A tisztelendő úr meghirdette, hogy Lengyelországba is lehet menni a nyáron. Ott is van egy szent hely... Ideje -volna szedelőzködni. öreg este van odakint. — Bizony, régen ilyenkor már kiáltott a bakter. — Most nem fog kiáltani, az biztos! Affelől maradhatnak... Aztán meghív a gazda bennünket a nyárra is. Akkor sokkal szebb itt minden. A sok erdő... Legjobb volna, ha búcsúra jönnénk. Szent Antal a pilisszántói védőszent. Akkor jöjjünk. Ez a nap nem telt el hiába. Mert most már legalább tudjuk, milyen is az a laposkő a mészégető kemencében, meg hogy miért jó, ha a kőtörő kalapácsnak vékony somfából van a nyele... Vajon hányán tudják ezt manapság a világon!? 9
