Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-09 / 7. szám
A III. ANYANYELVI KONFERENCIA ELÉ MEGKÉRDEZTÜK KERESZTURY DEZSŐT, A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE ALELNÖKÉT Keresztury Dezső költő, a Magyarok Világszövetsége alelnöke — Milyen hatékonysággal szolgálták az eddigi Anyanyelvi Konferenciák a magyarságtudat és nyelvünk ápolását? — Véleményem szerint az Anyanyelvi Konferenciák eredménye igen jó. Sikerült a hazai világ és a nem- hazai magyarság fontos rétegei között olyan hidat verni, amely az emlékekben, a hűségben, tehát a szívben és az értelemben egyaránt megtalálja pilléreit. A szeretetteljes ragaszkodás erősödik, az érdeklődés fokozódik, a módszerek szépen fejlődtek. Amit itthon tehettünk, erőnk szerint megtettük. Igen szépen fejlődik az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének „Nyelvünk és Kultúránk” című Tájékoztatója. Mindkét félen — a hazain és a nem hazain áll tehát — hogy a híd mind tartósabb legyen, rajta mind nagyobb és vidámabb legyen a forgalom. Mit vár a III. Anyanyelvi konferenciától? — Továbblépés a jól kezdett úton. Fontosnak tartanám, hogy a nem Magyarországon élő nevelő, oktató, buzgó nyelvművelőket és honszeretet-ápolókat az eddiginél is szélesebb körben vonjuk be a munkába, s ha van rá mód, szervezzünk az igen jól bevált eddigiek mintájára újabb táborokat az ifjúság számára. A NYELV DÉVA VÁRA I. Mindenki ismeri a balladabeli Kőmíves Kelemenné történetét, amelyben a nappal felépített falak éjszaka leomlanak, míg a falat rakó kőművesmester feleségét bele nem falazzák az épülő Déva várába. Nos, a nyelv vára — Erős várunk, mint Kosztolányi Dezső klasszikus kötetének címe is mondja — valahogy hasonlóképpen épült leronthatatlanná: szinte magát falazta bele az ember, a nyelvet építő közösség, minden porcikájával: történelmi élményeivel, világi tapasztalataival. „Fölfelé megy a borban a gyöngy” — mondjuk Vörösmartyval, s ma már alig gondolunk rá, hogy a föl határozószóban fő (fej) szavunk rejlik, ahogy az irányhatározó mellé-ben a mell szavunkat, a szembe határozóban szemünket ismerhetjük fel. De sorolhatnánk még a példákat: hátra, oldalt, hasmánt stb. S e tekintetben természetesen nem áll egyedül nyelvünk: az angol irányhatározó, az ahead (,előre’) is a ,fej’ jelentésű head szóból ered, ahogy a .hátra’ fogalmát szintén a ,hát’ értelmű back fejezi ki. mint a németben a Rück-bői képzett zurück, ill. rückwärts. Természetesen, a kézzelfogható, „konkrét” jelentésű szavak mellett az elvont fogalmak nevei is emberi világunkból, szinte tulajdon testünkből szakadtak ki, mint a teremtés mítoszában a nő a férfi testéből. A jobb (kéz), s a jog fogalma egyaránt a jó melléknévből fejlődött ki, s „Az első emberi bátorság / Áldassék: a Tűz csiholója, / Aki az ismeretlen lángra / Ügy nézett, mint jogos adóra” — írta Ady Endre A tűz csiholója című híres, szép versében. A tűz, a tűzhely valóban ősi „lételeme” volt az embernek: ott lobogott vagy hamu alatt ott parázslóit a barlang, a sátor vagy a kunyhó mélyén: kihamvadasa szinte az élet megszűnését, föUobbanása az élet melegét jelentette a körülötte ülőknek. Nem csoda, ha a tűz, a tűzhely fogalmával számos szólásunk, képes kifejezésünk keletkezett. Tűzről pattant menyecskéről beszélünk, s azt mondjuk a jó dolgos, szapora munkájú lányiról: ég a munka a keze alatt. Mondjuk, hogy olyan az esze, mint a tűz, s rövidebben így is: tüzeszű, vagy lángelméjü, ha valakinek gyorsan, élénken vált az esze, könnyen fellobban a szellemi érdeklődése. A rossz fát tesz a tűzre (.csintalankodik, helytelenül cselekszik’) szólásmondásnak ma már legtöbben nem is tudjuk pontosan megmagyarázni az eredetét. Hogy megérthessük, be kell lépnünk egy régi kéménytelen „füstös” házba, szalmás kunyhóba, azaz meg kell néznünk a szólás művelődéstörténeti hátterét. Csokonai kortársa és költőtársa, a kecskeméti Mátyási József azt írja egyik versében: A világ egy jókkal s rosszakkal tölt akol. Hol sokszor az igaz a hamisért lakói, Emez rak a tűzre rossz fát, mégis amaz Nyel füstöt... Bizony, ha valaki a közös nagy nyűt tűzhelyre rossz, nedves fát tett, az egész család prüszkölt, könnyezett, „nyelte a füstöt” miatta. A /üst-tel kapcsolatos sok szemléletes szólásunk, kifejezésünk is az állandóan égő házi tűzhelyből érthető meg. A füstbe ment (.meghiúsult’ terv, szándék) vagy az egy füst alatt (,egy fáradsággal, egyúttal’) kifejezés is a folyton égő házi tűzhelyről került szóláskincsünkbe. Akárcsak a hamvába holt (.alamuszi, élhetetlen’, .reménytelen’) melléknév. Arany János egyik toborzó versében olvassuk: Van-e olyan hamvába hölt fiatal, Aki mostan fegyvert fogni nem akar? Az állandó házi tűzhely, ha nem vigyáztak rá, elhamvadt, hamuba holt, fúlt, „hamvába holt”. A Sárrét kiváló néprajztudósánál, Szűcs Sándornál érdekes módon még műveltető alakban is fölbukkan a ki-Fö (1) felé megy borban a gyöngy így van ez más nyelvekben is: az angolban a right nemcsak a jobb kezet, hanem a jogot is jelöli, ahogy a német recht s Recht hasonlóképpen. A következőkben „a nyelv Déva-várá”-nak köveit veszszük egy kicsit szemügyre, azt figyelve, hogyan épült, falazódott bele emberi világunk, színessé, szemléletessé — s egyszersmind maradandóvá — varázsává az emberi géniusznak ezt a legelvontabb, legkevésbé kézzelfogható, s legtűnékenyebb alkotását. A TŰZ KÖRÜL Több mint ötödfélszáz esztendeje (450 évei) megjelent bibliafordításának előszavában a fordító Sylvester János, már azt fejtegette, hogy mily közeli rokonság van nyelvünk természete, s a biblia képkedvelő, szemléletes stílusa között: „Az ilyen beszédvei tele az Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, azki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni a mü népünknek, mert nem idegen ennek ez ilyen beszédnek neme. Í1 ilyen beszédvei naponkid való szólásában, ll énekekben, kiváltképpen az virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, amely nem egyéb, mint magyar poézis.” Valóban meglepő bőséggel ontja kezdettől fogva nyelvünk a képes, színes szemléletes stílus elemeit. Szinte minden testrészünk neve belekerült a nyelv szóláskincsébe, hogy átvitt értelmű jelentéssel gazdagítsa, bővítse azt. A fő meg a föl kapcsolatát már láttuk; az agyas a székelyeknél azt jelenti: ,eszes, okos’, a fejes viszont némely vidéken azt: .önfejű, konok, oktalan’. A gőgös vagy büszke emberre alkalmazott fenn hordja a fejét kifejezés, a szemes, a szemfüles (vagy egyszerűen csak szemfül, mint pl. Fazekas Mihály kis hőskölteményében „ a szemfül Matyi”), vagy a nyak testrésznévből származó nyakas (.konok, dacos’) melléknév, a mellbevágó (ötlet), a szívenütő (történet), a rosszmájú (.kaján’), az epés (.fanyar kedélyű, ingerlékeny’), a kezes (.szelíd’), a nagylábon élő, a derekas, a derék, (.kiváló, kitűnő’) a gőgös (a gége szóból), a torkos stb., mind az emberi test világából származtak. Természetes, hogy a nyelv mindig annak a világnak vette magába, s őrizte meg emlékeit, amely körülötte lüktetett, mozgott. Magasan hordja a fejét Mészáros András rajzai fejezés; egy bátor legényről írja: „Ezt a legényt se lehet csak úgy a maga hamvába halasztani". E kifejezésünk kissé népies stílusámyalatú; o hamu alatt lappangó tűz (.kitörésre kész indulat’) viszont már az irodalmias, választékos stílus szóláskincsét gazdagítja. Van még rengeteg szólásunk, amely a tűzzel, a sütéssel-főzéssel kapcsolatos, ezek nagy része a népnyelvben vagy a tájnyelvben otthonos. Hamuba esett a pecsenyéje — mondják egyes vidékeken, ha valakinek meghiúsult a reménye, kudarcot vallott valamivel. Ez a szólás a szabad tűznél nyárson sültet pirító pásztorok, betyárok világában alakult 'ki, akárcsak ez is: Elvágja ameddig megsült: .kihasználja a lehetőséget, kedvére él az alkalommal’. Ez a szólás az irodalomba is belekerült: Csokonai írja kajánkodva a dámákról a Dorottyában: Legyen kicsiny, vagy nagy; szelíd, vad, vén vagy hűlt: Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsült. (Folytatjuk) Szilágyi Ferenc „HONFITÁRSAIKAT KERESIK’ GONDOLATOK ŰJSÁGOLVASAS KÖZBEN Esztendők óta olvasom ezt a rovatot. Bevallom, öncélból is. Hátha egyszer a múltból engem is keres valaki. De soha senki sem keresett a „régiek” közül. Valószínűnek tartják, hogy már régen nem létezem, a brazil őserdők mélyén felfaltak a párducok, vagy halálra martak a mérgeskígyók. Esetleg megettek az indiánok Amazóniában. Sajnos itt, vagy Rióban és a többi nagyvárosban keveset láttam közülük. Az utcákon többnyire rossz „folklórt" árulnak, és még rosszabb szendvicset piszkos bárokban, hozzá klóros csapvizet vagy Coca-colát isznak. .4 brazil őserdők mélyén léteznek még ismeretlen törzsek, ezek nem akarnak kultúránkkal érintkezni. A címbeli rovatnak drámai voltára ma döbbentem rá. Furcsa teremtmény is az ember. Hosszú időn át felületesen futottam keresztül ezeket a sorokat, szemléltem az elfakult képeket, eltűnt magyarokat. Anyák keresik gyermekeiket, családok a volt családfenntartót, testvérek az édestestvért, barátok az egykori legjobbat, feleségek az eltűnt férjet vagy szeretőt, iskolatársak a velük együtt érettségizetteket, felmerülnek néha jogi, örökségi és egyéb kérdések is — az emigráció drámája minden „keresésben”, négy-öt sorban. Keresnek rég eltűnteket, de olyanokat is, akik egyszerűen elmentek hazulról, és azóta nem adtak életjelt magukról. Egyesek 1970-ig még írtak, azóta nem. Miért? Keresnek öregeket, fiatalokat. Sok olyat, aki közben lakhelyét, nevét az évek folyamán megváltoztatta. Olyanokat is, akik lusták, nem levélírók. Egyeseket, akik az emigrációban felejteni akarják azt, amit nem lehet: származásukat, múltjukat. Vannak köztük, akik megtagadják magyarságukat, anyaföldjüket. Pedig a kis magyar nemzet fiai közül sokan megállták helyüket a nagyvilágban. És otthon is. A Magyar Hírek nem egy Nobel-díjas tudóst, magyar származású művészeket, írókat, színészeket, egyetemi tanárokat, és más szellemi kiválóságokat fogadott tisztelettel, akik hazalátogattak, szívükben azzal az érzéssel, hogy még egyszer látták azt a helyet, ahol születtek, fiatalok voltak, és megszerezték alaptudásukat. De térjünk vissza: „Honfitársaikat keresik” ... Mennyi könny, sóhaj, kétségbeesés, szomorúság van e rovatban. Mégis, mindegyikben egy szikra remény: hátha ír, jelentkezik, létezik és él valahol. Mert az eddig felsoroltak között lehetnek más okok is. Betegség, halál, nyomor, eltűnés a kegyetlen, embertelen nagyvárosokban, lelki bántódások, apátia, közöny, vagy az ellenkezője: nagy anyagi siker — mely épp úgy mételyez. Minden emigráció egyfajta kényszerűség. Politikai vagy gazdasági. Mit tudtam én Brazíliáról 1938—39-ben? De Hitlerről már sokat tudtam. Hathetes turista vízummal érkeztem ide, öt hónappal a második világháború előtt. Brazília jó volt hozzám, nemcsak menedéket, hanem megélhetést, barátokat is adott. Élettársamat és két gyermekemet is jó módban tudtam tartani, tudásomat megbecsülték. Sao Paulo természetesen azóta megváltozott, a szép kertvárosból túlzsúfolt, kő- és cementrengeteg lett. Nem tehetek róla, hogy írás közben lelkemben ezernyi olyan téma merül fel, amely nem tartozik a ,honfitársaikat keresik” című kis vázlatomhoz. Igazi honfitársaim itt állnak könyvespolcomon: Arany János összes művei, 12 kötetben (1899-ben jelent meg ez a díszkiadás, Ráth Mór gondozásában, egy bizonyos Sieberth Lothar úr dedikálta lányának. Ha a kislány akkor csak 18 éves volt, ma 96 éves a drága, ha még létezik). Ezenkívül Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, József Attila (sokat sakkoztunk az egykori Japán kávéházban), Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc, Németh László, Krúdy Gyula, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Kellér Andor, a ma is élő, nagyon tisztelt Déry Tibor, Madách Tragédiája, Szerb Antal magyar- és világirodalma. De jobban ismerem az új angolokat, amerikaiakat, németeket, portugálokat, spanyolokat, mint a mai magyarokat. Szégyen. Politikával nem foglalkoztam, pártokhoz nem tartoztam és nem tartozom. Grafikus művész voltam otthon is, itt is. Ami érdekel: a művészet, irodalom, a szellem hatalma. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szociális problémákat nem látom. De nem ez a szakmám. S miért küldtem ezt a néhány sort a Magyar Híreknek? Mert egy rovat megragadta a figyelmemet. Mert megéreztem benne az emberit, s azt is, ami mögötte van. S mert szeretek magyarul írni, ha kifejezésmódom 35 év után talán már kissé avitt, de úgy érzem: amit mondok, ma is aktuális. __ Radó György (Brazília) 5
