Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-09 / 7. szám
Ha valaki a budapesti Hungária körúton járva a Telefongyár hatalmas épülettömbje elé ér, semmiképp se kérdezze meg a munkába sietőktől, hogy mit gyártanak itt. Mert megeshet, hogy ezt válaszolják: — PCM—30/32 csatornás digitális berendezéseket és hasonlókat! Ettől pedig a kíváncsiskodó aligha lesz okosabb. A furcsa kifejezésen Neuhold János „távirda építészeti iparos és mérnök” is elcsodálkozna, aki pedig száz évvel ezelőtt alapította a jó hírű üzemet, és aki korának egyik legképzettebb híradástechnikai szakembere volt. Az ő vállalkozó kedvének és szaktudásának köszönhető, hogy a mai Telefongyár jogelődje, amely az első években csak 12 műszerészt foglalkoztatott, a század második évtizedében már 500 munkásnak adott kenyeret. A Telefongyár őse főként vasúti biztosítóberendezéseket gyártott. Hogy milyen műszaki színvonalon, azt bizonyíthatja, hogy 1919-ben Mihály Dénes, aki Európában elsőként kísérletezett a televízióval, itt mutatta be „telehor” nevű készülékét. Ez hangversenyközvetítésre ugyan aligha lett volna alkalmas, de segítségével már több kilométer távolságra közvetítettek állóképeket. Fennállása alatt a gyár többször került hazai vagy nemzetközi nagyvállalatok érdekkörébe. Változott termékszerkezete is, de egy dolog változatlan maradt: vasúti hírközlő és biztosító berendezései mindig a kor legmagasabb műszaki színvonalán álltak. Ezek a berendezések ügyeltek a két háború között a bolgár, a román és a jugoszláv vasutak utasainak a biztonságára. Később a gyár lett a magyar rádióipar egyik központja. Készülékeinek fő piaca Lengyelország, Csehszlovákia és Olaszország volt. Ezután furcsa korszak következett a gyár életében. Egyre több termékkel foglalkozott. A híradástechnikai cikkeken kívül, szövőgéptől csónakmotorig és evőeszközig sok mindent készítettek itt. Közvetlenül az államosítás után 357-féle gyártmány készült a Hungária úti üzemcsarnokokban. Napjaink furcsasága viszont, hogy a Telefongyárban nem készül többé — telefon. — Miért? A kérdésre Keller Sándor igazgatóhelyettes válaszol. — Ma már hírközlési és átviteltechnikai rendszereket gyártunk, ezek alkotják gyártmányaink négyötödét. Tehát a „telefon” szót tágabb értelemben használjuk, nemcsak magát a távbeszélő készüléket értjük rajta. Gyártunk még számítástechnikai berendezéseket, olaj- és gázközpont-ellenőrző rendszereket is. — A mai hírközlési rendszereknek már nem csak az a feladatuk, hogy általuk a hang vagy a jel egyik pontról eljusson a másikra. Cél, hogy gazdaságosan jusson el. Egyik berendezésünk például lehetővé teszi, hogy egy érpáron keresztül egyszerre 2700 előfizető egyidőben folytasson beszélgetést. A műszaki feladat tehát az volt, hogy megoldjuk az egyes beszélgetések elkülönítését. Hasonló a helyzet a számítástechnikával. Egy igen drága elektronikus számítógéprendszer csak akkor használható ki, ha ugyanaz a készülék több előfizetési pontról egyidőben vehető igénybe. Gyáruk olyan világhírű cégekkel tart állandó kapcsolatot, mint az Ericcson, a Siemens, vagy az olasz Integra. — A nemzetközi piacon megbecsülik gyártmányainkat. A mienk Közép-Európa egyik legnagyobb híradástechnikai gyára. Évenként kibocsátott termékeink értéke több mint másfél milliárd forint. Ez az összeg azonban 1980-ig megkétszereződik. Hogy a kívülálló képet kapjon munkánk összetettségéről: gyártmányainkhoz csaknem 250 ezer féle alkatrészt használunk. — Nálunk a szaktudás a fizetésben is mindig kifejezésre jut. A gyár saját szakmunkásképzésének mindig jó híre volt. Évenként kétmillió forintot költünk szakembereink képzésére. Ami nálunk nem sajátítható el, annak megtanulására vállalati ösztöndíjat adunk. És hogy szakembereink a külföldi szervizmunkát jól elláthassák, üzemi nyelvtanfolyamokat is szervezünk. Ma már pusztán azzal, hogy egy gyár szociális gondoskodása jó, vagy megfelelő, nehéz lenne a munkásokat a gyárhoz kötni. Legalább ilyen fontos az, hogyha lehetővé tesszük a szakmai előrejutást. • Az egyik üzem, ahol a szaktudás és a negyedmillió-féle alkatrész számítógép-állomássá válik, nem nagyobb egy tornateremnél. Egyik végében fiatal műszerész elektronikus alkatrészek bemérését végzi. A mérőberendezés az űrkísérletek irányítóközpontjaiban látott készülékekhez hasonlít. A berendezés a másodperc tört része alatt egy-egy alkatrész 150 műszaki adatát ellenőrzi. Piros, vagy zöld lámpa gyullad ki rajta, aszerint, hogy az alkatrész megfelelő-e vagy sem. Távolabb, nyomtatott áramkörű lapkákra aszszonyok forrasztják az előzőleg vizsgáztatott alkatrészeket, másutt kábeleket szabnak vagy kötöznek szinte áttekinthetetlen rendszerré. A terem végén áll a sok ember munkájának látszólag szerény eredménye: egy íróasztalforma bútor, rajta írógéphez hasonló szerkezet. Csak több gombja van, mint amannak. Ha bekapcsolják, munkára foghatnak vele egy hatalmas központi számítógépet. Persze alighanem még azon is nehéz lenne kiszámítani: hány ország kutatóinak, szakmunkásainak tudása testesül meg a berendezésben, amelyre aztán végül felkerül a gyár védjegye. A nagyüzem épp százesztendős. Azért „jól tartja magát”. A szerelőüzemben dolgozók közt alig van olyan, aki több harminc esztendősnél. A hosszúhajú, tarkainges ifiatalokról nem is lehet eldönteni ki segédmunkás, s kinek járna a „mérnök úr” titulus. Az itt dolgozók szerint a legjobb, ha valaki a szakmai lépcsőfokokat egyenként járja végig, és ha teheti, szépen megvárja a kétszázéves évfordulót Megay László Güth István felvételei 6
