Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-09 / 7. szám

MAGYAROK MANILÁBAN

Balázs Dénes, világjáró tudósunk a Tájfun Manila felett című nagysikerű könyv írója 1972-ben utazta be a Fülöp-szigeteket, s hogy ezt megtehette, abban Papilla Lajos magyar szerzetesnek, a manilai Xavier School tanácsadójának is része volt.

Jómagam 1976. november derekán jártam Manilában, s ott töltött utolsó estémen sikerült találkoznom a páterről. Szeretettel köszöntött a Xavier School-beli szerény irodájában s már „robbant is a bomba”.

— Tudja-e, hogy rajtam kívül még két magyar él Manilában, pontosabban itt az iskolában? — kérdezte, s a következő percben már üdvözölhettem is rendtársát Kráhl Józsefet. A harmadik magyart, Kauffmann Józsefet nem volt alkalmam személyesen megismerni, mert akkor épp nem tartózkodott a Xavier Schoolban.

Papilla Lajos Pécsett született, ott járt iskolába, s még ma is szeretettel emlékezik Kocsis Máriára, elemi iskolai osztályfőnökére. A Pius-gimnáziumban végzett, ahol Stockinger László volt a legjobb barátja Tamásiból. 1975-ben, érettségi találkozójuk 45. évfordulóján 43 napot töltött Magyarországon.

— Feledhetetlen napok voltak — mondja — hiszen a diákéveim elevenedtek fel.

Papilla Lajos 1936-ban utazott el Magyarországról, hogy Kínában dolgozzék. Tizenhét év után a Fülöp-szigetekre szólította hivatása, s mivel a latinon kívül

„csak” a kínai nyelv több nyelvjárását beszélte anyanyelvi szinten, most az angollal kellett megbirkóznia.

A Xavier School jezsuita iskola, ahol a Fülöp-szigeteken élő leggazdagabb kínaiak taníttatják gyermekeiket. Ez a Fülöp-szigetek egyik legjobb iskolája.

Kráhl József útja Bácsalmásról vezetett a szerzetes rendbe. Arról beszélt, hogy milyen érzés fogta el 1975-ben, amikor 27 év után hazalátogatott. Nem titkolja, csak két hetet szándékozott eltölteni a szülőhazában, de meghosszábbíttatta vízumát. 1948-ban került Kínába, onnan a Fülöpszigetekre, majd Írországba, Rómába, Vietnamba — a háború befejezése után pedig újból a Fülöp-szigetekre.

Kevés a szabad ideje, mivel a manilai jezsuita egyetemen is előadásokat tart, a Xavier School-ban folytatott alkotó munkáján kívül.

— Milyen volt Vietnam után újra Manilában dolgozni? — kérdem tőle.

— Megszoktuk az alkalmazkodást. Kínában például két magyar szerzetes tanított rajtam kívül, Manilában hasonló a helyzet, s mivel magunk között — vagy nyolcféle nemzet jezsuita szerzeteseiről van szó — angolul beszélünk, tulajdonképpen el is feledjük, hogy annak idején nem ezt a nyelvet szívtuk magunkba az anyatejjel együtt. De féltő gonddal ügyelünk rá, hogy soha ne feledjük el anyanyelvűnket.

Dr. Mártinké Károly

Megtaláltak egy Szinyei-képet Amerikában

Szinyei Merse Pál festészetünk egyik legkiemelkedőbb egyénisége, a modem magyar piktura megteremtője, a plein-air festészet magyarországi meghonosítója s legkiválóbb képviselője volt. A Müncheni Akadémián tanult, ott bontakozott ki a tehetsége. Ennék a kibontakozásnak néhány láncszeme azonban homályban maradt, mert képei szinte a festőállványról egyenesen Amerikába kerültek.

Szinyei Merse Pál levelezésében 1869-től fennmaradtak olyan dokumentumok, amelyek azt tanúsítják, hogy már ekkor kerestette meszszire került műveit. Különösen értékes számunkra Wimmer műkereskedő levele, amelyben a művész kérésére közli az általa megvásárolt képek vevőit,

akik többnyire New York-i műkereskedők voltak. A művész monográfusainak és gyermekeinek további szorgos kutatása eredményezte, hogy egyik jelentős műve, a Szerelmespár 1932-ben hazakerült a floridai Miamiból a Szépművészeti Múzeumba, Weisz Fülöp adományaképpen. A leszármazottak további keresése azonban eredménytelen maradt. És íme, 1975-ben váratlanul felbukkant

Massachusetts államban az Anya és gyermekei című kép második változata.

Szinyei ezt a képét két változatban is megfestette. Mindkét képről fennmaradt fekete-fehér fotókópia, a színeket azonban csak a művész emlékirataiból ismerjük: „...találtam atalieremben egy nagyon kedvemre való kis pléh darabot, kétharmadát befestettem világoszöldre, ez volt a gyep, erre a legpirosabb cinóberrel ráfestettem a pokrócot, amelyre odavázoltam a fiatal mamát galambszürke selyem ruhában, fekete selyem fichuvel á la Marie Antoinette, ölében a pólyás csecsemő, kinek a nagyobbik leányka rózsaszín ruhában mezei virágokat szór szalma kalapjából, ott hever a mama szalma kalapja, lila napernyője és kendője. Virító barackfa, nyíló bokrok és fák a parkban, hátul látszik a nyaraló, fehér fátyolfelhők, sápadt kék ég, árnyék sehol, s készen lett az első plein-air képem.'’

Szinyei Merse Anna cikke nyomán, a Művészet című folyóirat 1977. januári számából

Az „Anya és gyermekei” című kép — az Egyesült Államokból küldött amatőr felvétel alapján

EGY-KÉT SZÓ DUCZYNSKA ILONÁRÓL

EGY ÜZLETEMBER MESÉLI

A Schutzbund felkelésről szóló könyvének mottójaként Karl Liebknecht mondását választotta: „A tettekért való felelősséggel szemben áll a tétlenségért való felelősség.” Nos, Duczynska Ilona egész hosszú életében tenni akart: a tétlenség felelőtlenségét soha nem vállalta.

Ahhoz a forradalmár generációhoz tartozott, amelyet hazájában sokáig — sajnos — csupán csak híre után ismerhettek. Ha ugyan a híre eljutott hozzánk ... A Tanács-Magyarország nemzedéke volt ez: azok a fiatalok tartoztak e körbe, akik tevékeny és felelős szerepet vállaltak két magyar forradalomban, 1918- ban és 1919-ben, majd szerteszóratva a világban, nem tették le a fegyvert, sem a gondolat, sem a harc fegyvereit, hanem életüket a forradalom ügyének szentelték. „Nemcsak a forradalom »nagymamája«, a hőskor lelkes és lelkesítő jelképe volt, hanem — és ez a nagyszerű — ma is van, él, létezik és hat.. Valamikor a hatvanas évek derekán Lengyel József jellemezte így Duczynska Ilonát, úgy is, mint fiatalságának egyik jeles küzdötársát. S valóban, Duczynska Ilona életútjában az jelenti a megrendítő nagyságot, hogy a Galilei-körtől kezdve, folytatva a háborúellenes aktív tevékenységéért 1916- ban elszenvedett börtönnel, majd a nyugat-európai munkásmozgalomban való részt vállalással: mindig akart találni, s talált is oly teret, ahol használhatott.

Most a Magvető Kiadó jóvoltából emlékezéseinek egy része jutott el hozzánk: Bécs — 1934 —

Schutzbund címmel. Emlékezésnek, persze, csupán nagy merészséggel nevezhető e karcsú kötet, mert a szerző a maga személyes szerepét szemérmesen rejti, s mégis memoárról van szó: a forradalmi harc gondolatának fejlődéséről, történeti helyéről úgy értekezik, hogy az elméletet egy konkrét szituáció, az 1934- es bécsi munkásfelkelés eseményeihez méri. Jogosult-e az ilyen visszaemlékezés? Feltétlenül értékes dokumentumnak kell tartanunk. Éppenhogy dokumentumnak. Mert ha a történész vizsgálja az 1934-es bécsi eseményeket, a fegyveres harc bukásának okait, több esetben másfajta következtetésre juthat, mint Duczynska. Duczynska könyve mégis dokumentum, mert azt az utat, azt a gondolati fejlődést rajzolja meg, amely a fegyveres felkelés elhatározásához vezetett, illetve hitelesen ábrázolja azt a konfliktust, etikai dilemmát, amelyet a harc vállalásának vagy nem vállalásának kérdése jelentett. És dokumentum ez a kötet azért is, mert világossá teszi, hogy a munkásmozgalom egysége szemben a fasizmussal, a jobboldallal — életkérdés.

Duczynska a tettek pártján van. Ezt bizonyítja ez a könyvecske is, s ezt bizonyítja a teljes életút. Mert Duczynska Ilona könyvének budapesti kiadása többékevésbé egy évfordulóval is

egybeesik: nyolcvanadik

születésnapján köszönthetjük őt ezekben a napokban. S ha már a tettekről esett szó, tegyük hozzá, hogy Duczynska Ilona biográfiája gazdag oly tettekben, amelyekből több emberöltőre valót halmozott fel gazdag élete során. Szerkesztette a Schutzbund illegális lapját, a második világháború idején, mint fizikus Anglia Hitler-ellenes harcátsegítette, nagyon felelős poszton, a háború után a felszabadító mozgalmak aktív támogatója. És végül, de nem utolsósorban irodalmunk népszerűsítőjét is köszönthetjük személyében: férjével, Polányi Károllyal együtt szerkesztette a magyar költészet angol nyelvű antológiáját.

Hogyan férhet ennyi minden egyetlen életbe? Talán az az oka, hogy Duczynska Ilona vállalta a tettekért a felelősséget.

E. Fehér Pál

(Megjelent a Kritika 1977. márciusi számában.)

UTAZÁSRÓL — SZERZŐDÉSKÖTÉSRŐL — TALÁLKOZÁSAIRÓL

— Szingapúrban tartottam előadást, a Délkelet-Ázsiai Vas- és Acélipari Egyesülés konferenciáján. Előadás után odalép hozzám egy ismeretlen férfi. Bemutatkozik: Horváth Gábor vagyok, Ausztráliában élek — kezdi elbeszélését Fábián Zoltán, a Kohászati Gyárépítő Vállalat külkereskedelmi irodájának munkatársa.

— Nem sokkal szingapúri megismerkedésünk után Horváth Gábor Pesten is fölkeresett — folytatja a halkszavú, harmincas fiatalember. — Vállalatunk olvasztó berendezéseket épít, külföldi megrendelőinek főként elektromos ívkemencéket szállít, így aztán természetesen üzleti ügyekről is beszélgettünk Horváth Gáborral, aki időközben az Egyesült Államokba költözött. Megemlítettük neki, hogy az Egyesült Államokban is szeretnénk ívkemencéket eladni.

— Horváth kollégám megígérte, hogy „körülnéz a piacon”, és értesít bennünket, ha számunkra megfelelő partnert fedez fel. Mi is tárgyaltunk amerikai cégekkel, Horváth Gábor is beváltotta ígéretét, s — végül azzal az Universal Co.-val kötöttünk szerződést, amelyet ő ajánlott figyelmünkbe.

— Ügy állapodtunk meg, hogy egyelőre csak az általunk gyártott fő egységeket szállítjuk, s az Universal szerzi be a többi részegységet, majd fokozatosan egyre több

Fábián Zoltán, a világjáró üzletember

Novotta Ferenc felv.

magyar alkatrészt küldünk ki. Kezdetben a kemencék összeszerelését magyar szakemberek irányítják, később az amerikai partner emberei, ök tartják raktáron a tartalék alkatrészeket, s ellátják a szerviz szolgálatot is. Az Universal ebben az együttműködésben . elsősorban kereskedelmi partner, a magyar kemencék az ő közvetítésükkel jutnak el a vevők öntődéibe. Az első kemencét májusban indítjuk útjára.

— Ez az amerikai üzlet most még csak egy a sok közül. De pár éven belül az USA a legjelentősebb tőkés partnerünk lehet — folytatja Fábián Zoltán. — Tavaly Kanadában, az Egyesült Államokban, Mexikóban, Salvadorban, Ecuadorban, Peruban, Argentínában, Venezuelában jártam üzleti tárgyalásokon. Beszélek angolul és spanyolul, eredeti szakmám kohómérnök, Miskolcon végeztem.

— A sok utazással teljesült ifjúkori álmom. Ahány út, annyi érdekes találkozás. Külföldön élő magyarokkal is gyakorta összehoz a véletlen. Egy bogotai konferencia szünetében odaléptem egy idős úrhoz, aki a zakójára tűzött jelvény szerint Uruguayból érkezett. Az ottani vas- és acéliparról érdeklődtem tőle.

— ön magyar? — kérdezte felcsillanó tekintettel, legnagyobb meglepetésemre magyarul. — Én Appel Dávid vagyok, Nyíregyházáról — mutatkozott be, s mint kiderült, ő az uruguayi kohászati egyesülés elnöke. Vagy Caracasban, ahol életemben először elmentem egy lóversenyre, valaki épp mellettem, ízes magyarsággal biztatta a Negro nevű lovat. A ló pedig, mintha csak értette volna, nekidurálta magát, és elsőnek futott be a célba! Lehet, hogy a ló is magyar volt?

— De az a találkozás, amelyről Horváth Gábor mesélt, túltesz az eddigieken. Jáva szigetén, Surabaja egyik kohászati üzemében átnyújtotta a névjegyét az őt fogadó mérnöknek. A feketehajú, indonéz — egy pillantást vetve a névjegykártyára — mosolyogva kérdezte: Ne beszéljünk inkább magyarul? Képzelheti, honfitársunk alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. Mint elmondta, az indonéz mérnök a miskolci egyetemen tanult, sőt, engem is ismert. Csoporttársak voltunk.

Hát nem kicsi a világ?

Balázs István