Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-03-13 / 6. szám

ósdinak tűnhet fel. Persze nem az ízlés ítélkezik, hanem a szokás, a divat hatalma. Azok a városi fiatalok, akik „adnak” a lakáskultúrára, szívesen díszítik otthonukat népművészeti alkotásokkal, ősi falusi bútordarabokkal, szőttesekkel, almáriumokkal, rokkával, még faragott fabölcsővel is. A falusi tizenévesek többsége azonban nem kedveli a falusi kultúrát; maradiságot sejt benne, ahelyett, hogy a kortól független szépségét becsülné.

Lakóház Nagykanizsán

Bizony, sok falusi ifjú elcsodálkozna, ha azt javasolnánk neki, hozza le a padlásról nagyapja faragott, népi motívumokkal díszített, vén, megfeketült

székeit, mert manapság ez a modem. El sem hinné, hogy jóízlésű városi emberek — képzőművészek, írók, tudósok — mennyire kedvelik a rusztikus környezetet, azt a forma- és színvilágot, amelyet ő habozás nélkül elvet, mint kényelmetlent és idejétmúltat.

Mi lehet ennek a furcsa kettősségnek a magyarázata? Talán az, hogy a múlt, a nehéz paraszti sors emléke tárgyakhoz, formákhoz is kapcsolódik, s ha a múlt képeitől szabadulni igyekszünk, olykor nem vesszük észre, hogy jövőhöz szóló értékeitől is elkülönítjük magunkat.

Most ismét egy újdonatúj falusi utcán állunk, s saemügyre vesszük kívülről a házak sorát. Szépek, nagyok, értékesek ezek a házak, értékük az egykor volt vályogból vert, nádtetős, szűk ablakú, földpadlós, szoba-konyhás viskók ötvenszerese. Jó néhány esetben azonban ezek a házak tökéletesen egyformák és nem őriznek semmiféle stílust, semmiféle hagyományt, s híján vannak az eredetiségnek is. Ugyanilyen kényelmesre, tágasra, korszerűre lehetett volna építeni ezeket az épületeket, ugyanennyi betonból, téglából és pénzből, akkor is, ha jellegük kifejezné a táj jellegét, a tájban élő ember egyéniségét, múltját, jó hagyományait.

Ha az ember fellapoz egy magyar építészeti albumot, a népi építészet elemeit őrző és alkalmazó,

mindenfajta ikényelmi igényt kielégítő szép falusi házak tervrajzainak sorára bukkan. Mégis úgy alakult, hogy a kocka formájú, enyhén lejtős, cseréptetős, két ablakával az tucára néző típusépület lett a divat, a Dunántúlon éppúgy, mint az Alföldön. Ezek a kockák tűnnek szembe Baranyában és a Nyírségben, Zalában és a Kiskunságon, mintha mást egyszerűen el sem tudna képzelni az ember. A nádtető a szegénység, a cserép a jómód? Az oszlopos tornác a nyomor, a sima kocka, a cirádás vaskapu a gazdagság? Ha az ember mindeníziglen ki akar lábalni a múltból, úgy látszik, csak azt fogadja el, ami attól gyökeresen különbözik, ami semmire sem emlékezteti.

Pedig vannak az országnak olyan tájai is — s egyre több táj válik ilyenné —, ahol a falvak képe őrzi a hagyományokat, ahol az új, korszerű házak népi stílusban épülnek, sajátos jellegűek; s bárki, aki ismeri ezt az országot, tanúsíthatja, ezek a falvak a legvonzóbbak, a legkedvesebbek.

Én azt hiszem, a fejlődésnek, a gazdagodásnak van egy olyan szakasza, amelyben az ember már arra is gondot tud fordítani, hogy megőrizze múltjának formai értékeit — még akkor is, ha azokat jelentéktelennek véli —, hogy a jelent régmúlt idők szellemiségéhez kapcsolja; hiszen ez is azt jelenti, azt hordozza: ez a táj és ez a nép magyar.

Egyforma házak

Magyarország megyéin, megyeszékhelyein, kisvárosain és várossá duzzadó falvain, tanyaközpontjain és a falusi rangot soha le nem vetkőző településein vezetett az utunk, amelynek most a végére érve, arról is számot kell adnunk, hogy városaink merész fejlődése, a falun élő fiatalok heves városrajongása miképpen viszonyul annak a középkorú s idősebb nemzedéknek életformájához, életmódjához, amely nemzedéki derékhad falusi ember marad.

Mindenekelőtt arra kerestünk választ, hogy az életmód és az életforma tükrében még mindig egyértelműen falusi életsorsnak lehet-e nevezni annak a sorsát, aki egy vasi apró faluban él, az ősi szerek szétszórt településszerkezetén, amelyből most készül egy lépésváltást végrehajtani, most épít magának egyutcás falvakat, amikor ez a faluszerkezet már mindenütt letűnőben van. A falun élő, de a városok felé törekvő fiatalok természetes és mindenképpen indokolt önzéssel igyekeznek a falut, a falusi létkörülményeket a maguk igénye szerint alakítani, a kérdést tehát úgy is meg kell fogalmazni, vajon ez a törekvés miféle feszültséget eredményez s nem vezet-e kibékíthetetlen ellentétekhez ifjak és öregek között?

Szerte az országban, amelyet ismét bejártunk, számtalan jelével találkoztunk annak, hogy a nyereg- és sátortetős tipusházak feltétlenül magukkal hozzák az életforma változását, ugyanakkor az első pillantásra úgy láttuk, hogy ettől messze elmarad az életmód változása. Ez azonban megtévesztő lát-Életmód, életforma

szat mert alaposabban vizsgálva a kérdést, arra a következtetésre jutottunk, hogy az életforma változásai maguk utón vonják az életmód változásait is, ha ez utóbbi téren nem is olyan látványosan szembetűnőek az eredmények. Vegyük mindenekelőtt vizsgálat alá azt a kérdést, vajon az évszázadokig mozdulatlannak és mozdíthatatlannak tartott falusi társadalom még most is abban az állapotban leledzik-e, amelyben Móricz Zsigmond találta, van-e még olyan korosztály, amely a falu határain belül éli le az életét s nem vállalkozik arra, hogy a „határból” kimozduljon? Napjainkban hírlapi ritkaság az olyan idős ember, aki elmondhatja magáról, hogy sohase mozdult ki hazulról, s ha akad ilyen állampolgár, az rendszerint a matuzsálemek korosztályához tartozik.

Vizsgálatunkban lényegesnek tartottuk arra is kiterjeszteni a figyelmet, milyen másfajta erők mozdítják ki időnként a falusi udvarról a falusi embert, közelebbről megnevezve, miért és merre utazik a falusi ember — ha nem munkát keres. A vizsgálódásnak ezen a vonalán jutottunk el arra a következtetésre, hogy a másfélkét évtizeddel ezelőtt még megrögzött helybenlakónak tartott falusi emberek már olyanfajta mozgékonyság birtokába jutottak, amely a városlakók mozgékonyságához hasonló. A sokat emlegetett motorizáció az életszínvonal fejlődésének eredményeképpen a falvakat is meghódította, Magyarország gépkocsiállományának egy harmada falun található, a gépkocsi azonban semmiképpen sem hasonlítható például a méregdrága kovácsolt vaskerítéshez, ami néha többe kerül, mint egy jó minőségű autó. Nem ,státuszszimbólum” a falusi ember autója s nem is elsődleges munkaeszköz, mint a városlakóé.

Ha egy nyári vasárnap megszámlálnánk a Balatonnál, a nem balatoni rangú üdülőhelyeken várakozó gépkocsikat és „illetőségi hely” szerint osztályoznánk, az a meglepő eredmény derülne ki, hogy legalább százezer falusi család használja a gépkocsit hétvégi utazásra, tehát szórakoztató, pihentető, ismereteit tágitó kirándulásra. S ebben a népvándorlásban nem elsősorban a fiatalok vesznek részt, mégha ők is kezelik az idősebb korosztálynak már idegen volánt. A falusi családok szoros kötelékei kötelezően előírják, hogy a hátsó ülésen foglaljon helyet a szüle és a nagypapa is. Természetes, hogy a világnak ez a tágulása nem érinti az egész magyar parasztságot, szép számmal vannak még eldugott falvak, isten háta mögött fekvő települések, ahol kevesebb az autó s kevesebb a vasárnapi kirajzó.

Tovább haladva a kérdés szövevényében, arra is figyelmet szenteltünk, hogy ez a hirtelen felpezsdült utazási kedv megáll-e az ország határain. Magyarországon jelenleg olyan utazási iroda is működik, amely Coopturist néven elsősorban a szövetkezeti parasztság utaztatásával foglalkozik — kimagasló eredménnyel. A mezőgazdaság dolgozói utaznak egyszerűen kedvtelésből és utaznak tapasztalatszerzés céljából, a világlátott magyar paraszt. alakját fényévek

Megpendülnek a gitárok az ifjúsági ki abban

Balettóra Dunaújvárosban

távolsága választja el attól a múlt századbeli parasztembertől, akit csak a katonai szolgálat emelt ki a falu kötelékéből.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a mai magyar falu mozgásirányai között milyen szerepe van a közművelődésnek. A legtöbb faluban van mozi, nagyon sok helyütt rendszeres előadást tart a ma már vígoperákat és igényes irodalmi alkotásokat sorozatosan bemutató Déryné Színház, a falusi otthonokban működő televízió-készülékek száma millióra rúg, ezek a jelenségek azonban a művelődéssel kapcsolatos kimozdulásnak még csak az első lépései. A megyeszékhelyek rangos színházai előtt esténként falusi különbuszok parkolnak, amelyek a bérletes színházlátogatókat szállítják. A budapesti múzeumokban ma már nem meglepetés, ha egy-egy nagy sikerű alkalmi tárlat megtekintésére összegyűlt s a bejárat felé kígyózó emberoszlopban falusi csoportok tűnnek fel. Vajon mi készteti a falusi embert arra, hogy száz-százötven kilométert utazzék azért, hogy megtekintse a perui aranykincs kiállítását?

Az életforma és életmód jelenségei hosszú utazásunk tapasztalatai alapján arra engednek következtetni, hogy a mai Magyarország arculata nemcsak Veszprém, Zalaegerszeg vagy Salgótarján új városképén mérhető le, hanem annak a hatalmas embertömegnek a feltörekvésén is, amely egy hosszú történelmi korszakban a szó legszorosabb értelmében röghöz kötött életformát élt, életmódját pedig a létezés legsivárabb jegyei határozták meg. A „szertelen” fiatalság mögött egy élemedett korosztály áll, amely talán lassabb, komótosabb iramban, de az emberi haladás ösvényeit járja.

A házak tövében kis játszó alkalmatosságok is készültek

Gábor Viktor felvételei