Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-12-31 / 27. szám

ADY ENDRE

BORZ BÁRÓ ESETE

Ez akkor történt, amikor Magyarország lóvá tette Európát, amikor Heine s az ifjú Ibsen lángoló verseket írtak a magyar szabadságról, amikor Európa elhitte néhány lármás magyar mágnásnak, hogy népszabadság kell a Tisza táján. Ez akkor történt, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi korában. A hős: Borz báró, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi barátja. S ez a történet, ugye, majdnem úgy kezdődik, mintha a komolyabbik Sipulusz írná? Mágnástörténet, kuructörténet, hazafias történet. Ez a Borz báró valaki volt: talán szobra is van már neki.

Már akkor nagy ember volt Magyarországon Borz báró. Mint ahogy kevesebb okból nagy emberek és hazafiak az utódai. Bécs ellen a vármegyeházakban kevesen tudtak szebben dörögni, mint ő. És ha Vörösmarty, Kölcsey vagy másvalaki nem írt volna róla ódát, nagyon csalódnék. Hatalmas temperamentum, remek szóember volt ez a Borz báró. Hazafi és lázadó is jóformán csak a temperamentuma révén. És mert ez olcsóbb volt már akkor is mindenféle sportnál.

Mert Borz báró, akinek őse honfoglaló volt, szerette a vagyont. Azt tartotta, hogy az ember legyen mindig honfoglaló. Lám, mihelyt megértette, hogy mi is az a jobbágyszabadítás, ő mindjárt jobbágyszabaiító lett. Izgató beszédeket mondott a jobbágyság gyalázatos intézménye ellen. Ceruzát vett, s már a hasznot is kiszámította. Ö nagyon észrevette, hogy itt voltaképpen földesúr-szabadításról van szó. Ez időtől fogva pláne eljegyezte magát a legliberálisabb eszmékkel.

De igazságtalan ne legyek: Borz báró nem volt közönséges ember. A vagyon mellett zabolátlan vérének szeszélyeit is követte. Hiszen rasszbeli úr volt, aki megkívánta az új izgalmakat. Meg büszke úr is volt, akinek nagy dicsőség még nagyobb urakba belekötni. Szinte mondhatnám: ez a Borz báró szimbólum. Annyira ■személyesítője a magyar úri szabadságharcosnak, hogy csoda. Azt mondanám, hogy nem is élő alak ez a Borz báró, ha nem tudnám, hogy csakugyan élt.

Jó Ferdinánd királyunknak alaposan odamondogatott egyszer a vármegyeházán Borz báró. Még fülében volt a kurtanemesek üvöltő ovációja. Víg lakoma troli este a híres Borz-kastélyban. Véletlenül ott időzött Borznak egy osztrák grófi barátja két bécsi táncosnővel. Éjfélkor katonák rontottak be a kastélyba. Hajnalban pedig vitték a katonák Borz bárót, mint rabot.

Másnap elterjedt a hír a környéken. Azután lassan elterjedt egész Magyarországon, hogy Borz bárót, a kitűnő hazafit, láncra verte a bécsi önkény. Arra persze nem gondolt senki, hogy Borz báró egész életében nem akart olyasmit, amiből neki haszna ne lett volna. Hogy jó Ferdinánd királyunkat is csupán úri dölyfből szidta. Hadd lássa az ország, hogy egy Borz még a királyba is beleköt. De mindegy: a megyék föliratoztak, az ország háborgott.

Borz báró meglehetősen jól érezte magát a börtönben, igaz, hogy csak három szobája volt, s vadászni nem lehetett. De naponként írt a tiszttartójának. Majdnem jobban intézte uradalmának sorsát, mint amikor szabad volt. Pincemestere a legjobb borokat küldte a börtönbe, föl Pestre. Olykor pedig egy porkolábbal sikerült kalandokba bocsátkozott Pest mulatóhelyein Borz báró. Reggelre azonban már ágyában horkolt a nemes vértanú. Az ország pedig háborgott, egyre háborgott miatta. Legföljebb jobbágyai és cselédei jártak nyugodtabb arccal egy kicsit. Egy szemernyivel talán emberségesebb dolguk volt a tiszttartó keze alatt, mint máskor.

Bécsben végre is megijedtek az országos lármától. Éppen karácsony előtt, rabságának második évében, tudtára adták Borz bárónak, hogy mehet. Borz bárót váratlanul érte a hír. Nem lehetett kitenni a szűrét a börtönből. Végre nagy nehezen meg tudott egyezni vele a főporkoláb. Borz báró hajlandó távozni, ha az egyik kezére bilincset tesznek.

É bilinccsel érkezett meg újév előtt vármegyéje székhelyére Borz báró. Nem írok az ünnepségekről. Irt már erről sok hivatalos történettudós. Talán az elemi iskolai olvasókönyvekben is benne van. Megrázó és fölséges nap volt az, amikor Borz báró béklyós kezével megérkezett. Ruháját csókolták a szent vértanúnak. Alig tudott végre kastélyába jutni Borz báró. A kastély udvarán ökröt sütöttek. Egy gyógyíthatatlanul beteg ökör került a nyársra. Egyben a csigeres hordókból is csapra ütöttek néhányat. Hadd örüljön a nép azon a napon, amikor hazaérkezett a rab. A népszabadító, a dicső Borz báró.

A kastélyban úri lakoma volt, szemenszedett vendégekkel. A báró felesége, egy kikapós, szeplős, csúnya asszony, ez estére levetette a gyászruhát, melyet férje rabsága alatt hordott. A fiatal tisztek, akik a bárónőt szalmaözvegysége alatt vigasztalták, pénzjutalmakat kaptak.

Borz báró csak újév estéjén érhetett reá, hogy tiszttartójával leszámoljon. Minden rendben volt, a vagyon csak nőtt. De most jöttek a részletek a személyváltozásokról, jobbágyügyekről, cselédekről. A tiszttartó jelentette: — Czégénymezőn tíz jobbágycsaládot kicseréltem. Csak egy Lukács-Vén János nevezetű marad még itt pár napig a régiekből.

— Itt marad? Miért marad itt?

— Vajúdik a felesége már két nap óta.

— És? Miért vajúdik az én birtokomon. Menjen vajúdni máshová. Hányadik gyermek?

— Hatodik.

— Büdös paraszt. Persze, hat gyermekig meg sem áü. Azonnal ki kell őket lakoltatni.

Másnap hóviharban hordták ki Czégénymezöről Lukács-Vén Jánost öt gyermekével és vajúdó feleségével Borz báró falujából.

Reich Károly grafikusművész Ady-sorozata

(A sorozat a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat gondozásában naptárként jelent meg)

A nagy költészet mindig mélyről fakad, származzanak bár nedvei a felszín szivárványló fénypáráiból, vagy a forró földméüyi rétegek vaksötétjéből. A nagy költők világa olyan sokféle, mint az élet: sok mindenhez hasonlították már. A hasonlatok sorából hadd emeljek ki itt kettőt. Vannak költők, akiknek életműve olyan, mint a kút: kristálytisztává szűrten őrzi az eget-földet, mocskot, rothadást, agyag- és kavicsréteget megjárt vizet; bár hűs homályból előcsillantva: visszatükröztetik az eget, s mindig újra friss vizet adnak a szomjazóknak. De vannak olyan költők is, akiknek műveiben forrón, füstösen, kénkőszagúan tör fel az ömlő láva, s pusztítva mered meg, őrizvén a születés véralvadékát, az eltemetett életet, s hamuval táplálva az új munkához kezdő emberek földjeit.

Adyt ez utóbbiak közé szokták sorolni.

Elismerem: a kép, mely Ady géniuszának működését egy tűzhányó kitöréséhez hasonlítja, kissé közhelyszerű. Ne feledjük azonban, hogy az Ady-év ünnepségei — amelyeken ez a hasonlat valamilyen formában bizonyosan újra meg újra fel fog bukkanni — szintén közhelyszerűek lesznék. Aki ünnepel, nehezen boldogul a közvéleményben élő, közismert élmények, igazságok nélkül. S attól, hogy ismételjük az igazságot, újra kifejezzük az érzést, még semmit sem veszít érvényességéből. Azt például, hogy Ady századunk magyar — és egész európai! — költészetének kimagasló nagysága, nem ismételhetjük eléggé. Csak az igazság ismételgetését ne tévesszük össze az imamalmok pergetésével. Amit közhelyként mind újra kimondunk, igyekezzünk mind újra élettel megtölteni.

H