Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-12-31 / 27. szám

1877. november 21-én született; az egész idei évben születésének századik évfordulójára emlékezünk. Szellemi és politikai életünk vezető embereiből álló emlékbizottság szervezi a megemlékezéseket. E bizottság felhívásának fő tételei: az évforduló méltó megünneplésére szólítja az ország lakosságát, s a határokon túl is mindazokat, akik magukénak vallják a költő élő örökségét: a hazaszeretet és internacionalizmus, a haladás melletti elkötelezettség és az emberség példájaként világló életművet. Ady a maga költői forradalmában a társadalmi forradalom szükségességét juttatta kifejezésre, fegyvertársa lett minden radikális változást sürgető erőnek, túllépett a polgári radikalizmuson, költői látomásaiban a szocialista forradalom távlatait mutatta meg: költészete a magyarság múltjának igen mély rétegeiből táplálkozik s e nép érdekeit azzal is szolgálni kívánja, hogy tudatosítja: a közép-keleteurópai nemzetek érdekei azonosak. A költő megszenvedte a polgári társadalom távlattalanságát. de az első világháború idején is ember maradt az embertelenségben. magyar az űzött magyarságban.

Adyra méltán emlékezni ma, egy századdal születése, s több mint fél századdal halála után könnyebb is, nehezebb is, mint eddig bármikor. Könnyebb, hiszen a személyét és művét körülcsapdosó gyalázkodásók, botrányok és pletykák szennye elmerült az idő mélyén; igazában csak a kutatókat érdekli. Ki használná ma a „hazaáruló’', „erkölcstelen’', „jellemromboló", ..destruktív" jelzőket vele kapcsolatban, s — tóként a fiatalabbak között — ki ne csodálkoznék azon, hogy sokan élünk még. akiknek ifjúságunk idején meg kellett védenünk a költőt e minősítések ellen — éppúgy, mint később a kisajátítók hamisításaitól? Ma már az életmű áll előttünk, s beszélhet önmagáért. Voltaképpen egyre inkább csak önmagáért beszélhet. S ebből fakadnak a méltó megemlékezés nehézségei is. Mert Ady életműve oly mélyen gyökerezik a magyar múlt máig sem eléggé ismert rétegeiben, annyira át van szőve korának társadalmi, világszemléleti indázatával, hogy szinte minden sora magyarázatra szorul. Stílusának, kifejezésmódjának értékrendje a közízlésünkben végbement átalakulások következtében nagyon is módosult. Hogyan láthatnák helyesen az új nemzedékek Ady harcainak részleteit. amikor egészéről is legfeljebb homályos képük van? Hogyan érthetnék meg nyelvének, szimbolikájának forradalmi újszerűségét. amikor számukra már az a

poétái merészség is meghaladottnak látszik, ami — úgy vélik — meszire túllépett már az Adyén is, s az övéitől ugyancsak távoli forrásokból táplálkozott? Hogyan higgyenek az új magyarázatnak, amikor vele kapcsolatban is tapasztalniuk kellett, amit Petőfiről hallottak: „ahány párt. annyi Petőfi"? S Adyról is elmondhatjuk, amit ő egy keserű pillanatában a szétszóródás előtt álló magyarság fejére olvasott: még a templomot sem építettük fel! Ügy gondolom, az évfordulót akkor ünnepeljük méltón, ha ennek a templomnak építőanyagát gyarapítjuk tovább, s úgy tervezzük az épületet, hogy annak falai közt otthon érezhesse magát a költő szelleme.

Templomot írtam, mert az méltó a hivatáshoz, amelyet vállalt és betöltött. Prófétának szeretik őt sokan nevezni: maga is a küldöttek sorában tudta helyét. Még ha „szörnyetegnek" is: az „Istenének". Voltak pillanatai, amelyekben — mint minden önmaga és kora fölé magasodó nagy ember — úgy érezte: sem rokona, sem ismerőse senkinek —, bár egész életét és művét meghatározó sorsként vállalta, hogy elvegyülve a „szent, gyötrött 'sokaság”-ban: ennek szószólója legyen. Ebben sem áll egyedül: a magyar próféta-költők szerepe már megvillan Janus Pannoniusban, testet ölt Zrínyiben, megújul Batsányiban, Vörösmartyban. Petőfiben, s folytatódik Ady után is. A próféták pedig jobban be vannak zárva népük mély-világába, mint az írástudók. Bizonyosan azért is, mert a nyílt politizálástól elzárt vagy a hatalommal visszaélő államférfiak helyett Magyarországon nekik kellett a nép igazi érdekeit képviselniük, legalább a költészet szavaival, varázsigéivel. A történelmi helyzet logikájából fakad, hogy a magyar államférfiakból is azok tudtak igazán mély hatást gyakorolni a néplélekre, akiket költőként, íróként, vagy legalább nagy költők ihletőjeként tart számon az irodalomtörténet.

Ady is a magyar „Látók” közé tartozik. (Batsányi nevezte így magyarul a Váteseket.) Bizonyos, hogy költészetének egészét, tehát formáját is meghatározza ez.' De félremagyarázná őt mindenki, aki valamiféle prófétáié, csak a politika nagy ügyeiről szóló, közírói elhivatottságú költőként akarná ábrázolni. Költő volt ő a szó poétikai értelmében. Költőként is olyan forradalmár, akinek újítása minden nagy értéket megőrizve akarta meghaladni azt, ami az egykorú magyar költészetben már elmeszesedett, elkorhadt a régiségből, de mert élet nélkül is hatalommal bírt: életellenes lett. Ne abszolutizáljuk, s ne magyarázzuk félre Ady annyit idézett hetyke mondatát arról, hogy ő az úr, s a vers csak cifra szolga. Ez a nyilatkozat csak a maga helyén, s azzal az egyenes ellentéteként értelmezhetővel együtt érvényes, hogy egyet akart csupán: „gyönyörüket írni”. A szélsőségek összetartoznak: az úr csak akkor igazi, ha méltó köntösben jelenik meg, s a köntös csak akkor gyönyörű, ha aki viseli: valaki nélküle is, sőt azzal adja meg igazán gyönyörű-voltát, hogy viseli, s úgy viseli, ahogyan. Üjabban gyakran szó esik Ady szecessziós vonásairól. Valóban olyan hangsúlyozott egyéniességgel írt, amit könnyű volt egyénieskedésnek, egyfajta modern „kelmeiségnek'' minősítem, ha csak az öltözet kelméjére figyeltek. A költő igen sokmindenből kivonult, ami az ő korában illendő, sőt kötelező lett volna. De kivonulása egyben hódítás is volt: Ady elrablóit, eltemetett, kisajátított világokat szerzett vissza, s újakat foglalt el. Éppen azért, mert szeceszsziója több volt tetszelgő elkülönülésnél. Gyötrődő és gyötrő, zaklatottan, menekülve is bátor erkölcsi magatartás hitelesítette művében a megjelenés meghökkentő, támadó, nemegyszer szándékosan rikító különösségét. Minden szavára, képére, ritmusára rányomta kivételes egyéniségének bélyegét. Aki ebben követte, menthetetlenül epigon lett. A költői ízlés területén nem is jött létre Ady-iskola. Annál inkább a költői magatartás terén. Itt senki nem szabadulhatott tőle — sem hívei, sem örök vitatársai, sem eretnekei.

Egy körkérdésre, mely legkedvesebb Ady-versem után érdeklődött, s azt tudakolta, milyen élmény fűz hozzá, azt feleltem: nem egy versét szeretem, hanem életművét, s nem azért, mert hódolatot kíván, hanem mert állandó birkózásra hív ki: elragad s eltaszít, de ott van. mint költészetének istene „mindennek alján". Az ünnepi évre készülőknek is ilyesmit tanácsolok. Ne csak a példa-verseket szavaltassák, ne a hódolat szertartásait végeztessék protokoil-ünnepeken. Ady nem protokoll-költő! Viharral termékenyítő szellem. Életművének egésze érvényes: a kor szakadékai fölé boltozódó. irracionális mélységekből s az értelem sugárzó magasából egyaránt táplálkozó látomás az embernek a mindenségbe kivetett világáról. Ezért is magasodik a hazai élet fölé. Élő mű: mindig képes a megújulásra: ezért is helyes, ha fejlődésében, nyílt teljességében látjuk. Ne „a köd oszlopában rejlő istenségnek" hódoljunk, óhajtva-sejtve, vagy szokvány formulákkal ünnepelve nagyságát. Keljünk bírókra a költővel, aki csillaggal a homlokán is közülünk való volt. s nem a csillagok fölötti magasságokbar kíván továbbélni, hanem ifjú szívekben.

9