Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-12-18 / 26. szám

Veszprémben a Bakony Múzeumban megnyílt a XVIII. Megyei őszi Tárlat. Balra Pátzai Mária reliefje: Nagymamám, jobbra: Udvardi Erzsébet: Hegesztő című képe MTI — Rózsás Sándor felvételei

A Fészek Művészklubban rendezték meg Bartha Zsuzsa ötvösművész kiállítását. A képen: úrvacsorakészlet, a debreceni református Nagytemplom tulajdona

Novotta Ferenc felvételei

Ady a decembert nyugodtabban töltötte, mint az októbert és novembert. Védekezett, ösztönösen és vakon elbújt önmagába a feldúlással fenyegető külső hírek elől. Ügyszólván derengésben élt, egyedül önmagával, nem vágyott senkire, öccse és „öcsémné” a téli szénszünetre Mindszenten tartózkodott.

Két partnert mégis szívesen látott maga körül Ady. Az egyik négy-ötéves kisfiú, Jancsi, Pfeiffer Ernő doktornak, Ady orvosának és háziurának fia. Pfeifferék velük egy emeleten laknak. A másik, az utolsó barát, akit megszerzett magának: Gutmann Antal vasmunkás, a házfelügyelő. Igen, ővele még esténként szívesen elbeszélgetett. A fiatal munkásnak tüdőcsúcshurutja volt. Amikor magukra maradtak — Csinszka nemegyszer színházba ment Pfeiffernével —, az ágyán pihenő Ady megkínálta Antalt, hogy a pamlagon feküdjék végig, hiszen beteg, és a napi munkától fáradt. A tompított lámpafényben hosszan, sokat kellett beszélnie Antalnak, mert Adyt minden érdekelte, miként látják a gyárban a vasmunkások a helyzetet. Gutmann elkerülte a rázós dolgokat, tudta, hogy Adyt nem szabad felizgatnia.

Vagy egy héttel karácsony estéje előtt, amikor Antal ugyancsak Ady szobájában ült, belépett oda Csinszka Vojnyicával, kis csúcsai szobalányukkal, aki most Pesten háztartásukat vezette. Vojnyi aranyos, egyszerű szivű, fiatal teremtés volt, aki hűségesen istápolta beteg gazdáját.

— Mit szólsz hozzá, Bandi — mondta Csinszka —, holnap reggel ketten Vojnyival lemegyünk a Duna-parti fenyőpiacra, és megvesszük a karácsonyfát. Ugye jó lesz?

— Nem! — felelte halkan Ady. — Itt öreg fákat árulnak. Csúnya fákat. Sutákat. Hamar lehull róluk a tű. Csúcsáról kellene... Sehol sincsenek olyan fák. Gyantaszagúak. Alattuk a Körözs ... Attól fiatalok.

— Meglesz! — mosolygott Antal. — Holnap elindulok Csúcsára. Hazahozom én azt a fát.

Haza is hozta. A cingár legény akkora fát, hogy teteje a mennyezetet súrolta.

— Ilyen nagy fát, Antal! — ragyogott fel szeme Adynak, amikor a csúcsai fenyőt meglátta. — Hogy bírtad el Pestig?

— Elbírtam! — nézett Gutmann Adyra. — Elbírtam, merthogy akartam.

Igen, ez valahogy még öröm volt. Valami felcsillanás a sötétségben. Csúcsa.

— Á, nem itt! — intett Ady, amikor középső, legnagyobb szobájuk sarkában próbálták felállítani a fát. — Nem itt! Hanem Jancsinál!

Így került át a fa Pfeifferékhez, abba a lezárt szobába, ahová Jancsinak majd csak előestén, csengettyűszóra szabad belépnie, hogy elámuljon a csodakarácsonyfán.

És Ady készült a gyermek ünnepére. Azt mondta Csinszkának:

— Menj be a városba és vedd meg a legnagyobb hintalovat, amit csak találsz. Akkorát, mint egy igazi csikó.

Olyat is hozott haza Csinszka. Igazi csikót talált valamelyik játékáruházban, kitömött, egykor élő csikót, bőrnyereggel, felkantározva, finom faíven ringót, hogy Jancsi legmerészebb álma valóra váljék.

így akarta Ady. Tellett neki saját tárcájából (nem tűrte, hogy gazdag feleségére szoruljon), mert a Nyugat Vállalat legújabb mecénása, a kilépett Hatvány Lajos helyett Kornfeld Móric a beteg Adynak éppen akkoriban nyújtott át bankkontó-ajándékul egy jelentős összeget. Kellett az orvosi konzíliumokra, magánápolóra és nem is oly sokára: szanatóriumra.

Huszonnegyedikén este pedig Ady nagy sétára indult: homokszínű teveszőr háziköntösében kirándult Pfeifferék szomszédos lakásába. Egyik karját Pfeiffer doktor fűzte karjába, másik karját Gutmann Antal, aki utolsó percig tűzbe ment volna érte. Kellett Adynak, legbelsőbb gyökeréig kellett ez a tisztán érezhető, odaadó szeretet. Utolsó percéig igaz volt megírt szava, hogy: „Szeretném, ha szeretnének.” Ezt vette át örökségül Édestől. Annak a lénye volt ilyen szeretetszomjas és az elnyert szeretetet tüstént felszívó.

Beült a csúcsai karácsonyfa alá, a gyertyák lángjától megkímélt sarokba és várta — ő maga is gyermek —, hogy a kisfiú mit szól majd a csikóhoz, ha meglátja.

Mit szólt hozzá? Semmit! Csak nevetett, kacagott és felpattant a hátára. Vég nélkül, vadul nyargalt a csikón. És Ady is vele nevetett: Hangosan, szívből.

Régen nem nevetett előtte — és soha többé utána.

Derűs arccal ült még egy ideig a csúcsai karácsonyfa alatt. Szokása ellenére hosszú percekig nem gyújtott cigarettára, csak szívta magába a fa erdőillatát.

Még egyszer a pannon tájról, szerelmetesen

Naplómat legutóbb egy nagyon kicsi község nagyon kicsiny templomában, Lesence faluban szakítottam félbe, a nyolcszögletű gótikus torony tövében, azzal a gondolattal, hogy útitársaim, francia sógorom és sógornőm, egy rövid óra alatt megsejtettek valamit a magyar évszázadok viszontagságaiból. Olyan aranyló és lágy volt a november eleje, mintha a Juhász Gyula énekelte „szeptemberi bágyadt napsütésben” utaznánk. Juhász Gyula kellene hozzá, „Magyar táj, magyar ecsettel”, hogy leírhassam azt a valódi dunántúli dombvidéket, amelyen lassú autóügetéssel áthaladtunk. Egyszerű táj, mint maga a természet, tökéletes, mint a fiatal női test, rabul ejti az embert, mert egyszerre természetien eredeti, embernemrontotta táj, de az emberkéz szelíd, értő és javító nyomát még minduntalan láthatjuk. Balra a szőlőhegyek, a tőkén bámul a levél, a mandulafák és a meggyfák még teljes levéldíszben, a levelek narancssárgára öregedtek. Köztük, szinte csak azért, hogy az ősz színei minél szélesebb palettán bontakozzanak ki, száradó kukoricások és mellettük kisdedi mosollyal a friss-zölden sarjadó őszi vetés. Dél-franciaországi rokonaim váratlanul otthon érzik magukat. Üjra meg újra Provence-ot emlegetik, és nehezen hiszik el, hiszen befelé forduló franciák, hogy itt, ezen a tájon, innen tizenkét kilométernyire élt egy költő, aki a napóleoni háborúban Franciaországban katonáskodott, és egyik versében „Provánsz dalteli mezői”-röl énekelt.

A Provence-ot én is szeretem, és csakúgy, mint a balatoni tájon, szívesen sétálok gyalog vagy kocsin, nem közvetlenül a víz partján, hanem beljebb, azon a hegyesdombos vidéken, amelyet ők Magas Provence-nak, mi Balatoni Felföldnek nevezünk. Éppen itt járunk most. A

Provence változatosabb, talán szilajabb, sziklásabb is, ha Cézanne százszor megfestett hegyére, a Victoire-ra gondolok. de a mi kis dalteli mezőink lágyabbak, elomlóbbak, líraibbak, mint mi magunk is.

De hiszen van itt szikla is, gondolom, majd mindjárt megkerüljük a másik Tomajnál, Badacsonytomajnál a koporsó alakú hegyet. Hogy lehet, hogy elfeledkeztem Nagyláz hegyéről? Egy lejtős kanyar után két-három kilométernyire tőlünk magasodik föl a Balaton felőli oldalon és hirtelen függőlegesen zuhan le. Jól látni a bazaltorgona sípjait. A nép Kűorrának hívja. Ezt lefordítom franciára: néz de pierre, rokonaimnak nagyon tetszik, a magasságát kérdik, de ezt már nem tudom fejből. Felütöm a Zákonyi—Sági-féle balatoni útikönyvet, és onnan olvasom, hogy négyszázegy méter. Váratlan ajándékként francia vendégeimnek találok egy idézetet is Beudant-tól, korának legnagyobb geológusától. Ez a Záhonyi mindent tud, kibányászta az 1818-as útleírást. Beudant felmászott a Kűorr tetejére és így irta le, amit látott: „Nagyszerű a kilátás a tapolcai síkságra és a körös-körül kiemelkedő tizennégy bazaltcsúcsra. A másik irányban, dél felé, a Balatonig lát el a szem, és a teljes kép olyan elbűvölő, hogy csodálatával nem tud betelni a geológus."

„A kibernetikus sem”, teszi hozzá sógorom, saját foglalkozására célozva. Azután azon füstölögtünk, hogy a múlt század elején, úgy látszik, a franciák jobban ismerték Magyarországot, mint a mi évtizedünkben. Sógoroméknak sokszor beszéltünk Magyarországról, lapokat küldtünk, fotóalbumokat, és mégis úgy él az ország a tudatukban, mint a legtöbb nyugat-európainak: végtelen síkság, az a bizonyos puszta. Ámuldoznak a lankás. sze-Ruzicskay György 80 éves

KIÁLLÍTÁS A MAGYAR

Szarvason született. Tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián, majd Rómában és Párizsban végezte. 1927 óta Budapesten él. Műveiből Párizsban, Londonban, Amszterdamban, Torontóban. Budapesten és több vidéki városban rendeztek nagysikerű kiállításokat. Munkácsy-díjas, Érdemes Művész.

Özvegyek és árvák (1936)

Boulevard Raspail (1960) Petrás István felvételei

Ruzicskay György szarvasi műteremkiállítása nyaranta a nap meghatározott óráiban, a múzeumokhoz hasonlóan nyitva áll a látogatók előtt. A gyakori, népes csoportokat fogadó szíves gazda a lakószobákba is bevezeti óikét, s rá-rámutat egy-egy remek szarvasi népművészeti alkotásra, veretes öreg könyvre, külföldi útjairól emlékbe hozott furcsa tárgyra. A falon őriz néhány festményt is, édesanyja festette őket a maga kedvére leánykorában. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe is került képe Ruzicskay György édesanyjának, bár igen keveset készített, leánysága után a parasztasszonyok ezer munkája, gondja elvette kedvét a színekből szőtt álmodozástól.

Nagy a kísértés, hogy Ruzicskay György életművének első forráscseppjeit e megszakított,' elfojtott anyai álmokból eredeztessük. De mondhatunk anya helyett szülőföldet, a szelíd szépségben gazdag folyóparti táj munkáséletű szegénységét, mindent, ami nevel és tanít élethoszsziglan, s kötelez .is, hogy híven számot adjon küldöttefia, ha sorsa felemeli az álmok lépcsőin, és ha önbecsülése ráébreszti e kötelességre.

Mit mondhatunk ma Ruzicskay György művészete, alkata fő jellemzőinek?

Először is: eltéphetetlen kapcsolatát szülő közegével. Bármilyen messzi került tőle, akár a gyűjtögető méh, mindig tudta a kashoz vezető egyenes utat. A húszas évektől készített munkástanulmányai, közöttük Tiborc fejével, a harmincas évek „Ember és gép” sorozata, mellettük Dózsa csatájával, az egész munkásságán végigvonuló, olykor forradalmian humánus rajzsorozatok, azután az „Alföldi fények és színek”, az „Akácfa sorsok” e kötelem nyílt, tiszta vallomásai kezdettől mindmáig.

Másik jellemzője a fáradhatatlan, szenvedélyes utazás, a pezsgő élet keresésé, a kultúra minden virágporára éhes megismerés vágva. Münchenben az a Doerner pro-10