Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-12-18 / 26. szám
Katona József: Bánk bán című drámáját Illyés Gyula átigazításában három szereposztásban mutatta be a Thália Színház. Rendező: Kazimir Károly. A bal oldali képen Benkő Péter és Jani Ildikó, jobbra: Inke László, Kollár Béla és György László MTI — Benkó Imre felvételei líd, dimbes-dombos tájon, és nem tudnak betelni a hegyoldalakban a pincék látványával. Így vagyunk vele mi is. Üjra meg újra valami melengető, ihlető, bensőséges és ugyanakkor fennkölt érzés fog el, hogy e táj egy másik nagy lírikusának, Berzsenyinek a szavát használjam. De persze nehéz lefordítani, kóstolgatjuk a feleségemmel: superbe? vagy sublime? ez persze csak a másik hárommal együtt megy, főképpen a bensőségessel. Ám, hogy igazából milyen keveset tudnak, az akkor derül ki, amikor megkérdezik: kié a sok szép pince, és nem hiszik el, nem is értik, amikor azt felelem: a gazdájuké, a tulajdonosuké. Még majdnem becsületszavamat kell adnom, hogy elhiggyék. Hát nem minden közös Magyarországon? Lelohad a kedvem, a táj sem olyan szépséges már. Mikor fogják elhinni nekünk és rólunk azt, amit lapjaik is megírtak, hogy Magyarországon — igaz, volt néhány év, 1950—51—52, amikor elhanyagolták a pincéket, kiszáradtak a szőlőtőkék —, de ma, nézzetek körül, csupa szőlő minden, és a hazai szem azt is látja, hogy több, mint régen. A külföldi meg, ha maga is szőlőtermelő vidékről jött, azt is, hogy kétféle az ültetés, a régi, szorosan egymás mellett kuksoló, a földig termő szőlőtőkék, és az újabb, a tágas, a folyosós, a kordonos, amit már géppel művelnek, a kapa lassan kimegy a divatból. Amíg visszafordulunk Tapolca felé — ahová már csak két hét múlva érek el naplómban —, megint szőlőhegyek között, vadonatúj úton kocsizunk. Azon is csodálkoznak, milyen jók az utak. Én meg már nem is csodálkozom azon, hogy csodálkoznak. A szőlőhegyek láttára dúdolni kezdek, belekapcsolódik feleségem is és unokám, Tündér Viola. Együtt énekeljük: „Szőlőhegyen keresztül megy a kislány öccsöstül...” Tetszik nekik a furcsa dallam. Mi ez? — kérdik. Most meg a fülüknek hisznek alig, amikor mondom, hogy magyar népdal. „Nálatok még énekelnek népdalt? — csodálkozik sógorom. Vagy ti valami csodabogarak vagytok?” (Valóban csodabogarat mondott, a kifejezés a franciában is megvan: béte curieuse.) Mire Tapolca határába érünk, a furcsa, piramis alakú magas házakhoz, már ők is fújják a pentatonikus dallamot. NEMZETI GALÉRIÁBAN fesszor volt a mestere, aki nemzedékeket tanított meg a művészet anyagainak és technikáinak ismeretére. Münchenben rajzolni is megtanították a művészjelölteket. Ruzicskay e tekintetben igen keveset kaphatott, rajztudását már előbb is kifejlesztette. Hogy azután Olaszországban és Párizsban mit fogadott be, ez inkább visszakövetkeztetéssel feltételezhető. A régi Itália csodálatán kívül nyilván adott neki valami igazolást festői mozgalmasság dolgában a futurizmus korai expresszív vonala. Párizsban pedig a művészet Mekkájába csöppent, szabadságeszménye nyert erősítést több irányból. Hazatérve önmagában megérlelt alkotói hivatást és felkészültséget hozott útipoggyászként, nem importra való, kész sablonokat. Nagyvárad nem kevésbé fontos helye művész-életének. A két világháború közötti, népnyomorral, gazdasági válságokkal, „művészetpolitikával” súlyosbított időkben sokáig olyan volt Nagyvárad, mint egy határon túli végvár, vagy Voltaire nevezetes rókalyuk kastélya. Ott még a halott költőfejedelem, Ady Endre uralkodott a lelkeken. Ebben a festőnkben van valami olyan határtalan jószándék, türelem, megértés, ami néha már naivitásnak tűnik, holott bölcsesség. Személyeskedés, ingerültség, sérelem távol áll tőle. Az embertelennek, rossznak, veszélyesnek inkább a tipikus arculatát leplezte le olyan időkben is, amikor ilyesmihez fölös bátorságra volt szüség. Bátorsága csak akkor váltott át személyekre, amikor segíteni kellett, üldözöttek megmentéséről volt szó. Ruzicskay György egész pályáján érdemes, nagy, egyéni művésznek bizonyult. Műve bármilyen sokrétű, mondhatni növényi erővel burjánzó, mégis egységes mondanivalójában is, műteremtő logikájában is. A vágy tisztaságával közeledik a széphez, jóhoz, az élet jogos örömeihez, de közben nem keres kibúvót az igazmondás hivatása alól. A pálya elején mindjárt ott volt a válaszút: egyéni haszonszerzés vagy művészet? Ruzicskay az utóbbit választotta és tehetségével így folytatja útját művészettörténetünkben. | Solymár István SZERELEM Téli szünetét nálunk tölti a nyolcadikos Julika. Gábor szerelemre gyullad a nagylány iránt. Közli véle, hogy feleségül fogják venni ketten, óvodabéli legjobb barátjával, Magyar Ferivel. — Igen ám, csakhogy akkor el kell, hogy kerülj a növésben. Ahhoz pedig sokat kell enned! — így Julika, buzdítván a kölyköt a serényebb táplálkozásra. Hajnyírásra is könnyebb rávenni azzal, hogy nem fog tetszeni Julikának. Gáborunk lelkesedéssel veti alá magát az utált műveletnek. Dirigálja az anyját: — Elöl úgy vágd le, mintha kopaszodna, hogy Julika azt higgye, már megkerültem őt, és öregebb vagyok. IMADAT Kertre néző nagy üvegajtónk frissen tisztított üvegén vadonatúj maszatos folt. Kilencven centi magasan a földtől. Kiderül, hogy a foltnak két oldala van. Kívülről is. belülről is le kell mosni. Ormyomok. Belül a gyereké, kívül a kutyáé. VENDÉGSÉGBEN János-napi köszöntő Budaiéknál. Kicsit ott feledkezünk. Gábor hazafelé morgolódik: — Anyu, miért nem mondtad apunak, hogy apu, gyerünk már haza, ez a gyerek lekési a tévében a mesét. Attila fapalotája (1950—1956) Növekedés (192?) A szomszéd is János, ott is levizitelünk. Gábor önállósítja magát, s kiemel a szekrényből egy zacskó francia cukrot. Mutatja: — Ezt hazaviszem, jó? Pirulunk. Az anyja szép szóval próbálja rábeszélni, tegye vissza. — Ez azért van itt, kisfiam, hogy Irmuska néni meg tudjon kínálni belőle, ha idejövünk. Ezért kell itthagyni. — Azért kell hazavinni — felel meg Gábor —, hogy ne kelljen ide-oda járkálni. BETLEHEMI KISDED Zsuzsa kilenc-, Kati tízéves. Reggel látjuk őket és este. Iskolába menet és iskolából jövet. A reggeli asztal mindig épületes viták színtere. Kár, hogy jegyzeteim foghíjasán tükrözik. Mutatóba: Zsuzsa: Én tulajdonképpen reggel négy órakor születtem, mert akkor látott meg anyu. Igaz, hogy két órakor megszülettem, de akkor vittek be hozzá. Kati: Én délután születtem. Zsuzsa: Mert már akkor is lusta voltál. Kati: Nem voltam lusta, csak nem akartam háborgatni az embereket, azért születtem délután. Zsuzsa: Engem az nem érdekel, örüljenek az emberek, hogy megszülettem. KÉPES GÉZA Egyszerű cél Az örökkévalóság nem ismer teret mely nem beléje torkol se időt mely nem beléje torkol se végtelent amely körben forogva hat — hanem csak testetlen pontot mely semmit se zár be a lehetetlen kezdés előtti tűhegyét mit nem zár be semmi még az űr se — lehetetlen: a lehetőségekkel olyan elszántan szembeszállni hogy ami küzdve fölmerül: láthatatlan erők szétszórják majd hozzá megtérnek benne elmerülve. Pályájukból kizökkent világok visszatérnek gyűlölt középpontjába a térnek. A legtágabb hurkot leíró üstökös se tér el ettől: mind hozzá van kötözve. így fut a pályán mely vagy eleven keringés vagy zuhanás az ősanyagba ahol meg nem pihenve új alakba ömlik a régi égitest: ködfolt megint kész izzani sűrűsödni hűlni s ha a vonzóerő int és új táncra hív: ő ész nélkül kiszakadva a tétlenségből belép a tehetetlenségbe ami az űr törvénye. Mondhatod, hogy élnek a dombok vagy hogy az élet egyik lehető formája szorong ott hol dombokat látsz. A gondolatok furcsán csavarodnak osztályozó végeérhetetlen tekervényein az agynak. A tojáshéj az örök pillanat markában összeroppan. Minden olyan lesz mint volt azelőtt. Mégis az örök pillanat 'a tűhegy mely íme valóság lehetőségek és talánok sok-sok láb mely a padlón csoszog és koppan. És ez mind: a megfeszült várakozás is a külső támadás a belső megadás közt — az erőfeszítés a héjban mielőtt összetörne: a küzdelem mielőtt a néma éj a fecsegő hajnalba ömölne a részek amint áttörnek az egészen a gyászba merült éj után — a fény a tiszta nappal: milyen egyszerű cél! 11
