Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-12-04 / 25. szám
Péli Tamás is élte a cigánygyerekeik mindennapját, csak éppen a legfontosabban különbözött tőlük: megállította az álmaiit, nem futott utánuk. Papírra és vászonra szelídítette azokat már nyolcévesen — mondta Lakatos Menyhért, a magyar cigányság írója, a festőművész első hazai kiállításának megnyitóján. Ébenfekete édesanyja pedig később nevetve mesélte a szűk esztendőket, amikor a fia széthasogatta a családban fellelhető összes vásznat, ha éppen nem volt mire festenie. Az egyszobás házmesterlaikás falai a mennyezetig megtelték a kisgyerek képeivel. A rokonság nem értette, hogyan szólhat hamisan a hegedű a kölyök kezében? öreganyjuk füstölgő tajtékpipája mögül kereste a mentségeket a szokatlan jelenségre, az asszonyok hitték csak, hogy értelme lesz a „műfajváltásnak”, hogy érdemes hátat fordítani a hagyományoknak. S íme, a Fészek Klubban most elénk tárul a cigánymitológia titokzatos világa. Nagyobb szeretettel aligha szólhatott bárki is népéről, mint Péli Tamás. Alakjai szimbólumokká nőnek, s olyan méltósággal élnek a képeken, mint letűnt keleti birodalmak nagy királyai. Szenvedélyesek, hogy érezni lehet izzásuk hőfokát. Népéről szólva a festő az egyetemes emberit mondja el, az öröktől fogva élő gondolatokat, azon a szépséges nyelven, ami mindenkihez szól, amihez nem kell külön magyarázat. A házmesterék fia gimnazista korában is az udvaron festett nyaranként. Az elegáns hölgy, aki hazalátogatott rokonaihoz, itt látta meg a különös képeket. Nem nézhette sokáig szó nélkül a szűk udvarban festegető gyereket; hollandiai villájába invitálta a következő nyári szünetre. Arra is kíváncsi volt az idős hölgy, mit ér saját értékítélete. Meggyőződött róla, hogy a különös kísérlet vége mesébe illő: Péli Tamás harmadikos gimnazistát ösztöndíjjal felvették az amszterdami akadémiára. A Holland Királyi Akadémián szerzett diplomát. Onnan indult keleti és nyugati útjaira, ismerkedni a világgal s annak festészetével. Amszterdam lett az indulás, ahonnan szellemi tarisznyáit rogyásig megpakolva tért vissza övéihez. Diplomával, sok megtisztelő díjjal, s néhány nagy sikerű kiállítás tapasztala-ÚTFÉLEN nem költöttem volna buszra, dehogy! Kitelik az időmből az a tizenegy kilométer. Integetni nem akarok senkinek, hogy vegyen fel, valahogy restelli az ember vén fejjel. Nem azt, hogy integet, hanem, hogy nem vesz fel. Inkább nem intek. Várok. Háthat jön valami busz még .. . — Itt lakik a faluban? — Nem, a tanyán. A fiam meg a gépműhelyben van Pércsen. Elkérte a két lovat, szekeret. Azt mondta, este jöjjön ám érte, apám! — Lova, szekere van magának? — Van. Mért ne lenne? ;— Nincs téeszben? — Kimaradtam. — Nem óhajtotta? — Nemigen óhajtotta azt más se eleinte... Hanem én — nem tudtam. — Hogy értsem? — Ügy, hogy le voltam zárva. — Börtönbe? — Oda, bizony! Nyolc hónapra! — Mit csinált? — Mit? — Köhintett, várt egy pillanatig, aztán folytatta. — Bornyút vágtam, feketén. Aztán, mindig van az embernek irigye, haragosa, tudja, hogy van... Szóval, akkoriban ment a nagy beszervezés. Mikor vittek, mondom az asszonynak, bele ne menjél, amíg meg nem jövök! Nem is tette. Ezt nagyon sajnálom utólag. Mert ha akkor belemegy, most van nyugdíja, nyugodalmam, a fejem sem fáj, vidáman élek, mint a többi... Zümmög a motor. Kanyarog az út. Rozzant tanyák guggolnak a hatalmas akácok tövében. Hallgatunk egy sort. Azon töprengek: lehetséges ez? Egy nyomorult borjú miatt nyolchónapi börtön?! — Nem egy volt ám! — világosít fel az én emberem. — Hát mennyi? — Ezt kérdezte a bíró is. Én meg azt feleltem rá: kevés hozzá a két kezem ujja. Nevettek. Pedig még keveset is mondtam. — De hát miért kellett magának bornyút vágni? — Hát ez az látja! Itt elhallgat. És semmiféle magyarázattal nem hajlandó szolgálni. Én meg találgatom, ugyan mi vihetett rá egy roggyant, öregedő tanyasi parasztot a pénzszerzés ilyen módjára, amikor a tanyán sokféle útja, módja adódik annak, a tilosban való legeltetéstől a falopásig bezárólag. — Mikor volt ez? ■*— Mikor? ... Hatvanban. — Azután sem próbálkozott? — Dehogynem. Mikor kiszabadultam, látom, hogy kimaradtam, a többi már belement. Menni kell, mondom magamban, nem jó farkavége lenni semminek. De, azt mondta az elnök, Lajos bátyám, adja el a két lovát, aztán beszélgethetünk róla. Mert, hogy a ló nem maradhat, ugye. De hát, hogy adjam el magamtól? Mivel járjak be a tanyáról, tizenkét kilométerről dolgozni? Biciklizni nem tudok, már nem is igen tudnék megtanulni. Gyalogoljak? Ki bírja azt vén fejjel? De, tudja, még tán jobb lett volna gyalogolni is inkább ... A falu alatt megkérdezem: — Hol tegyem le? — Mindegy. A kanyarban... a kocsma előtt jó lesz. — Elvihetem a templomig is. — Ne, van itt egy jó emberem. Meglátogatom, ha már erre járok. Viszek valami innivalót. Kikecmereg a kocsiból. Megint leüti fejéről a kalapot. Kabátujja beleakad a kilincsbe. Csizmája sarka nagyot koppon a küszöbön. — Ajh — neveti el magát az idétlenkedése miatt —, mintha kutyaólból mászna ki az ember... de azért nagyon köszönöm — emeli meg a kalapját. — A literes üveg! — markolom fel a holmit, s nyújtom. Az öreg fejedelmi mozdulattal int: — Marad! Magának adom. All az útfélen, öregen. Görbén. Feketén. (Megjelent az Élet és Irodalom 1976. október 9-i számában.) Műtermi pillanat Hála Csontvárynak önirónia az oroszlános önarckép Bogi Klára felvételei tával gazdagon érkezett haza. Hódolat Hollandiának — mondta — s adta is néhány képe címéül ezt a mondatot, de élni csak itthon tud, úgy érezte, csakis az övéi körében. Első hazai kiállítása után még inkább megerősödött abban a hitében, hogy hírt kell adnia arról a zárt emberközösségről, amelynek a tagja. Ideálja a reneszánsz festőműhely, ahol a mester irányítása mellett közösségben dolgoznak a tanítványok. Hisz a közösségben, mert a teknőkészítés és a muzsikálás is kollektív tevékenység, amelynek ősi hagyományai vannak a családjában. Péli Tamás festészetéből hatalmas erő sugárzik. Ónody Éva Szenvedők 7
