Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-10-23 / 22. szám
ránya van, mint előnye. A termés ugyan nagyobb az első időkben mint egyébként, de igen nagy mértékben pusztul ettől a talaj, nagy az erózió, a lefutó víz így is magával viszi a tápanyag és a trágya nagy részét. — Mi tehát a( megoldás? — A megoldás: a teljes meliorizáció. Hatalmas munka ez, óriási pénzbe kerül. A megjavítandó talajba először szabályos távolságokra csöveket fektetnek. Ezek a vizet kissé áteresztő csövek levezetik a fölös csapadékot. Miután alagcsoveztünk —, ez ennek az eljárásnak a hivatalos neve —, kezdhetjük meg a meszezést. A meszezés után jön a talaj lazítása, és csak ezután lehet kezdeni a tényleges talajmunkákat, a vetés előkészítését. Hát — ennyi. Képzelje el ezt — csupán a mi termelőszövetkezetünk háromezer hektár szántóján. — S ezt a munkát ki tudja fizetni a téesz? — Még csak álmodozni sem tudnánk róla. A költségeket az állami költségvetés visszatéríti nekünk. Még így is marad munkánk, vesződésünk több is, mint más vidéken. — Megéri? — Lehetne nem megcsinálni?! • Az őriszentpéteri téesz egy sor egyesülés után jött létre. Magába olvasztotta Szalafő, Ispánk gazdálkodóit is. Az őrségi táj ugyanis nem úgy szakad községekre, mint az alföldi vagy a tiszántúli. Az őrség — szeres vidék. A szer: régi településforma. Egy-egy dombtetőre felhúzott, összecsoportosult húszharminc ház, gazdaság. Rendszerint egy nemzetség tagjai tömörültek össze. Utcák nincsenek, a postás ma is így viszi a leveleket: Alsószer, Templomszer, Túlsószer, Zsóhárszer. Még a táj központját, őriszentpéter községi centrumát is Városszernek nevezték el. A szerek élete néprajzi, szociológiai forrás a kutatóknakkeserves, indulatokkal, lemondásokkal terhes élet az ottlakóknak. A fiatalok nem szívesen élnek már itt, ahol esős időben hetekig zárja be őket a sár a megszokott néhány tucat arc közé. Az öregek meg nem szívesen hagyják itt a régi, föld melletti telepet. A szerek kipusztulóban vannak. A szalafői Pityerszer ma már néprajzi látványosság: turistacsoportok keresik föl a skanzenné alakult épületeket, a kerített házakat, a fából épült hatalmas hombárt, az agyagba vájt vízgyűjtőt — a tókát. A skanzen mellett új házak. Lakói közül sokan már traktorhátról harcolnak a közös gazdaságok több száz hektáros szántóival. Mások saját kis földecskéjükön huzatják a faekét. Az őrség ma kétarcú: traktor és faeke, kombájn és kasza mutatja a változás oldalait. • És a szántókat, réteket körülfogja az erdő. Ahogy besétálunk a fenyvesbe, régi bükkösbe, lábunk néha megbicsaklik: még évek múltán is arról árulkodik a hepehupás föld, hogy itt valamikor bakhátra szántottak. Az erdő vándorol; egyik végén fogy, a másik végén növekszik. Körbe járja a határt, de mégis mindenütt jelen van. Az erdő — az őrség aranya. Jó minőségű papírfát vágnak a munkások. Kamionok szállítják a határon túlra, Ausztria fafeldolgozó üzemeibe. Annyi fa nincs, hogy önálló papírgyárat lehetne ide telepíteni — de elegendő a tisztességes exportra, a házak díszítésére. — Az őrségi ember nyugodt természetű — mondja Koltay Vilmos, az őriszentpéterivel szomszédos bajánsenyei termelőszövetkezet elnöke —, életritmusát, temperamentumát az erdő alakította ki. Itt mindenki szereti az erdőt. Volt gazda, aki megsiratta kedvenc fáját kivágáskor. A szántó a harcot — az erdő a nyugalmat jelentette. Igen, a táj befolyásolja az embert. Nézzünk körül: szelíd lankák, porzó, kemény földek, szelíd, megtartó erdők. Közte, el-elszórva, a szerek házcsoportjai. Távolról békés, idilli kép. Ám, ha az őrségi emberre vagyunk kíváncsiak, közelebb kell mennünk. Sós Péter János és Gábor Viktor (kép) riportja (Folytatjuk.) A régi házban még a tókából merik a vizet A szer megbújik a fák között Döntik a fenyőt
