Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-10-09 / 21. szám
NYELVTANULÓ NEMZET LETTÜNK? Egy hamisítatlan pesti vicc: Két pesti polgár ácsorog az utcasarkon. Fékez a külföldi rendszámú kocsi. A vezető kihajol az ablakon. Érdeklődik. Angolul. A két pesti a fejét rázza. A vezető németül kérdez. Értetlen tekintetek. Franciául. Űjabb fejrázás. Spanyolul. Széttárt kezek. Autós turista bosszankodva és csüggedten el... Első pesti (kissé szégyenkezve): Mégis meg kellene tanulni ebben a nagy idegenforgalomban legalább egy idegen nyelvet. Második pesti: Látod, ő legalább négyet tud, és mégis mire megy vele! Talán keserűen nevetünk, talán szomorkásán mosolygónk a pesti aszfalton termett viccen, amely voltaképpen a nyelvi analfabétizmuson ironizál. Valójában azonban — legalábbis ami a nyelvtanulási kedvet illeti — a magyaroknak nincs okuk a szégyenkezésre. Éppen ellenkezőleg: egyebek között — nyelvtanuló nemzet lettünk. Ne is abból induljunk ki, hogy egy nyelv az általános iskolában, kettő pedig a gimnáziumokban kötelező. A „kötelező” ugyanis gyakran nem eredményes. A gimnáziumok szakosított nyelvi tagozatú osztályaiban azonban a diákok már önként (vagy szüleik elhatározásából) „gyötrik magukat” egy-egy idegen nyelv intenzívebb tanulásával. E szakosított nyelvi tagozatú osztályokban a heti kötelez» három órán túl további 2—8 órában foglalkoznak a diákok egy-egy választott idegen nyelvvel. A pedagógusok egész kis hadserege igyekszik bevezetni a diákokat egy-egy idegen nyelv rejtelmeibe: 2468 tanár oktat középiskolában idegen nyelveket A magyarországi nyelvtanárak jól képzettek, döntő többségük már egyetemi tanulmányai, idején vagy a továbbképzés során eljut abba az országba, melynek a nyelvét tanítja. A kötelező nyelvtanulás nem fejeződik be a középiskolában. A kormányzat álláspontja, hogy az értelmiségi foglalkozásúaknak meg kell ismerkedniük egy vagy két idegen nyelvvel. Ezért minden felsőoktatási intézményben két éven át kötelező jelleggel tanítják az oroszt, s a főiskolák, egyetemek többségén még egy másik nyelvet is kötelező tanulni, ezt a hallgató maga választja ki. Mód van fakultatív nyelvtanulásra is. Ennek feltételeit a főiskolák nyelvi tanszékei teremtik meg. Az idegennyelv tanulás iránti tömeges igénynek a le? hívebb tükre a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nyelvtanfolyamainak országos statisztikája. Mind a fővárosban, mind pedig vidéken e társulat nyelvtanfolyamai a legszervezettebbek, legkorszerűbbek, s e kurzusokon vesznek részt a legtöbben. Harminchatezren tanulnak: németül, angolul, oroszul, franciául, olaszul és spanyolul. Több mint háromszáz résztvevője volt tavaly az idegen ajkúak magyar nyelvi tanfolyamainak. Évről évre lengyel, japán, svéd és más tanfolyamok is indulnak. Baranya és Csoingrád megyében — ahol nagyobb létszámú délszláv kisebbség él — látogatottak a szerb-horvát tanfolyamok. A fenti felsoroláshoz még hozzá kelll tennünk, hogy az orosz oktatásnak a TIT tanfolyamokon kívül egyéb fontos bázisai is vannak, különösen a Magyar—Szovjet Baráti Társaság keretében. Az angol nyelv „második helyezése” a német mögött pedig azzal magyarázható, hogy még most ás viszonylag több a német szakos tanár, mint az angol szakos. Az angol iránt nagyobb az igény, mint amekkorát a nyelviskolák ki tudnak elégíteni. De az bizonyos, ihogy jóval több, mint ötvenezer ember vesz részt szervezett, iskolán kívüli nyelvoktatásban. Tisztes szám ez. Más kérdés, hogy mennyien tanulnak meg idegen nyelveket. A nyelvtanárok, a tolmácsok és a fordítok maguk a legkétkedőbbek e téren. íme két vélemény a Köznevelés című pedagógiai folyóirat néhány évvel ezelőtti nyelvoktatási vitájából: Ponghó István, hivatásos tolmács, a vita elindítója: „Ahol iskolai nyelvtanításunk eredményeiről szó esik, leggyakrabban azt kifogásolják, hogy az iskola padjaiból kikerültek nem tudnak beszélni. Azelőtt sem tudtak, ma sem tudnak... Az iskolázott társadalom elenyésző hányada tanul meg idegen nyelven beszélni.” Fülei-Szábó István nyelvtanár: „A régi hagyományos nyelvtanítási módszerek megfelelhettek a régi iskolának, de nem felelnek meg a mai tömeges nyelvtanulási igényeknek.” S egy egészen friss cikk címe az egyik legújabb Köznevelés-számból (írója: Csala Károly fordító és kritikus): Miért és mennyire nem tudunk nyelveket? A nyelvtanulás szintjéről tehát tovább tart a vita. A nyelvtudás fokát és szintjét meglehetősen bajos statisztikákba foglalni. Egy támpontunk azonban van. A magyar állami vállalatok ugyanis fizetési pótlékot folyósítanak azoknak a dolgozóiknak, akik munkakörükben hasznosítják idegen nyelvtudásukat. A nyelvismeret fokát állami nyelvvizsga bizottságok minősítik, meglehetősen szigorú követelmények alapján. Figyelembe veszik, hogyan fordít a vizsgázó idegen nyelvből magyarra, és hogyan az anyanyelvről a választott idegen nyelvre, hogyan tudja kifejezni magát azon az idegen nyelven, amelynek ismeretéért fizetési pótlékot igényel. Nos, ilyen körülmények között tavaly mintegy tízezren jelentek meg a vizsgabizottság előtt, s közülük nyolcezren jelentős forintokat érő bizonyítványt szereztek magas fokú nyelvtudásukról. N. Sándor László Kisterenye kis gimnáziumát az ország sok más iskolájához hasonlóan audiovizuális nyelvi laboratóriummal szerelték fel. Képünkön a nógrádi kis gimnazisták tanulás közben Lapkiadó — Máté Magda felvétele Hordás János feleségével és leányával a Béke Cukrászdában Gábor Viktor felvétele Egy régi álom teljesül Hárman ülnek a Béke Szálló cukrászdájában: Hordás János, felesége és lányuk, Mariska. A Hordás család képviselői. Négy „gyerek”, azaz a két fiú és két lány, s a lányok meg a fiúk gyerekei, Kanadában vannak. Természetesen nem jöhettek el mindannyian. De mindannyian kívánták, hogy apa, meg anya hazautazzon látogatóba, azután hozzon hirt a szülőföldről. Ennek a szónak ugyanis, hogy szülőföld, az öt „gyerek”, tizennyolc unoka és öt dédunoka számára mesebeli csengése volt. Mert vajon nem csupán legenda-e már a kanadai fiatalok számára a régi telepesek élete is, akik a család feje fölé két tulajdon kezükkel építettek házat nyers farönkökből? A Hordás család fiatalabb nemzedékei, mint a mesét, úgy hallgatták Hordás János elbeszélését, hogy édesapja az ő nagyapjuk, illetve dédapjuk — 1907-ben, feleségével, anyósával s ugyancsak öt gyerekével (ezek egyike Hordás János, aki ekkor hétéves fiúcska volt) elvándorolt a magyarországi Zala megyéből s megérkezett egy kanadai faluba. A falu neve: Esterhazy volt. Földjére a szabadságharc után világgá indult magyar honvédek telepedtek, akiknek nem volt helyük többé a hazában. Hordás papa Esterhazy faluban szekérre ültette a családot, s nekivágott a se vége, se hossza országnak. Saskatchewan tartományban földet kapott, megtelepedett s művelni kezdte az ugart. A gyerekek fölcseperedtek, egy ideig segítettek, aztán tovább vándoroltak, s a nyugati partvidék közelében Osoyoos faluban ütöttek tanyát. Sok-sok év telt él azóta. Hordás János gyerekei, unokái ma már egy hatalmas, modern ország polgárai. Mindegyik megtalálta a maga helyét, kenyerét, tisztességes munkáját. Hordás János évtizedek óta tervezi, hogy egyszer majd hazalátogat szülőföldjére. Most végre hetvenhét éves korában teljesült ez az álma. Az idős házaspárt a hosszú útra egyik gyerekük is elkísérte. Mariska szeme úgy csillog, mintha csakugyan mesébe csöppent volna bele. — Nagyon boldog vagyok, hogy itU lehetek — mondja, kissé keresgélve a magyar szavakat. Mind az öt testvér odakint született, de beszélnek szüleik anyanyelvén. Most a Béke Cukrászda asztalánál Hordásék tört magyarsággal, s nagy lelkesedéssel adják elő terveiket. Megnézik Pestet, azután a mama Hévízen kúrálja fájós lábát, s végül elmennek Zalába meg Szabolcsba felkutatni a rokonságot. Egy hónap múltán pedig, hazatérve Kanadába, beszámolnak a testvéreknek, gyerekeknek, unokáknak és dédunokáknak a régi álom beteljesüléséről: találkozásukról a szülőfölddel. S. M. A GREGOIR ESZTERGOMBAN — Ezt a családias légkört csak itthon találom meg! Ezeket az embereket nem is ismerem, mégis amikor megtudták, hogy magyar vagyok, nyomban körülfogtak, tanácsokat adtak, volt aki még egy pohárkára is meginvitált... — mondta nem kis örömmel. — Csak a verseny kedvéért látogatott Magyarországra? — Ha úgy tetszik, hát ez csak ürügy! A feleségemmel minden alkalmat megragadunk arra, hogy hazajöhessünk. A mostani látogatásunk fő célja a verseny mellett az, hogy a fiamnak megmutassam az országot, már amennyire az időnk engedi. Én ugyanis a saját időmet „lopom”, ezért csak annyit szabhattam belőle, hogy meglátogassuk a budapesti és székesfehérvári ismerősöket, azután a Balaton érintésével át a szép Kisalföldön, Sopron felé vesszük az irányt. Igyekeztem úgy alakítani a hatnapos programot, hogy az ország nevezetességeit megismerhesse a fiam, ugyanis a családom tagjai közül ő az egyetlen, aki még nem látta a mi szülőföldünket. Beszélgetés közben szabadkozik, hogy néha már nem találja a megfelelő magyar szót mondandójához. Ha nem említi, észre sem veszem, hiszen kiejtése harmincegynéhány esztendő után is hibátlan, a beszédközti szüneteket pedig a gondolatok, emlékek megszelídítésére fordított időnek véltem. Szavainak választékosságával igazolta, hogy magyarországi tartózkodásainak legkedvesebb időtöltése, ha színházban ülhet, ha kultúránkkal időközönként felfrissítheti kapcsolatát. Ahogy végéhez közeledett a verseny, és vált egyre izgalmasabbá, úgy növekedtek a szünetek beszélgetésünkben. Fehérsapkás feje hol itt, hol ott tűnt fel, egyegy felhajtott motorháztetejű elfáradt, régi autó mellett, hátha segítségére lehet valamelyik versenytársának. Érthetően izgatta a verseny végső eredménye: nagyon jól akart szerepelni, hiszen az esti eredményhirdetéskor anyanyelvén szólították a zsűri elé... L. S. A régi, fehér sportkocsi az aszfaltra meszelt startvonalhoz gördül. A hangosanbeszélő közli a nagyszámú érdeklődővel: „a rallye versenyt 3-as rajtszámbjal a svédországi Klein Lárs kezdi el, 1908-as évjáratú Gregoir típusú gépkocsiján”. A szeptember eleji vénasszonyok nyara fátyolos reggeli napsütéssel köszöntötte a II. Veteránautós Találkozó nemzetközi résztvevőit Esztergomban, a verseny harmadik napján. A nagy műgonddal ápolt és csinosított autómobilok kékes füstfelhőket eregetve, élénk dudaszóval törtek utat a bámészkodók között, hogy felsorakozzanak a rajthoz. Alkalmi tanácsadók és „szakértők” serege vette körül az autómatuzsálemeket, mindenkinek volt valami észrevétele, jó tanácsa. A mellettem álldogáló fiatalemberek fogadásokat kötöttek, ki lesz a nyertes, természtesen a verseny után elfogyasztandó sörben. Legtöbben a fehér Gregoirra tettek, ök tudták miért... „Gratulálunk Laci bácsi!” — így fogadták a nézők Klein Larsot, amikor az ügyességi verseny után bekormányozta gépkocsiját a depóba. A fehér Gregoir utánfutón tette meg a 2500 kilométeres utat llppsalától Esztergomig, hogy ott „frissen” állhasson rajthoz. Lent: Klein László és fia a versenybíróság tagjaival az esélyeket latolgatja — Gábor Viktor felvételei 1 5
