Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-10-09 / 21. szám
Öreg falak, öregdiákok ..Öregdiákok" az iskola tornatermében % TALÁLKOZÁS ÖTVEN ÉV UTÁN Csöndes a Trefort utca. Hétköznap is csöndes. Mintha irdatlan távolságra volna a Rákóczi út. Az autófolyam. Az ÖTökös zúgás. A rohanó emberek. Elegáns ősz úr sétál végig a szemközti járdán, tűnődve nézi az emeleti ablaksort, aztán elmosolyodik. És belép a kapun. Érkeznek mások is. Lépteiket sziaporázva. Botra támaszkodva. Megilletődve. Örömmel, öregdiákok, hazajöttek, ötven éve, hogy eltávoztak. „Ó, Miklós, semmit sem változtál!" „És te?” „Hát nem ismersz meg én vagyok a Simoncsics.” És sorsok tömörülnek pár röpke szóban. Történetek cserélődnek. Adomák. Emlékek. És meghatottan köszönti őket, volt diákokat Fehérvári Gyula igazgató úr. Virágcsokorral mai kisdiákok is Aztán a tizenhetek elindulnak. Mert még egyszer tizenheten már soha többé nem jöhetnek. De alti él, üzent. Tengerentúlról, messzi országokból. „Veletek vagyunk!” És egy verset ás hozott a posta. Onnan, ahol angol szó a mindennapok nyelve. Ausztráliából. Egy köszöntő szép verset. Magyarul. Állnak félkörívben Kármán Mór emléktáblája előtt, és hallgatják társukat, áld megidézi a száz év előtti kort, amikor a gyakorló főgimnázium, a „Minta” megszületett. Tisztelegnek a reformer iskolaalapító és tanáraik emlékei előtt, akiktől a tudás nagyszerű adományát és a humanitás szellemét kapták útravalóul. „Gyerünk a fizikaszertárba!” „A tornaterembe, ott volt az érettségi!” „Az osztályba!” Baktatnak a lépcsőkön. Lépteik újra a régi folyosó kőkockáin koppannak. Szemük megpihen a vén falakon, és rég szunnyadó emlékek felizzanak. Nézik a fizikaszertár padsorai között álló lányokat-fiúkat, ám Kürti professzor úr kérdez is: „Szeretik a fizikát?” A gyerekek mosolyogva bólintanak és megszólal Révész Gábomé, az igazgatóhelyettes: „Oxford világhírű tudósa kérdezte ezt tőletek.” A tornateremben csoportkép készül, és kezük végigpásztázza a bordásfalakat. Aztán belépnek az osztályba, és végleg felszakad az emlékezés túlterhelt zsilipje. Velük van már mindenki, aki egykor az életükhöz tartozott, és rég szunnyadó történetek elevenné válnak. Látják arcát Hajó Pali bácsinak, a pedellusnak. Alszeghy Zsolt tanár urat, aki Teller „Kokó” kiváló matematika-puskáját ígérte egy tollát rágó maturandusnak. Kézről kézre jár egy néhány év előtti Observer-cikk, amely Etonnal, Winchesterrel, a Gresham’s School-lal helyezi egy szintre a „Mintát”, a mai Ságvárit, amely Baloghot és Káldort, Anglia két ,közgazdászlordját”, Téliért, az atomtudóst, a Nobel-díjas Hevesyt, Kármán Tódort, az aerodinamika atyját nevelte, és még oly sok hírességet. A ma tanáraihoz intézett levelet írnak alá, amely köszönetüket tolmácsolja. Beszélgetés Kürti Miklóssal Világhírű tudós. Az alacsony hőmérséklet és a mágnesség fizikájának kutatója. Az oxfordi egyetem nyugalmazott tanára A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja Most Royal Szálloda-beli szobájában a találkozó élményéről, a diákéveikről, életútjáról és a 'máról beszél. — Egyre többet és többet gondolok a fiatalságomra. Jó volt hát újra együtt lenni a régi társakkal, az iskolával, amelynek annyit köszönhetünk. Mert jó iskola volt. Titkai? Legelébb is a tanárok elhivatottsága, nagyszerű felkészültsége. Nem a katedra magasából oktattak. Egy folytonos, nívós eszmecsere légkörében éltünk. A kiválasztás is alapos volt A diákság összetételét tekintve pedig jó értelemben vett demokratizmus érvényesült. Nem volt hát véletlen az, amit a „Minta” produkált, hiszen tudja, hány kitűnő ember nevelődött falai között. És felidéződnek az évek, amikor külföldre került. A Horthy-éra sivár világa, a numerus clausus, a kilátástalanság, amely oly sokukat űzte külföldre. — Helyt kellett állnunk, mert boldogulni akartunk — mondja, és hozzáteszi: — Annak titka, hogy Magyarország oly sok tehetséget mutatott, mutat fel, szintén a helytállni-akarásban rejlik. Boldogulni, megmutatni a világnak, hogy élni akar és tud ez az ország. — Aztán felvázolja a pálya ívét. 1926: Párizs. Matematikát és fizikát tanul a Sorbonne-on. Séták a Szent Mihály útján. Nagy bolyongások. Diploma. Elmélázik.— Párizs gyönyörű volt, imádnivaló, mégis éreztem, nem fogok ott élni. — És Berlin következik. A weimari Németország fővárosa, amely akkor Európa szellemi életének pezsgő központja volt. Doktorátus. Munka Franz Simon oldalán. És az emlékezet .mélyéről hirtelen napvilágra bukkan egy kép. Ül a Fizikai Kutatóintézet kollokviumán. Az első padsorban tíz Nobel-díjas, a másodikban is neves professzorok, és mögöttük a fiatal ígéretek: Wigner Jenő, Szilárd Leó, Lánczos Kornél. — De Berlin mégis rideg volt nekem — mondja —, nem tűnt annak, ahol élni szeretnék. Különben is, Breslauba mentem professzorommal. Aztán jöttek a nácik. Simon Oxfordba kapott meghívást, asszisztensként én is vele mehettem. — És képzeletben már Oxfordban vagyunk, ama örökké emlékezetes 1933. szeptember 15-én. Beszél a napról, amikor megérkezett. A vasárnap reggelről, amikor bebolyongta a várost, és nézte a harmatlepte füvet, a parkok mélyén megbúvó kollégiumokat. A várost, amely az életet és a munkát jelentette számára. Immáron negyvenhárom esztendeje ennek. És említi Lindemann professzort, a kémikust, Churchill későbbi tudományos tanácsadóját, akinek szavára a kémiai nagyipar segítségével 25—30 tudós menekülhetett a náci terror elől Angliába, ö is professzorával. Aztán szóba kerül az első két oxfordi esztendő. A fizikai kutató laboratórium, a Clarondon. A mágneses terek vizsgálata. Együttműködés francia tudósokkal. A háború. A tudomány összefogása a győzelem érdekében. Részvétele az angol atombomba-programban, a New York-i hónapok is. Végül a béke. Fizikát ad elő az oxfordi egyetemen. Professzor, és folytatja a kísérleteket a kollégiumban, ahol olyan „kitűnő berendezésekhez” jutott. Már magyarázza is a mélyhőmérséklet és a mágneses kutatás fizikájának összefüggéseit, amely a harmincas évek óta“ foglalkoztatja. Egy esztendeje nyugdíjban van, de a laboratórium ma is otthona Most energiaproblémák foglalkoztatják. Tegnap a Központi Fizikai Intézetbe látogatott, meg a Műszaki Fizikai Kutató Intézetbe. Kollégákhoz. A mágneses terekről, energiaproblémákról, a mélyhőmérsékletről, a termodinamikáról tartott előadást. Holnap Debrecenbe utazik, az atomfizikai kutatóba. — Néhány műszert hoztam magammal, pár anyagmintát Mélyhőmérsékleti kísérleteket állítok fel a diákoknak. Világhírű tudós. A Royal Society, az USA akadémiájának tagja. Egyik vezetője az Európai Fizikai Társaságnak. Barátunk. öt kérdés Káldor Miklóshoz Zömök alakját, a szemüveg mögül felvillanó éber tekintetét jól ismerik Angliában. Az egész világ által tisztelt közgazdász. A brit felsőház tagja. Most itt ül a Gellért Szálló félemeleti halijában. Fáradt. Dús volt a program. Siet is. De azért megadóan felel a kérdésekre. — Professzor úr, a mi kis magyar Who’s who-nk ezt írja önről: „... magyar származású angol közgazdász. Budapesten és Londonban végezte tanulmányait. 1932— 37 között a London School of Economics előadója, majd docense. 1947—49-ig az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában a kutatási és tervezési osztály igazgatója. 1949 óta a Cambridge-i egyetem közgazdasági tanszékének előadója, docense, majd professzora. 1950—55 között a nyereség és jövedelem adózási királyi bizottságának tagja. 1956-ban az indiai kormány megbízásából foglalkozik az indiai adóreformmal. 1958-ban a ceyloni, 1960-ban a mexikói, 1961-ben a ghanai és a brit-guyanai, 1962-ben a török kormány, 1963-ban pedig az ausztráliai Reserv bank tanácsadója. 1964—68-ban a brit pénzügyminisztérium szaktanácsadója.” Helyes ez az összefoglalás, professzor úr, vagy kiegészítésre szorul? — Nagyjából helyes. Hogy kiegészíteni? Hát, nézze, akkor sok mindent kellene mondani. Például azt, hogy londoni tanárkodásom idején módom volt Rockefellerösztöndíjjal két évet az Egyesült Államokban tölteni tanulmányúton. Aztán említhetem, hogy a háború alatt az országos gazdaság- és társadalomkutató intézetben dolgoztam, és résztvettem Anglia háborús erőfeszítéseinek gazdasági tervezésében. Munkatársa voltam Beveridge-nek. A teljes foglalkoztatottság háború utáni problémájának megoldásán gondolkodva jelentős tanulmányom jelent meg a kérdésről. Ezt követően mentem évek múlva Genfbe, ahol Myrdallal, az ismert svéd közgazdásszal dolgoztam együtt. És szólnom kell talán arról is, hogy Cambridge-be, mint a Keynes-elmélet szakértőjét hívtak meg. Arról is, hogy mint a Munkáspárt támogatója lettem, a párt 1964-es kormányra-jutásakor, a pénzügyminiszter tanácsadója. E minőségben dolgoztam ki az adóreformot. A párt távozásával visszamentem tanítani Cambridge-be, és amikor 1974-ben a Munkáspárt újra hatalomra került, ismét Londonba kerültem, régi tisztségembe. Ma már nyugalomban vagyok. — Nem a nyugalom embereként ismerjük a profeszszor urat. Nyilván ma is dolgozik. — Ebben igaza van. Meglehetősen nagy elméleti munkásságot fejtek ki. Jelenleg négy könyvem került nyomdába. Van még velük mit tenni. Nemsokára megkezdi tevékenységét a felsőház is, és most, hogy nem vagyok már állami alkalmazott, aktívabb szerepet kívánok betölteni. Több külföldi meghívásnak is eleget kell tennem. Legközelebb valószínűleg Spanyolországba utazom. — Lapunknak nem feladata az ilyetén kérdések taglalása, angol belpolitikai problémákat sem kívánunk érinteni, de jelzett felsőházi aktivitása, elméleti munkássága bizonyára kapcsolódik Anglia gazdasági helyzetéhez. Hiszen közismert például állásfoglalása, amellyel ön annak idején a Közös Piachoz való csatlakozást illette. — Igen, igen. Véleményem ellenkezőjét eddig nem igazolta az idő. Anglia gazdasági helyzete nem könnyű. De másutt sem könnyű, uram. A kormány nagy erőfeszítéseket tesz. Vannak is eredmények. Ám e kérdésekről szólni egyrészt szétfeszítené a beszélgetés kereteit, másrészt valóban nem vagyok abban a helyzetben, hogy kifejtsem véleményemet. — Tudjuk, magánszemélyként tartózkodik hazánkban és találkozásai vezető közgazdászokkal, államférfiakkal nem hivatalos jellegűek. De talán nincs ezzel ellentétben, ha véleményét kérdezzük népgazdaságunkról, hiszen ön foglalkozott és nyilván foglalkozik is problémáinkkal. Ismert, hogy 1946-ban résztvett a magyar szociáldemokrata párt hároméves tervének kidolgozásában, néhány éve akadémiánk vendégeként előadásokat tartott, aktív résztvevője volt a közelmúltban Budapesten lezajlott közgazdasági világkonferenciának is. Káldor és Kürti professzorok az alma mater, az egykori „Mintagimnázium" — a mai Ságvári Endre Gimnázium — folyosóján Az osztály koszorút helyezett el Kármán Mór emléktáblájánál Gábor Viktor felvételei — Természetesen érdekelnek szülőhazám problémái, dehát a szakkérdéseket behatóan nem ismerem. Egyet azonban mondhatok. Magyarországon különösen jól sikerült megoldani a mezőgazdaság kollektivizálását. A mezőgazdaság fejlődött, a parasztság életszintje az ipari munkásságéhoz igazodott. Nyugdíjat kap. Mindez politikai és gazdasági szempontból is nagy dolog. Az ipar ügye már nehezebb. A belső piac szűk az iparnak, exportálni kell, de hogyan? Hatékonyság, minőség, nyugati vámpolitika. Sokat lehetne minderről szólni. De van egy kitűnőnek látszó, bár nem könnyű eszköz: a nyugati cégekkel való kooperáció járható út.— Még egy kérdés professzor úr, egy régebbre mutató. Mi volt a titka a Trefort utcai iskolának, a tehetségek ilyen nagyszerű kirajzásának? — Nézze, a Trefortot mintaiskolának nevezték. Mert tanárképzőként működött, de valóban minta is volt, példakép. A királyok uralkodásának évszámát, költeményeket nem tudni bocsánatos bűnnek számított De gondolkodni kellett. Gondolkodni tanítottak ott bennünket. A peripatetikus, a sétálva oktató, a lényeglátást kutató módszer is ezt a célt szolgálta. Talán a tehetségek felszínre kerülésének titka is itt rejlik valahol. De tehetségek más iskolában is voltak. És Magyarország ma is tele van intellektuális talentumokkal. Tudja, például hány kiváló matematikust adott a világnak Magyarország, és ad ma is? Feláll. Szabadkozik. Várják valahol, és holnap már utazik. Búcsút int, és zömök alakja eltűnik a lépcsőfordulóban. Csatár Imre 3
