Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-09-25 / 20. szám

,Ha odafigyelnek a szavára, beéri kevesebbel is'

.Róluk... A munkásokról van szó!’

„A melós a munkájáról gondolkozik”

Gábor Viktor felvételei

Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából

A jugoszláviai MAGYAR SZÓ auguszttis 27-i számában beszámol két testvérváros, a magyarországi Baja és a jugoszláviai Zombor tízéves együttműködéséről. „Eredményes a zombori Bane Sekulié fémárugyár és a Ganz-müvek bajai részlegének kapcsolata. A zombori textilgyár műszaki és gazdasági téren együttműködik a Bajai Finomposztó Vállalattal. Gyakori a tapasztalatcsere a két város mezőgazdasági szakemberei között a kukorica-, búza- és a gyümölcstermelésben, de az állategészségügyi szakszolgálatok is eredményesen együttműködnek a különféle fertőző betegségek terjedésének megakadályozásában. A zombori mezőgazdasági kombinát dolgozói például Magyarországon, Balatonon üdülnek, a bajaink viszont Jugoszláviában töltik évi szabadságukat. Gyakori a magyarországi színházak vendégszereplése Zomborban, a zombori Népszínház pedig évente többször is bemutatkozik Magyarországon.

EGY FILM UTÓÉLETE

A gyárban, ahol a dokumentumfilmet készítették, ablak- és ajtókeretet gyártanak. A munkáskollektíva nagy időket ért meg: 1972-ben száztízmillió forint értékben új, külföldi technológiát vezettek be. A korszerűsítés következménye furcsamód több százezer forintos termeléskiesés, ötvenszázalékos tervteljesítés és ebből adódóan minimális nyereségrészesedés.

Hogyan történhetett mindez? Ezt kérdezte a rendező a vezetőktől és a munkásoktól; erre keresi a választ a „Filmdokumentum”.

A Kerepesi úti munkásszállóban ezerötszázan laknak. Szakmunkások, segédmunkások vegyesen. Kora reggel kelnek, késő délután érnek a szállásra, hétvégén hazautaznak. Többnyire csak a szobatársak ismerik egymást. Esténként összegyűlnek a nagyteremben egy kis tévénézésre. Hetente kétszer filmvetítést is tartanak itt és havonta néhány ismeretterjesztő előadást. A munkások nemrégiben tévéklubot alakítottak; meghívják a televízió ismert személyiségeit, riportereket, tudósítókat, külpolitikusokat és elbeszélgetnek velük. Levetítik a nagy sikert aratott TV-filmeket és a rendezővel megvitatják a látottakat.

Legutoljára Mihályffy László „Filmdokumentum” című alkotását nézték meg.

•

A neonfényes nagyteremben körülbelül ötvenen gyűltek össze a vetítésre. Volt mondandójuk és véleményük a látottakról, hallottakról. Percek alatt parázs hangulat alakult ki.

Amikor befejeződött a film, a döbbent csendet elsőként egy gubancos hajú kőműves törte meg.

— Rólunk van szó! — állapította meg indulatosan. — A munkásokról van szó valójában. Szerintem igazuk volt, hogy fölháborodtak a kevés nyereségrészesedés miatt!

— Nemcsak a nyereségrészesedés a lényeg — vágott közbe egy fiatal, élénk szemű szakmunkás —, az fájt jobban nekik, hogy nem hallgatták meg javaslataikat, amikor mondták, hogy ők ésszerűbben tudják megszervezni a munkát. Higgyék el, a melóst nemcsak a pénz érdekli, ha odafigyelnek a szavára beéri kevesebbel is.

— Ezt mondta az az asztalos is a filmben — folytatta egy kockás zakós fiatalember. — ö olyan ember, aki az üzemet a sajátjának érzi és úgy gondolja, hogy erkölcsi, emberi joga hozzászólni az ügyeihez. Márcsak azért is, mert kiváló dolgozó kitüntetést kapott éppen ettől az üzemtől. Tehát megmondja még a TV-nek is! Neki nincs félnivalója, csak annak aki rosszul szervezte meg a termelést.

— Igaza van! — kiáltotta közbe egy fehér hajú, idősebb munkás. — A melós még ha nem dolgozik, akkor is a munkájáról gondolkozik, az jár a fejében. Ha nem feladata, akkor is. Nehéz lenne úgy élni, hogy az embernek ne legyen valami köze a munkájához.

— Én azt szeretném megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi volt a célja ezzel a filmmel? — fordult a rendezőhöz az egyik résztvevő.

— Mind kiderült az eddigi beszélgetésünkből és a filmből is, az volt a célom, hogy a nézők rájöjjenek, hogy meg lehet, sőt meg kell szólalni, ha a

munkájukkal kapcsolatban valamivel nem értenek egyet — válaszolt Mihályffy László. — A film feladata az is, hogy egy-egy ilyen vetítés után a különböző munkásközösségekkel

együtt gondolkodjunk el azon, miért történhetett meg ez az eset abban a gyárban és mit kell tenni, hogy máshol ez ne lehessen így.

— Volt kézzelfogható eredménye a filmnek?

— Igen. Az igazgatót elhelyezték onnan. Olyan vezető jött a vállalathoz, aki szót tud érteni a munkásokkal. De az igazi eredmény szerintem az lesz, ha a film nyomán a munkások bátrabban kezdeményeznek, jobban kiállnak a maguk igazáért!

•

A kényes kérdésekre okosan rátapintó film elnyerte a Magyar Televízió Nívódíját, a Miskolci Tévéfesztivál városi nagydíját és első helyezést ért el a Szakszervezetek Országod Tanácsa Alkotó Ifjúság pályázatán. A filmet háromszor sugározták a televízióban. Az igazi sikert mégis a film utóélete jelenti, amikor egy-egy vetítés után a munkások elmondják a véleményüket róla.

•

A munkásszállóban a vita végén, már az ajtóban odalépett hozzám az egyik résztvevő. Kérte, küldjünk neki a fényképekből, kirakná a faliújságra, akkor a következő TV-klub estre biztosan többen eljönnének.

A képeket elküldtük.

Dutka Judit

Boldi&iáe Tw*

Keser-édes

Sorbaállás. Amerikai vendégeimmel ebédeltem a Belvárosban. A Vörösmarty téren találkoztunk, megittunk egy könnyű italt a Vörösmarty Cukrászdában, amelyet mi mindmáig régi nevén Gerbeaud-nak nevezünk, és ezzel nem vagyunk tiszteletlenek Vörösmarty, a nagy költő iránt, ellenkezőleg: még jobban tiszteljük és vele együtt azt a francia-svájci származású cukrászt, aki Budapest központjában ezt a nevezetességet és örök találkozó helyet létrehozta. Amikor visszamentünk a térre, észrevettük, hogy hosszú sor áll a Duna felé eső oldalon, a nagy irodaépület előtt.

„Hát mégis van sorbaállás Budapesten?”, kérdezték vendégeim. Zavartan válaszoltam, nem értettem. Hogyan higyjék el nekem, hogy kenyérért, húsért, vagy más fogyasztási vagy közszükségleti cikkért nálunk senki sem áll sorba; de mégis, lám, a város közepén sor kígyózik, mégpedig ilyen hosszú, belenyúlik a Deák Ferenc utcába, valóságos óriáskígyó. Odamentünk, ismerősöm állt a sor közepén, kérdezés nélkül mondta: „Hangversenybérlet.” Vendégeim felderültek, de nekem csak az egyik szemem mosolygott, a másik, ha nem is könnyezett, de dühöngött. Pompás dolog az, hogy Magyarországon órák hosszat ezrek állnak sorban hangversenybérletért Ha akarom, valóságos kulturális reklám nekünk a város szívében. De annak már nem tudtam örülni, hogy az egész évre szóló hangversenybér Leteket csak egy helyen árulják a városban, aki kapja, marja alapon. Nem lehetne az embereknek a szép iránti szomjúságát több csapból enyhíteni? Ezt is elmondtam amerikai vendégeimnek, de ők nem bosszankodtak velem. Sőt, inkább örültek és még fényképet is csináltak, amikor ebéd után visszamentünk a térre. A sor ugyanolyan hosszú volt, de ismerősömet már nem találtam meg, tehát nem ugyanazok álltak, hanem újak és újak.

Amikor este ezt a történetet elmondtam a feleségemnek, neki egyik szeme sem mosolygott, miközben így szólt: „Látom, az idén megint nem vettél hangversenybérletet.”

Kritizálunk. Bár sokszor megnyírtuk, levágtuk, leborotváltuk, szakállas az a hiedelem, hogy a magyar közéletben

semmit sem lehet kritizálni, illetve, amit szabad, azt kötelező is... Ez arról jutott eszembe, hogy a hét végén, mint mindig, olvasgattam az „ÉS” (természetesen az Élet és Irodalom-ról van szó) legutóbbi számát, ezúttal a szeptember 11-ikit. Szoktam olvasgatni másnyelvű hetilapokat is, és noha tudom, hogy az ilyen összehasonlítás önkényes, mégis megkockáztatom, hogy annyi kritizál ást, mint ebben a számban, ritkán láttam. Mindjárt a vezércikk: háromhasábos közéleti bírálat. Faragó Vilmos, a lap főszerkesztő-helyettese írta, címe „Nem is olyan vicoes”. Ami nem is olyan vicces, azok a „kisebb-nagyobb hazai bosszúságok, amelyeket a sajtóban fejcsóválva, a kabaréban nevetve, hivatali megnyilatkozásokban tudunk a problémáról megjegyzéssel szoktunk tudomásul venni”. Faragó sorra veszi a bolti eladót, aki hátatfordít a vevőnek, a bútorreklámnak, amelynek nyomán nem lehet bútort kapni, a vendéglátóipart, amely „nem vendégül lát, hanem ki tudja miül, hiszen látszatára sem törekszik annak, hogy örülne, ha lát”.

Nem illik ugyan beleszólni egy cikkbe, főképpen ha az ember hivatkozott rá és dicséri, de Faragó a helyes politikai cél érdekében túloz. Kapásból tudok egy tucat olyan vendéglőt mondani, ahol vendégként fogadnak, tisztelnek, sőt, szeretnek — egyikről másikról már írtam is a Hazai naplóban — például a Székesfehérvár mellett a táci Gorsium, a várbeli Régi Országház, a Csopak melletti nesztort völgyben a Malom Csárda, vagy a tatai kedves Vár Étterem. Faragó bíráló kedvének mégis igaza van: arra hívja fel a figyelmet felsorolva még a telefont, a liftet, a hiányzó taxit, a szeptemberre el nem készült iskolai pallókat — tetszik látni, nem hallgat a bajokról —, hogy vigyázni kell, nehogy ezek az apró bossúságok, hibák és mulasztások megrendítsék a társadalmi bizalmat és „tendenciává álljanak össze”.

Ezt a cikket mintegy kiegészíti a fiatal Pünkösti Árpád „Mivel kenjünk” című — mije is? — riportja? glosszája? publicisztikája? mind a három együtt. Felsorolja a mai magyar közélet egy sajnálatos jelenségét, a „kenést”. Üjabban egyre többször ajánlanak fel és fogadnak el az

emberek egymás közti szívességért, elvégzett munkáért, telefonhívásért, szemrehányásért és hasonlókért apróbbnagyobb „ajándékot”, s ez lehet „a Kossuth Lajos, vagy Ady Endre arcképével nyomott pénzjegy, vagy „más nyersanyag”. Igen kemény írás, legszívesebben végigidézném az egészet, de van még egy egész oldal az ÉS-ben, amelynek hetenként megismétlődő címe PÁRATLAN OLDAL, és ez csupa kritika és kritizálás. Vámos Miklós, a kitűnő fiatal író nyomdai helyzetünkről szedi le a keresztvizet Egy glossza a budapesti távfűtés vezetőségét állítja pellengére, „Táviratmánia” címmel, mert sürgős esetben is csak táviratra hajlandó szerelőt kiküldeni.

Tollhegyre kerül az Állami Hirdető és néhány nagy napilapunk kiadóhivatala, mert beleszólnák az apróhirdetések szövegébe. Clochmerle címmel arról ír a lap, hogy Budapesten az utóbbi időben megszűntek azok a kisded, de nagyon alkalmatos létesítmények, amelyek a Clochmerle című vidám francia regénnyel és filmmel vannak kapcsolatban, és amelyek az emberek elemi szükségleteinek sürgős és elodázhatatlan kielégítését szolgálják... Mindezek látszólag csekélységek, de éppen a lap vezércikke mutat rá arra, hogy a sok kis bosszúságból lesz a nagy méreg, a nagy méregből a rossz társadalmi közérzés. A mai Magyarországon azonban a bosszúságot nem kell lenyelni, a mérget nem kell elhallgatni.

Hogy az apróságoknál fontosabb ügyek sem kerülik el a sajtó, tehát a közvélemény figyelmét, arra is az ÉS szeptember 11-i számának utolsó oldala tesz bizonyságot: „Átpasszolt gyerekek” címmel azt a komoly társadalmi problémát elemzi, hogy mi történik azokkal a 14—16 éves gyermekekkel, akik nem végzik el az általános iskolát.

Nagy gond, országos. Sőt nemzetközi, hiszen az UNESCO nem egy konferenciáján sok más nyelven is hallottam már.

A lap címe Élet és Irodalom, mostanáig főképpen az életről volt szó, kisbetűvel. De van a lapban bőven irodalom is. Déry Tibortól, Szabó Magdától, Komlós Aladártól, Csoóri Sándortól, vers, novella, tárca, a sorok írójától is egy londoni útinapló.

10