Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-09-11 / 19. szám
Az egyik műsor a sok közűi: Tavaszodik... A mesélő: Mészáros Emőke, a pedagógiai csoport munkatársa, a két zenész (jobbról): Horváth István és Benedek Miklós Jánosi Ferenc (elvételei Élet a múzeumban Múzeum... Süvölvénykorom óta e szó egyet jelent számomra a lábujjhegyen járással, a suttogva váltott félmondatokkal, a klasszikussal, az érinthetetlenséggel, a távolról csodálással, az áhítattal. Itt meg, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban — legalábbis néhány teremben — éppen ellenkezőleg: a tárolók között körtáncot járnak a gyerekek, „Ég a gyertya, ég, el ne aludjék — éneklik harsányan —, aki lángot játni akar, mind leguggoljék”, s ha akadnak is a tárlókban szép számmal Petőfi Sándor, Arany János, Móra Ferenc verseit, meséit, szép illusztrációkkal magukban foglaló kötetek, talán még több a gyermekrajz, a bábfigura, a papírkivágás, A klasszikusok munkái jól megférnek a gyermekek művei mellett. Az áh itatnak pedig semmi nyoma. A gyerekek, most éppen a Krisztina téri általános iskola első osztályosai, csakúgy, mint otthon vagy a suliban, fesztelenül szaladgálnak tárlótól tárlóig, s ujjongva adják hírül, ha „ismerőst” fedeznek föl, a János vitézt például, vagy az Anyám tyúkját, s nem kevésbé élénken és harsányan érdeklődnek, ha ismeretlen, de őket érdeklő könyvvel, bábfigurával óhajtanak közelebbi ismeretséget kötni. Hat-hét esztendős gyermekek az irodalmi múzeumban, olyanok, akik jószerivel még olvasni sem tudnak? Nincs ebben semmi csodálnivaló, járnak ide óvodások is! — Az irodalommal, a versekkel, a mesékkel, a dalokkal, a népköltészettel nem akkor kezdenek az apróságok ismerkedni, amikor már olvasnak, hanem jóval előbb — magyarázza a látszólagos ellentmondást Soóky Andrea, a múzeum pedagógiai csoportjának a vezetője, aki munkatársaival két év alatt kísérletezte ki, honosította meg és tette állandó gyakorlattá ezeket a mozgalmas, csöppet sem „múzeumszerű”, de a múzeum megszerettetését, az irodalom és a többi művészet korai megismerését szolgáló időszaki kiállításokat, gyermekfoglalkozásokat. A mai napon vagy fél tucat iskoláscsoportot várnak, előre bejelentették magukat, azaz csaknem ezer gyermek fordul meg majd itt. A kisebbek első állomása a Petőfi-kiállítás. Nekik azonban nem a kéziratokat, az első kiadásokat, a felnőtteknek becses értékeket mutatják meg, hanem a költő szülőházát, a szülők arcképét (lám, itt van a „jó öreg korcsmáros”), szóval mindazt, ami a kisgyerekeknek is mond valamit, amit — ahogyan Soóky Andrea mondja — „nemcsak az eszükkel, hanem a szívükkel is be tudnak fogadni”, vagy amiről már tudnak egyet-mást. Magyarázat és beszélgetés 'közepette jutnak el így a múzeumi gyermekbirodalomba, abba a terembe, amit — s ezt meg is mondják nekik — csakis a gyerekek számára rendeztek be, egyelőre kísérteiképpen, és amely tele van csodákkal, a Mesék Birodalmának jól ismert alakjaival. Most éppen Mészáros Emőke, a kiállítás rendezője kérdez: — Láttok itt ismerős könyveket? — I-i-igen! — jön kórusban a válasz. — A János vitézt! — És azt is tudjátok, ki írta? — Én tudom! Petőfi Sándor! — Megvan otthon? — Nincs. — De nekem megvan! — büszkélkedik a másik, s rögtön folytatja. — És az ott, ini, az Anyám tyúkja. — No, keresd csak meg a bábok között is! — Itt van! És mellette a kiskakas, biztosan azért, hogy ne legyen egyedül a tyúkanyó! — De szerepel ám még „valaki” ebben a versben! — A Bodri kutya! — öt is látod? — Ott! Ott van ni, az asztal alatt hasai! Lesi a tyúkot! — Én még a verset is tudom! Az anyák napján mondtam az oviban! — Mondd hát el most nekünk is! A pöttöm fiú nekidurálja magát, elkezdi, mondja, de csak odáig, hogy „mindig emberül szolgáltál”. Itt megakad, s ez jó alkalom rá, hogy Mészáros Emőke másokat is szólásra, pontosabban versmondásra bírjon. Nyolcszáz-ezer gyermekkel, húszas-harmincas csoportokban, ilyen behatóan foglalkozni nem könnyű feladat a múzeumi pedagógiai csoport munkatársai számára! Ennyi gyerek egy napon — rengeteg! Soóky Andrea szerint — kevés. Egy kérdőívre kapott válaszokból kiderült, hogy száz iskola magyar nyelvet és irodalmat tanító 244 pedagógusa közül 155 még sohasem járt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az 1974—75-ös tanévben a 100 közül csupán 30 iskola tanulói jutottak el — az iskola szervezésében, csoportosan — valamilyen múzeumba, ide, az irodalmiba pedig a 100 közül csak 16 iskolából jöttek gyerekek. Soóky Andreának igaza van, kevés még itt a gyerek, lehetne több is, s bizonyára lesz is, hiszen a múzeum egyike a légiiatalabbaknak: mindössze húsz esztendős, a gyermekfoglalkoztatást — pontosabban: a foglalkozásnak ezt a módját —kidolgozó és alkalmazó csoport pedig még csak 1974. január elsején alakult meg. A foglalkozás azonban nem fejeződik be a gyermekek számára berendezett kiállítási teremben a bábok, könyvek, illusztrációk, rajzok között Alkalomtól függően van itt filmvetítés, bábelőadás, neves versmondóink költeményeket adnak elő, mások József Attila-, Radnóti-verseket énekelnek gitárkísérettel. Maguk a gyerekek is hoznak magukkal műsort, azután szerepelt itt egy 'bohócleány, aki az Arany Lacinak írt költeményt keltette életre. Gyakran a kicsiny látogatók készítik el a gyermekirodalom hőseinek bábmásait, s ha elkészültek velük, akkor, ugye, ki is kell próbálni azokat a bábokat... De az igazi szórakozás: amikor birtokba veszik a következő termet — székekkel, asztalokkal, színes ceruzákkal —, és elkezdik rajzolni azt, amit a múzeumban láttak, hallottak. Itt a János vitéz kerekedik ki a vonalakból, mégpedig paripán. Mellette egy hatalmas gyertya, ahogyan a gyerekek körbetáncolják; szinte hallom: „Ég a gyertya, ég”... A rajzólás, majd az azt követő beszélgetés is rengeteg alkalmat ad rá, hogy a kicsiket közelebb hozzák az irodalomhoz, a képzőművészetekhez — és megszerettessék velük a múzeumot. Garami László Az égő gyertyát a tárlóban néhány bábfigura, a teremben azonban már eleven gyermekraj táncolja körűi Konzultáció — rajzolás közben Flesch Bálint (elvétele Művelődésünk távlatai Ilyenkor ősszel, amikor a tantermek megtelnek zsibongó gyereksereggel és az egyetemi előadó termekben is összegyűlnek a fiatalok, ismételten napirendre kerülnek az oktatás, a nevelés különféle kérdései, hiszen a megtanulandó ismeretanyag rohamos szélesedése, a könyvkiadás, televízió, film, színház és egyéb kulturális programok mennyiségi és minőségi növekedése naponta jelzi azokat a változásokat, amelyek már az ezredforduló eljövendő képét rajzolják ki előttünk. A közoktatás és közművelődés egyre döntőbben határozza meg azt az általános és szakmai műveltséget, amelyet mindenkinek el kell sajátítania, hogy lépést tarthasson az elkövetkező évtizedek műszaki fejlődésével és a mindinkább előtérbe kerülő szabad időt személyiségük okos kibontakoztatására használhassák fel. E feladatok megvalósítása közben nyilvánvalóan maga az iskola is tovább fejlődik, tartalmi és módszertani értelemben egyaránt. Ehhez az átalakulási fejlődési folyamathoz számos segítőtárs is csatlakozik. A Népművelési Intézet kísérletei és kutatásai, valamint a Magyar Építőművész Szövetség kezdeményezése nyomán egyre nagyobb figyelem kíséri a komplex művelődési intézmények (nevelési központok) kialakítását. Idén májusban a Minisztertanács is munkaokmányként hagyta jóvá a közművelődés távlati fejlesztési tervének az irányelveit. A komplex nevelési központok megvalósítása mindenekelőtt a kis lélekszámú települések életében hozza meg majd a gyümölcseit, hiszen 3055 kisközségben és településen a népesség 53,4 százaléka, mintegy 5 és fél millió ember él, és a termelőszövetkezetek egyesülése, az iparszerű termelési rendszerek bevezetése napirendre tűzte azt a feladatot, hogy ennek a rétegnek is meg kell teremtenünk a mind magasabb szintű oktatási, művelődési lehetőségeket. A Heves megyei Sarud községben kezdődött. A Népművelési Intézet javaslatára a sarudi általános iskola és a vele egy telken felépült új klubkönyvtár, mint komplex művelődési intézmény kezdte meg a működését. A két épület teremrendszerét és eszköztárát egységes egésznek tekintették. Az intézmény délelőtt az általános iskolai oktatást szolgálja, délután és este pedig a fiatalok és a felnőtt lakosság rendelkezésére áll. A művelődési ház, illetve klubkönyvtár pedagógus vezetője egyúttal az általános iskola második, úgynevezett közművelődési igazgatóhelyettese lett. Ezzel a szervezeti összekapcsolással nem egyszerűen mennyiségileg összegeződtek és növekedtek a lehetőségek, hanem minőségileg új intézmény jött létre. Megsokszorozódott az oktatás és a művelődés hatékonysága. Nyilvánvaló, hogy a sarudi tapasztalatok alapján a már meglevő oktatási és művelődési épületeket — ahol erre mód nyílik — országszerte fokozatosan egyesítik, ám ezzel párhuzamosan az építészek tervezik a megépítésre kerülő új komplex intézmények legcélszerűbb belső terét is, ahol a lakosságot újfajta egységben szolgálja az iskolakönyvtár, klubhelyiség, tv-szoba, moziterem, kiállítási szoba, büfé, sőt a sportolási lehetőség is. Mint Vészi János, a Népművelési Intézet osztályvezetője elmondta: „A komplex művelődési intézmény szemléleti kiindulása az érdeklődés ezernyi válfaját magában hordozó ember, akit nem hol olvasóként, hol tanulóként, hol éttermi vendégként, hol zenehallgatóként, hol testét edzőként, hanem egységes hús-vér személyiségként kell felfogni, akinek a komplex művelődési intézmény így kell hogy a szolgálatára álljon.” Végső soron így alakul ki majd a közoktatási, közművelődési, sport, belkereskedelmi és idegenforgalmi célokat megvalósító intézmény és épülethálózat. Az elkövetkező évek tapasztalatait a fővárosi és vidéki új lakótelepek építésénél is figyelembe fogják venni. Mindezek a törekvések elsősorban a most felnövő ifjúság sokoldalú képzésének és tevékeny életre való nevelésének a szolgálatában állnak. _ ~ A. A.
