Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-09-11 / 19. szám
Mohácsok után Megrendültén állok a mohácsi mezőn. Megrendültén — azon a helyen, amely nemzeti nagylétünk nagy temetőiéként szinte jelképe lett a nemzet, a haza nagy vereségeinek, történelmünk árnyékos, tragikus fejezeteinek. Megrendültén állok. Itt, ezen a síkon, néhány kilométer sugarú körben lelte halálát rövid három óra alatt húszezer ember — magyar, török, felnőtt, gyerek, férfi, nő — itt teljesedett be egy néhány évtizeddel azelőtt még erősnek véti ország sorsa. 1526. augusztus 29-én délután — alkonyaiig — vagy négy évszázadnyi történelmi út dőlt el. Megrendültén és kérdésekkel telve nézem a közömbös mezőt. Kérdéseim a huszadik század gyermekének kérdései — azok, amelyekre ma már történészek keresik a választ — nem egyszer eredménytelenül. A válaszokat és a vért elmosta az idő; csak a lassan porladó csontok maradnak. Miért következett be Mohács? Hogyan dönthetett úgy az alig húszesztendős király, II. Lajos, hogy — be nem várva a Zápolya hozta erősítést — megtámadja a tízszeres túlerőben levő török sereget? Miért kényszeritette a fövezérséget a katonai dolgokhoz vajmi keveset értő minorita Tömöri érsekre? Miért, hogy Frangepán a sokadik, kétségbeesett, sürgető királyi levélre sem igyekezett csatlakozni a királyhoz? Miért volt akkora széthúzás, hogy még Lajos király és Tömöri érsek seregei is annyira gyűlölték egymást, hogy nem lehetett táborhelyüket egymás közelében elhelyezni? Miért hitte Zápolya, a királyönjelölt, hogy a török győzelem valódi hatalmat, valódi trónt hoz neki? És-a legfájóbb kérdés: mennyi is az a húszezer halott? Hiszen azóta — tudjuk — sokkal nagyobb, sokkal kétségbeejtőbb veszteségeket szenvedett ez az ország. Hiszen századunk két világháborújában a húszezer halottas csaták szinte megszokottak voltak. Hiszen — ma már tisztán látjuk — Mohács nem a tragédia kezdete, sokkal inkább a tragikus folyamat törvényszerű befejezése volt. Mert Mátyás alatt még Európa — tehát a világ — élvonalába tartozott Magyarország. És Mátyás halála után néhány évtizeddel, 1526 tavaszán már ezt írja Antonio Burgio, pápai követ VII. Kelemen pápának: „őszentsége tekintse Magyarországot úgy, mintha máris elveszett volna, mert azonkívül, hogy ebben a hazában határtalan a rendetlenség, nincs itt meg semmi sem, ami a háborúhoz szükséges. Az egyes társadalmi osztályok között oly nagy a gyűlölség, hogy ha a török szabadságot ígérne a jobbágyoknak, ezek netán fellázadnának a nemesség ellen". Vajon a Mátyás ellen szőtt oligarcha-összeesküvések már nem Mohácsot szolgálták? Vajon a Dózsa-parasztharc leverése, a tüzes trón, Werbőczy esztelen Tripartituma nem Mohácsot készítette elő? Vajon Zápolya árulása, Frangepán halogatása, Tömöri Pál kapkodása, a A csatatér makettje Dr. Ortutay Gyula akadémikus, az Elnöki Tanács tagja mondott ünnepi beszédet névtelen, de számos főúr magatartása nem maga volt Mohács? Egy király, néhány tucat főúr, és húszezer áldozatul dobott katona veszett el Mohácsnál. Az ország maga már jóval előbb elbukott. De — vajon — nem Mohács volt-e számunkra a nagymajtényi síkság, Világos, Horthy, Szálasi? Mátyás erejéről, Dózsa trónjáról, Rákóczi kurucairól, Petőfi, Kossuth útjairól népdalok, legendák szólnak. Azokat a nép magáénak érezte, saját történelmének tekintette. Mohácsról semmi népi emlék nem maradt fenn. A nép számára mindez megkésett, oktalan áldozat volt. A történészek majd megfejtik a tömegsírok titkát. Megtalálják a még azon az éjszakán megsemmisült Földvár és Merse községeket; megfejtik az ágyúk és szekértáborok titkát; kikutatják Lajos király rejtélyes halálát. A Ügy esett, hogy a mohácsi csata 450. évfordulójának napját, vagy legalábbis annak a felét repülőgépen töltöttem London és Budapest között, a nemzetközi PEN- kongresszusról hazatérőben. A légikisasszony, amint a levegőben voltunk, átnyújtotta a lapokat, és természetesen csak erről jutott eszembe Mohács, mert igaz ugyan, hogy főképpen újabban, évforduló-tudatos néppé váltunk, lehet, hogy ezt olykor túlzásba visszük, de mégis örvendetes jelenség, mint a nemzeti történelem tiszteletének és ezért jobb megértésének egyik forrása. Először nem is a vasárnapi lapok kerültek a kezembe, hanem az Élet és Tudomány, és abban is a mohácsi csatatér mai képe, rajta a nemrégen feltárt tömegsírok, az ötödfél százados koponyák, szárcsontok, bordák. Behajtottam a lapot és abban, a számomra mindig a szó élettani értelmében is vérpezsdítő, agysejteket bizsergető hangulatban, amelyet a repülés első órája jelent, visszaszálltam a múltba, nem az országéba egyelőre, csak az ötven esztendővel ezelőtti sajátoméba. A negyedik gimnáziumot fejeztem be éppen, mai iskolai tagozódás szerint az általános iskola végét, akkori szóhasználattal „felsős” diák lettem. Mozgótáborba mentünk a piarista cserkészcsapat egy rajával a Mecsekbe, és ott jutott eszébe vezetőnknek, hogy látogassuk meg a mohácsi vész színhelyét. Tikkasztó augusztus végi hőségben érkeztünk Mohácsra és máig is a hátamon érzem a tizenkét kilós hátizsák súlyát, amíg elgyalogoltunk, legalábbis félúton, a csatatérig, a második felében félkapaszkodtunk két-három, arra tartó ökrösszekérre. Nem tudom, mit reméltünk gyermeki fővel, hogyan is gondolhattuk, hogy a nagy csatának bármi nyomára is lelünk, de tudom, hogy csalódottan néztük a kukoricatengert. Akkor már tanultuk a történelemórán, hogy II. Lajos király és vezére. Tömöri érsek rosszul választotta meg a csata színhelyét, mert az enyhe völgyben vertek tábort, a török pedig a környező 6 1976. augusztus 29. dombokon foglalt helyet. Valamelyikünk elmondta Kisfaludy Mohács-versét nemzeti nagy létünk nagy temetőjéről, és azóta is a fülembe cseng, ahogy egész nemzedékeknek évszázadok óta a szemrehányás és a lelkiismeretfurdalás. A szemrehányás: „Tömöri! büszke vezér! mért hagytad él érseki széked; Nem halt volna hazánk dísze, virága veled", és a lelkiismeretfurdalás, hogy ha Tomoriék jobban harcolnak, talán győzhettek volna Mohácsnál és megfordul a magyar történelem. Nincs másfél évszázados török hódoltság, talán nincs Habsburg-uralom se. Az Élet és Tudomány-ban Rázsó Gyula prózában felel „Mohács” distichonjaira: „Állandóan fegyverben tartott zsoldos csapatok, jól felszerelt várak, megbízható szövetségesek — ennyi és csak ennyi ,titka’ volt a török elleni eredményes védelemnek.” Azután elmagyarázza, hogy a korszak magyar gazdasága nem bírta él a török táborok terheit, a végvár-rendszer meggyengült, szövetségest nem találtunk. Az ország 1526-ban törvényszerűen omlott öszsze Szulejmán hadainak csapása alatt. A Magyar Nemzetben egy másik kitűnő történész, Káldy Nagy Gyula új, részben isztambuli eredetű okiratok nyomán azt mutatja ki, hogy a török birodalom népessége az 1520-as évek végén tizenkét millió, Magyarországé pedig, szintén az adózási adatokból következtetve három és fél—négymillió lélek volt. 1525-ben a szultáni kincstár bevétele négymillió arany, Magyarországé pedig még egymillió sem. Az Élet és Irodalomban Lázár István idézi Hermann Zsuzsanna Századok-beli tanulmányát —, íme, az egész magyar szellemi élet középpontjában áll Mohács. EszeAz emlékpark kapujában kérdésekre majd választ kapunk, a történelemkönyvek fehér foltjait kitöltik. De a virággal, koszorúkkal borított tömegsírok a maiakat, a ma népét figyelmeztetik. Arról beszélnek, hogy mohácsaink nem csupán az uralkodók széthúzása, hanem a nép kirekesztése miatt következtek be. S a tanulság a huszadik század gyermeke számára — a nép igazsága: a többség, a dolgozók rendje. Állok Mohács szomorú emlékművénél. Nem égbe nyúló kőoszlop, de földbe süllyedő betonteknőben tört kőrózsa emlékeztet a hősökre. Meg a tömegsírok — ferdére dőlt, népi ihletésű kopjafákkal, faszobrokkal. Néhány hektárnyi történelem. Megilletődött arcok, egészséges, semmit-nemértő, tehát vidám kisgyerekek. Körülöttünk a Bólyi Állami Gazdaság földjei, az úton parkoló gépkocsiszázadok, a kis erdő mellett pihenő mezőgazdasági helikopterek. A történelmet a munka és pihenés veszi körül. Ez az egyetlen méltó és igaz válasz Mohács baljós kérdőjeleire. S. P. J. Kopjafák őrzik a tömegsírokat rint II. Lajos államkincstárának várható bevétele 190 ezer forint, kiadása 230 ezerre rúgott volna. Velence követe 1522-ben meg azt jelenti, hogy Szulejmán évi jövedelme négy és félmillió, kiadása hárommillió dukát, azaz forint. Lázár István kiszámította, hogy II. Szulejmán hetente bevételezett és tíznaponként elkölthetett annyit, amennyi a magyar király egy évi jövedelme volt... II. Lajos e jövedelem háromnegyed részét fordította a végvárak fenntartására. Mondjam tovább? A televízióban hallatlanul izgalmas kétórás műsorban Perjési Géza hadtörténész geomorfológiai mérések és számítások alapján kimutatta, hogy annak a bizonyos végzetes dombnak a lejtése akkor is majdnem olyan szögű volt, mint ma, de ezenfelül azt is, hogy a magyar hadseregnek nem volt más választása. Ami most Magyarországon történik, az minden ember gondolkozását megmozgatja, történelmi értékelését megváltoztatja. Nem önmagunknak adunk a 450. évfordulón utólagos felmentést Mohácsért, hanem egymást is kérdezgetjük, pedig benne élünk: miért ez a váratlan, ez az országos érdeklődés Mohács iránt? Utólagos igazolás volna ez, egy nagy, nemzeti „bizonyítvány-magyarázás”? Nem így van. Tisztán és kendőzetlenül akarjuk ismerni a múltat, ábrándok, de nem hősök nélkül. A gyásztéren tartott évfordulói ünnepségen Ortutay Gyula szépen és helyesen fogalmazott, amikor Ady híres keserves versére utalva mondta: „Nekünk nem Mohács kell, de mindazt, amire Mohács és egész nemzeti történelmünk megtaníthatott, megtanuljuk". * Este újra elolvastam, annyi év után megint, a Kisfaludy-verset. 1976. augusztus 29-én, a történelmi igazság ismeretében, igazabb a két utolsó, ritkán idézett sora is: „És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében / Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács!”