Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-08-28 / 18. szám
Nyári napokon, nagy melegekben, a délutáni órák poshadó tóvá sűrűsödnek. Ilyenkor a fény már nem lángol, inkább szúr, mint a nádtorzs — a csendben a bomlás édes szaga lappang — a világ hosszú pereckre, félórákra is mozdulatlan, csak a súlyos szag itatja át az erjedt levegőt, betolakszik a falakba, a tető alá, a néma házakba is — ilyen délutánokon csak az eszelősök hangoskodnak. A műterem kicsi előszobájában is eszelősen rikkant a csengő, eszelősen, de rekedten is, mintha nyári náthája volna. A festő már jó ideje félretolta rajztömbjét, krétáit, egymaga volt a műteremben, felesége, kislánya a tónál. A csengő hangjára kedvetlenül nézett fel egy vastag könyvből — éppen Ceylon szigetén járt. Nagyítóval a kezében félórája nézegette Ceylon színes térképét. Nem szeretett erről beszélni, igazában titkolta is — bolondja volt a térképeknek. Ha elfáradt, csak elővette kedvelt atlaszait, lapozgatott bennük, megnyugtatta a hegyek tömör barnája, a síkságok zöldje, a folyók vékony, kék csíkja, a részletező mappákon gondosan elolvasta a legkisebb városok nevét is. az autótérképeken követte a nagy pályákat, de a kisebb útvonalak is érdekelték, kiteregette a világvárosok összehajtható lapjait, utcákon és tereken járkált, megszámlálta a hidakat, hosszan elidőzött az ipari térképeknél, szórakoztatta, hogy a kőolajfinomítókat piros toronnyal, a pamutipari karikába fogott párhuzamos vonalkákkal. a vízerőműveket kék csillaggal jelölték meg neki, a porcelángyártásnak megduplázott piros köröcskék jutottak, míg egy-egy erőmű zöld csillagot kapott. A csengő másodszor is szólt, még hosszabban, még rekedtebben. Nyisson-e ajtót, ne nyisson? Végül elszánta magát — mégis nyitott. A lépcsőházban a rossz festő állt. ugyanúgy, mint máskor, gyűrött, sötét ruhában, átizzadt, kigombolt ingben, kétnapos ritkás, bozótos szakállal. Még az Akadémiáról évfolyamtársa, s ez olyan szál volt, amit nem lehetett elvágni. Időnként megjelent, kért valamit, csípett is, mint a szúnyog, de a következő pillanatban már fájdalmasan hunyorított, nagy baj van. öregem, segíts rajtam, azután elment, majd megint feltűnt, levakarhatatlan volt. Festett a rossz festő mindent, ipari témákat, jeleneteket a nagy építkezésekről, portrékat vezetőkről rendelés nélkül, titokban még szentképeket is vidékre, ügynökösködött is képekkel, s voltak búvópatak korszakai, amikor befutott a hegy alá, s amint a túlsó oldalról visszajött, ellenőrizhetetlen hírek rebbentek fel róla: mondogatták, hogy néhány hónapig egy bizományi áruházat vezetett valamelyik kisvárosban, majd más alkalommal ő maga dicsekedett: római sáncokra bukkant a Bakonyban, s ásatott is. Most letörten állt az ajtóban. A festő beljebb tessékelte. A rossz festő bent körülnézett: — Utazol? — kérdezte panaszosan. Mór ott állt a nyitott világatlasz előtt. A festő bosszankodott: mielőtt ajtót nyit, eltehette volna az atlaszt. Óvatosabb leszek! — határozta el. S nem felelt. — Hová utazol? — hajolt a térkép fölé a rossz festő. — Sehová. — Akkor minek ez? — s rábökött a térképre. — Ceylon. — S az minek neked? Ezerkilencszázötvenben? — Csak nezegetem. A rossz festő gyanakodva felpillantott: — Éppen Ceylont? — Mielőtt becsengettél volna, a kis szigeteket nézegettem, az Adam's Bridge-et. .. hát nem mulatságos ez a sok kis pötty? A rossz festő is felemelte a nagyítót, hosszan vizsgálgatta az Indiai-óceán szigetvilágát, majd elégedetlenül fordult a festő felé. kezében a nagyítóval. — Miért nézegetted te ezeket a szigeteket? A festő mulatott a rossz festő makacs kíváncsiságán, de kissé kényszeredetten mulatott. Már gyanakszik — gondolta. — Talán hallottad, hogy a Paradicsomot, Ádám apánk és Éva anyánk első lakhelyét, itt is keresték, Ceylonban. Nézd ... a legenda szerint ennek az égbe meredő hegynek a tövében laktak Ádámék, a barlangjukat ma is mutogatják ... A rossz festő leült az asztalhoz. — Van egy cigarettád? — Ott a doboz, gyújts rá. A rossz festő — jobbjában a parázsló cigarettával — ismét a térkép fölé hajolt. — Nem látom a barlangot. — A legendákat nem festik rá a térképre. — Akkor te honnan tudod? — Van egy könyvem, régi utazások könyve... Ott olvastam, hogy egy ókori geográfus megmászta a hegyet és leírta: Ádám apánk lábának nyoma egy fekete sziklában még jól látható. Apánk belépett a felpuhult lávakőzetbe, s talpának a helye ott maradt a kőben. Jókora lábnyom, írja az arab geográfus, tizenegy arasz a hossza. — És te hiszed ezt? — kérdezte sandán a rossz festő. A házigazda ingerült lett. — Ma elég butákat kérdezel. A rossz festő vigyorgott. — A tudásszomjam csillapíthatatlan ... De valamilyen hídról is beszéltél... És itt is olvasom: Adam’s Bridge. — Ez már a legenda folytatása... Nem volt kedve tovább mondani, de a rossz festő csökönyösen faggatta. — És a folytatás titok? Nekem sem mondhatod el? — Hülye vagy... Szóval derék szüléink, bármilyen szégyenletes ez. bűnbe estek, loptak egy almát, s emiatt kirakták őket a Padicsomból. A ceyloniak szerint ezeken a kis szigeteken menekültek a szárazföldre... mint a lerakott köveken, szigetről szigetre szökdécseltek. Elhúzta az atlaszt, becsukta, majd visszatette a közeli könyvespolcra. A rossz festő most kissé hátradöntötte székét, baljával megfogta a rajzasztal lapját, s így biztosítva magát, óvatosan hintázni kezdett. — Rosszkedvű vagy? — kérdezte. — Meleg van. — Egyedül vagy? — Feleségem a tónál. — A kislány is? — ö is5 Nagyon meleg volt, olyan sűrű, ragadós, nyári meleg, mintha kilehelt levegőben fulladoztak volna. Mit akarhat megint? — tűnődött a festő. A másik felfogta az elektromos sugárzással érkező szavakat, s a székkel visszazökkent a padlóra. — Hát nem is zavarlak ... Csak éppen erre jártam és benéztem, de már itt sem vagyok... Adnál egy pohár vizet? De jól csurgasd ki... Ilyen könnyen szabadulnék? — kételkedett a festő. Nem hitte. Mégis reménykedve nyúlt a pohárért s indult a műteremből nyíló fürdőszobába. •Útközben eszébe jutott: egyszer már fel is jelentette őt a rossz festő, a Szövetségben jelentette be, hogy megfestette az egyik külföldi követség tanácsosának portréját. Igaz volt, de ő is bejelentette, s nem is foglalkoztak vele komolyan. És nem is egészen biztos, hogy a rossz festő volt a bejelentő — nem mondták ki, mégis érezte, hogy csak ő lehetett, ahogyan tárgyalták az ügyet. Persze, csak néhány kérdést intéztek hozzá, szinte a feleletére sem tartva igényt. Alit a mosdónál, a csapból éppen csak elővánszorgott a víz, folyatta, hosszan folyatta, hadd legyen hideg. Elmegy — megérdemli, hogy hideg vizet kapjon. Ekkor pillantott rá a mosdó felett lógó tükörre. Az üveglapon a műtermét látta, a rajzasztalát. Pontosan, kínosan, mozdulatról mozdulatra, szinte lassítva látta, hogy vendége az íróasztalon fekvő karóráért nyúl és azt a legtakarékosabb mozdulattal sötét kabátja zsebébe csúsztatja. Nem kételkedhetett a tükör közlésében. Ellopták az óráját. ö maga tette ki az asztalra, még kora délután. Amíg Ceylont nézegette, lecsatolta az órát a karjáról, mert az új szíj vágta a bőrét, különben is meleg volt, és a szúró, sütögető meleg még a karóra szíja alá is bebújt. Ellopták. Most mit tegyen? Rákiáltson? Még innen, a fürdőszobából? Még visszapergethető a jelenet: rákiált, s a másik nevetve előhúzza az órát — csak tréfáltam, észreveszed-e? Ennek két-három pillanat az időtartama, addig még tréfa a tréfa — de ők már az ötödik-hetedik pillanatban járnak. Elkésett. Mégis rá kell kiáltania — de hogyan? Megalázza őt? Mondja ki azt az egyetlen szót, amely úgy tisztázza az előbbi pillanatot, mint a világító rakéta a sötét égboltot? Vagy inkább kerüljön az oldalába? Oldalazva közelítsen az igazsághoz? Ha félig sikerülne kimondania azt a szót, csak félig alázná meg. Tolvaj. És hirtelen megijedt. Mintha ököllel vágta volna a szívére, vagy éppen a gyomorszáj tájára — mit tudhat ez róla? Talán azért nyúlt olyan aggálytalanul az órájáért, mert tud róla valamit. Valami bejelenthetőt. Komolyabbat, súlyosabbat, mint az a portré volt. Alit a tükör előtt, lehunyt szemmel állt előtte, nehogy továbbra is lássa a szobát, s elfulladva, verejtékezve kapkodott a féligmúlt napokban, hónapokban tett-e valamit? Kikaparható-e onnan valamilyen elhamarkodott szó. félreérthető mondat, elcsavarható gesztus? A semmit markolta. A víz már hideg volt, s remegő kezében a pohár még mindig üres. Csak nem hagyja, hogy bőrére száradjon a gyávaság? Mégis szólnia kell, kiáltania kell, ütnie kell: vacak tolvaj vagy, elloptad az órámat! Hogy feljelenti utána? Hát jelentse fel. Kaparjon ki valamit, süssön rá bármilyen gonoszságot. Jöjjön akár a legrosszabb, de most mégsem hallgathat. S már nyílt az ajka, és nyílt a szeme. És ekkor találkozott a tekintetük. A tükör lapján találkozott, hogy ebben az összevillanásban benne volt az óra felmarkolásának pillanata is. És minden, ami azóta történt. Nézték egymást. Hosszan meredtek egymásra a tükörben, mint a légy és a pók. Sok száz lapra csiszolt gömbszemmel méregették kölcsönös mozdulatlanságukat. De melyikük a légy, s melyikük a pók? A festő halántékán lassan végigcsúszott egy verejtékcsepp. Nem, most már végképp nem tehet semmit. A poharat a csap alá tartotta, s a hideg vizet bevitte a műterembe. — Köszönöm — mondta a rossz festő. — Semmiség — felelte a festő. — Hát szervusz — mondta a rossz festő. — Szervusz — visszhangozta a festő. Majd amikor vendége után becsukta az ajtót, a fürdőszobába ment, s hangosan, részvéttel, megvetéssel mondta a tükörbe: — Dreck! Mindez régen történt, talán negyedszázada is. Ma úgy olvasandó, ahogyan a régész egybeszedegeti a kiásott kutatóárokban az összetartozó emberi csontokat. Vagy ahogyan a földmarkolók nyomában néha megfeketedett ezüstpénzeket emel ki valaki a mélyből, egy elhasadt agyagkorsóból. RÉVCSÁRDA. Augusztus közepe van, a nappal már nem oly forró, s az este kellemesen langyos. A szántódi Révcsárdában vacsoráztunk olasz barátaimmal, könnyű kőröshegyi rizlinget ittunk — ittak a többiek, mert én vezetem hazafelé a kocsit. Becsíptem mégis a hangulattól, a vidámságtól. Arra gondolok, hogy diákkoromban hányszor ültem ebben a csárdában, ihattam a bort, mert biciklin jártam, és fel-felidézgettük a vidám kompániával Csokonai Vitéz Mihály szellemét. A magyar táj minden zugában, de kiváltképp a Balaton körül valóságos Árkádia: csupa költészet és dal. Csokonai ebben a csárdában irta másfél évszázaddal ezelőtt a Tihanyi ekhóhoz című versét. Diákkorunkban énekeltük is: Ó, Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül. Vajon hányán tudják elénekelni a mai vacsorázok, borozók, mulatozók közül? Hiú kérdés: többnyire németek, olaszok, lengyelek, belgák ülnek az asztalok körül. Rossz műdalokat húz nekik a cigány, örülök, hogy nem tetszik, szenvtelen arccal hallgatják. Aztán a németek németül, az olaszok olaszul kezdenek énekelni. Az öreg cimbalmos ismerős. Mintha a fiatalságomból lépett volna át. A nemzetközi dalolás rövid csendjében odamegyek hozzá, s elkezdem dúdolni: Ö, Tihanynak balatoni este riadó leánya... Már repesnek is a cimbalomverők a húrokon, már játssza is a régi dallamot. Olyan variációkkal, olyan sóhajtásnyi finomságokkal, amire csak a cimbalom képes. Olasz vendégeim még sohasem hallották ezt a hangszert. Mint egy csodálatos zongora, suttogják. Körös-körül is elcsendesedik a beszéd, egy asztalnál sem folytatják az éneklést. Egy fiatalember halkan dúdolja a cimbalomszó mellett Csokonai versét. A sok külföldi turista most valóban megérkezett Magyarországra. AUTÓSTOP. Éjszaka tizenegy órára járt az idő, amikor •elindultunk Szemes felé. Feltűnt, hogy az út mentén annyi az autóstoppos fiatal, mint máskor a hét végén Budapest határában. Tudom, hogy az autóstop a legtöbb embernél úgy szólván hit és erkölcs kérdése. Van, aki a világért sem vesz föl egyetlen fiatalt sem, mert azt mondja, hogy kócosak, piszkosak, rosszul neveltek: van, aki azért húz el mellettük, mert nem bízik bennük. Vannak mások, akik lelassítanak, és ha az út mellett integető leányt vagy fiút rokonszenvesnek találják, megállnak, fölveszik, elviszik. Én ebbe a szektába tartozom, de csak nappal. Nem bízom abban a fiúban, vagy pláne lányban, aki éjjel kiáll az út szélére., Most mégis gondolkodóba estem. Lelassítottam, jóképű gyerekek voltak, nyáriasan, de rendesen öltözve. Megálltam egy csoportnál. Hatan voltak, négyen begyömöszölődtek a kocsiba. Hogy kerülnek ide? A válasz olyan szép volt, mintha valami, Magyarországot népszerűsítő idegenforgalmi prospektusban olvasnám. Átmentek autóbusszal és komppal a Balaton déli partjáról az északira, Tihanyba, mert a tihanyi apátság templomába orgonahangversenyt hirdettek ma estére. Mire oda értik, elfogyott minden jegy, megtelt a templom. Ezek a sokat szidott, hosszú hajú, farmernadrágos fiúk és lányok ott maradtak a hűvösödő éjszakában a templom bejáratánál, hogy a kiszűrődő hangok legalább valami élvezetet adjanak nekik Bach zenéjéből. Amikor a szerencsésebb közönség kiözönlött a templomból, a fiatalok bementek, egyikük fölszaladt az orgonához és rávette a művészt, hogy nekik külön a megüresedő, ahogy ők mondták: felnőtt-mentes templomban még eljátsszon egy Bach-fúgát. Így ment el az utolsó autóbusz az orruk előtt. Így lettek az én autóstopposaim. 10
