Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-08-28 / 18. szám
Szekszárd madártávlatból Parkrészlet az új városrészben MTI — .Táray Rudolf felvétele MTI — felvétele Hol a legjobb a világon? A „lakodalmas*’ főszereplői Németh Katalin felvétele A második emeleti összkomfortos lakásban kakaskukorékolásra ébredek. A közelben szépcsengésű harangok felelgetnek egymásnak, utána kutyák ugatják a készülődő kánikulát. Ezek a toronyházak itt nagy felkiáltójelei a mának, beékelődve a kiskertes parasztházak közé, oda, ahol már nem is {»arasztok laknak. Szemben a Gemenc Hotel üvegfalain át mályvaszínű abroszok virítanak. Szekszárd, a legkisebb megyeszékhely többet fejlődött az elmúlt tizenöt év alatt, mint az előző százötvenben. Tolna — hamarosan kétszáz éves — székhelye szép akar lenni. Ebben a törekvésében önálló épülettervező intézete segíti. Tíz éve talán, hogy utoljára láttam, s most alig lelem az újban a régit. Azóta üzemek épültek, orvosi rendelő, kórház, iskolák, pályaudvarok, lakótelepek, villanegyedek a szőlők lábánál, szállodák, művelődési központ. Szekszárd szerencsére megőrizte emberléptékű nyugalmát, tiszta levegőjét, egymásba ölelkező nagy parkjait. Szépséges városközpontja ma már tananyag az építészmérnöki karon. — Mi, akik már több mint ötven esztendeje születtünk, s még nagyapáink is itt éltek, szinte mindenkit ismertünk a 14 ezer lelkes mezővárosban. Még a két autót is, ami ha néha-néha végigporzott a főutcán, szenzációt keltett — mondja Németh István református lelkész, idegenvezető. — Ma már harmincezren vagyunk, s az ezer főre jutó autók száma nálunk a legmagasabb az országban. Több mint Budapesten ... Az álmos kis várost, (amit Babits Mihály nagy költőszülöttünk „Hegy tövében terpeszkedő lusta eb”-nék nevezett), honatyái annak idején tudatosan tartották meg parasztvárosnak, hivatalnokvárosnak. A selyemgubógyái — tulajdonképpen selyemgubóbeváltóhely — Kossuthék iparosító felbuzdulásának emléke, a kendergyár és a szikvízüzem — együttesen sem volt nevezhető iparnak, Mindössze ennyit örököltünk a múltból. Ide a vasút is csak 1883-ban ért el. Kapások éltek itt, szőlőművelők és hivatalnokok. Nehéz munkával vagy csendes, ráérős borozgatásokkal telt az élet. A „pógár bácsik”, az iparosok és a kereskedők külön olvasókörökbe gyűltek, s megvolt az értelmiség kaszinója is. 1962-ben kezdték építeni az első ipartelepet. Később több európahírű gyár a (Mechanikai Mérőműszerek Gyára, a Borsodi Vegyi Kombinát) hozott létre itt leányvállalatot, az ipari munkával járó új életmód lehetőségét kínálva a kapások, szőlőművelők gyerekeinek. Lassan már a környék falvainak lakóit is felszippantják ezek a gyárak. Jelenleg öt-hatezer ember ingázik naponta. Az őslakosok megtanulják befogadni az idegent. Járom a vasárnap délelőtti kihalt várost. Hatalmas plakátok hirdetik a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátékát, Arisztophanész Plutüsz című vígjátékát. A Megyeháza udvarán az osztrák Barokk Trió játszik, közönségét majd a jobbágyszabadító Bezerédy István ércszobra vigyázza. Az első önként adózó magyar nemes emlékművétől Babits Mihály szülőházához vezet az utam. A gondnoknő az idei ballagásról beszél, amikor a Babits Mihály Általános Iskola 525 ballagó diákja hozott egy-egv szál virágot az öreg bútorokra. — Sokféle nép él ezen a tájon. A török pusztítás után németeket telepítettek a hatalmas latifundiumokra — mondja Németh István. — S jöttek a Dunán felfelé az ellenreformáció elől menekülve sokszázan — köztük az én őseim is —, s hozták magukkal a csattos családi bibliát, amit ma is őriznek a kései utódok, akik már szótárból tanultak németül. A második világégés után Csallóközből sokezer magyar család települt Tolnába. Jöttek Jugoszláviából, a Bácskából és Horvátországból is, és jött 2665 székely család, a romániai bukovinai falvakból. Az Árpád törzs magyarjainak leszármazottai pedig a sárköziek: öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta lakói, akik a török, majd az osztrák adószedők elől, a kifürkészhetetlen mocsarakba vették be magukat évszázadokon át. Illyés Gyula, Tolna megye szülötte erről így ír „Ének Pannóniáról” című művében: Jazigok, kelták, avarok, herulok, változtak, mígnem egy reggelen lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép úsztatta harcra a bodros vízen... A helyi hagyományok szerint a sárköziek a magyaroknak, tömzsi ferdeszemű népnek egyenes leszármazottai, s büszkék rá ma is, hogy hírük-nevük messze földre eljutott már a középkorban. Sárközben, a legszigorúbb történészek szerint sem szakadt meg az élet folytonossága, s különösen a mocsarak lecsapolása után borult virágba. Legkisebb népcsoportunk, a legszínesebb népművészetünk megteremtője lett. Ha Szekszárdon felsétálunk a Kálvária dombra, s végignézünk az alattunk elterülő síkságon, tiszta időben teljes egészében elénk tárul a Sárköz, a 300 négyzetkilométernyi kis zárt tájegység. A látóhatárt a Gemenci erdő sűrű vonulata zárja le nyolc-tíz kilométerre Kelet felé. Ma kihalt a város, mert ide gyűltek a szekszárdiak is, Decsre, a Sárköz szívébe, hogy megcsodálják a sárközi lakodalmas ezer kétszáz szereplőjét. A barokkos pornpázatú népviseletben felvonuló környékbelieket, akik minden évben egyszer eljátszák és eltáncolják legszebb hagyományaikat: a szüretet és a lakodalmat. — Nincs ilyenkor Decsen olyan ház, ahova vendég ne érkezne — mondja Kocsis Sándor tanácselnök. — A nagy nyári eseményre amit az idén nyolcadszor rendezünk meg, már hetekkel előre készül a falu. Vendégek; rokonok, ismerősök, ismeretlenek érkeznek az ország minden tájáról, megtelik minden kis zug. Előkerül a nagymama népviselete, s mindenki dédikéje, Pusztai Tóth Sándorné nem győzi éjszakákkal; ő az egyetlen még, aki a pártákat készíti, s ilyenkor még a karonülőnek is kell. A menyasszony szerepét Vida Erzsébet, most végzett közgazdász játssza, akinek egyelőre esze ágában sincs igazándiból férjhez menni. Legnagyobb gondja, hogy kedvére való munkakörben helyezkedjék el. Steiner János, aki játékos kedvében szívesen öltötte fel a régi vőlegények szép kosztümjét, mezőgazdász, hamarosan egy kísérleti állami gazdaság alkamazottja A nagyszerű népünnepély főszereplői szűkebb pátriájukban, a Sárközben maradnak. A bemutatókat lakodalmi vacsora követte és reggelig tartó utcabál. Visszafelé menet Szekszárdra, a műútig érő hatalmas illatból észrevettem, hogy lekaszálták a szénát. Arra gondoltam, amit az idegenvezető lelkész mondott a lányáról. Aki úgy jött vissza a városba, mint az ígéret Földjére. — Mert itt szép volt a gyerekkor, mert nekünk, apa — így mondja — van hegyünk, van síkságunk, van vizünk, jó borunk, jó levegőnk, isteni nyugalmunk, mert itt a legjobb az egész világon. Ónody Éva Kissék portája Gecse kisközség a pápai járásban, mindössze 850 lakosa van. Kissékhez nyitottam be. Jártam a tágas hallban, a szépen berendezett négy szobában, a gázzal—^hűtőszekrénnyel felszerelt konyhában, bekopogtam a fürdőszobába is — közben nagyokat köszöngettem —, de senki se fogadta. Végül az istállóban találtam meg öreg barátomat — aki ma a termelőszövetkezet nyugdíjasa. Épp a fejőgéppel bíbelődött. — Elfeledték bezárni a lakást! — köszöntem rá Kiss Lajosra meg feleségére. — Még éjjelre se szoktuk! — legyintett a gazda. A villanyos-vezetékes istállóban három hatalmas tőgyű tehén, két hízóbika és két borjú. Büszke is az öreg a „gépesített tehenészetre”. De úgy látszik, megérte a befektetés. Sorolja is magától a számokat. — Havonta ötezret kapok a tejért. Évi 7500 forintot ad az állam csak azért, mert tehenet tartok. Eddig 1500-at adtak tehenenként, de ebben az évben a második és minden további tehén után már darabonként 3000-et fizetnek. Sajnos egyik tehenem vemhes a másik meg beteg. Ha mind a hármat fejném a havi tízezer is meglenne. Most már elfog a kíváncsiság. — Hát a bikákkal mi a terve, bátyám? — Hizlalom — aztán eladom őket. A szövetkezet vállalja a szerződéskötést meg az eladást is. Ingyen. így kevesebb a gondunk. Tavaly a hétmázsás hízottmarháért huszonötezren felül kaptam, a hatszázhetvenöt kilósért nem egészen huszonnégyet, februárban a hétszázhúsz kilósért meg huszonhat körül. — Jó ára van a malacnak, hogy azzal is bajlódnak? — Most igen, de az elmúlt években nem nagyon érte meg, hogy anyadisznót tartsunk. Nekem is volt négy kocám, de csak egyet hagytam. Most az állam kedvezményes áron ad fiatal tenyészállatokat, és bármikor megvásárolja a malacokat. Ez jó, mert így évi tízezer forintos bevételt biztosan számolhatunk anyakocánként. — No, de kerüljön beljebb, még beveszi a ruhája az istállószagot! A nyitott előtéren pöharazgatva beszélgettünk tovább: — Apróállatokat is tartanak? — Körülbelül ötven darab tyúkkal vesződik a feleségem, meg minden évben vesz száz darab naposcsibét, — a szövetkezet helybe hozza őket — ezért nem vesződünk kotlóssal. És néhány darab házinyulat is tartunk, de csak az unokák kedvéért. Az ötven tyúk nyolc-tízezer tojást tojik évente, és a csibék is kitesznek másfél mázsát. Ez is hoz valamit a konyhára. Üde veteményeskertre esett a tekintetem, mögötte gyümölcsfákat és fodroslevelű kukoricát lengetett az esti szellő. Kiss bácsi követte pillantásomat, és kérés nélkül válaszolt: — Ezerhatszáz öl háztáji földem van. Egy részén krumplit-kukoricát termelünk az állatoknak, de ezen termeljük meg a zöldséget-gyümölcsöt is. — Hallottam, hogy sok uborkát termelnek. — Az uborkát meg a málnát a fiamékkál közösen műveljük meg. Tavaly húszezer körül kaptak az uborkáért, a málnáért nem tudom, mennyit. A fiataloknak hagytam a teljes bevételt. — No, isten éltesse! — emelte a poharát. — Finom ez a rizling. Saját termés? — Magam termeltem, de nem tiszta rizling, van benne ezerjó is. — Sok termett? — Nem mondhatnám, ötszáz öl az egész, de a fele új telepítés, még nem fordult termőre. — Eladja, ami megterem? — Tudja, én nem pálinkázom, sört is csak ritkán iszom. Legjobban saját boromat szeretem. Hét deci a napi adagom, társaságban lecsúszik a másfél liter is, de még sohase voltam részeg. Megkínálom a szomszédokat, barátokat, ismerősöket, így aztán el is fogy a termés. Persze ha valaki nagyon megkér annak eladok egy-egy demizsonnal. — Nyugdíja? — Ezerhatszázhúsz forint, de évenként emelkedik. — Évi jövedelme? — Amíg dolgoztam a termelőszövetkezetben, átlagban megkerestem a havi három és fél ezret. De most, az összes jövedelmem ... Mennyi is? — Nem tudja? Kiss nénire nézek. — Hát ... de a kérdésre ő sem válaszoL — Rengeteg a kiadásunk, amikor megtudtuk, hogy most már 20 százalékos kedvezménnyel lehet kerti traktort venni, a fejőgépnek meg a 40 százalékát engedik el, hát mindjárt beszereztük mind a kettőt. De még így is sokat kellett fizetni. Szóval, pontosan összeírtam, az elmúlt évben 104 000 forintot adtunk ki a háztájira. — Most már tudom, hogy mennyit adtak ki, de azt még nem, hogy mennyit vettek be? — Valami kevés nekünk is marad. Ha nem érné meg, nem csinálnánk ... — Ügy tudom, egyre jobban megéri. — A pétisóra 16, a szuperfoszfátra 45, a növényvédőszerekre pedig 48 százalékos kedvezményt kapunk ettől az évtől kezdve. De a felvásárló és értékesítő szövetkezet és a termelőszövetkezet is segít, ahogy az elébb mondta Lajos. — Takarékbetétjük van? — Van. — Hallottam, néhány milliomos parasztember is akad a faluban. — Lehet. — Terveik? — Nem szoktunk tervezgetni—ábrándozni! veszi át a szót Lajos bácsi. — Igyekszünk jól élni, dolgozni, és akkor tervezgetés nélkül is megvesszük, amit jónak látunk. A gyerekeknek—unokáknak minél többet szeretnénk adni. — Kocsira, balatoni nyaralóra nem futná? — Minek? Az én koromban nehéz kitanulni az autóvezetést. A fiamnak van kocsija, elvisz az bennünket oda, ahová akarjuk. Aztán ott van a busz meg a vonat. A Balaton pedig fiataloknak való. Néhányszor körbeutaztam, fürödtem is benne, de szívesebben keresem a meleg vizeket. Többször megmártóztam Hévizén, Bükön, meg a győri termálban. — Szórakozás? — Pinceszer. Én annál jobbat nem tudok! Persze legtöbbször a televíziót nézzük, rádiót hallgatunk vagy újságot olvasok. Könyvre már kevés az időm. —Miért dolgozik ilyen sokat, amikor nyugdíjából is szépen megélnének? — Mint mondtam, szeretnénk minél többet hagyni a gyerekekre, de nekünk is jól jön az a pár forint, ha megkívánunk valamit. Aztán meg engem nem pihentet a csavargás, a henyélés. — Érte-e nagyobb öröm mostanában? — Nem szoktam dobravemi, ha sikerül valami, de örülök a családnak, az egészségnek, a békességnek. — Elégedett? — Nem panaszkodhatom! Hogyor József 7 '
