Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-08-14 / 17. szám
A Zsolnay-szobor Pécsett Novotta Ferenc (elvétele Jellegzetes virágmintás váza és tányér Az 1878-as párizsi világkiállításon a földkerekség minden részéből odakerült dísztárgyak özönében nagy szenzációt keltett egy ismeretlen cégjelzésű porcelánfajta: a sok színben játszó, tüzes mázó, ragyogó Zsolnay porcelán, a Zsolnay kerámia. A siker óriási volt. Zsolnay Vilmos, a pécsi gyár alapítója, a Párizsban bemutatott művészi termékekért megkapta a francia becsületrendet. S most, csaknem száz év múltán, Budapesten kiállítást rendeztek a pécsi gyár hajdani és mai dolgozóinak, a fajansz művészeinek alkotásaiból. Egy évszázad remekei vonulnak fel ezen a kiállításon, amelyen csodálatos, szerves egységben olvad össze múlt és jelen. Pedig volt közben kihagyás, elakadás: hol a történelem akadályozta az ember örömszerző, szépséget teremtő, díszítő törekvéseit, hol a díszítő törekvések fordultak más irányba. A szecessziós, virágornamentikával zsúfolt, plasztikusan domborodó, vagy csipkésen áttört vázák, tálak, kályhacsempék után az egyszerűbb, simább formákra tértek át. A Zsolnay névvel jelölt sajátosságok fennmaradását a gyár hagyományait tisztelő, szerető, tehetséges alkotógárda biztosítja, de korunk emberében nagy erővel támad fel az az igény is, hogy a látszólag céltalan, „funkciómentes” szépséggel, gazdag díszítésű s kicsit romantikus érzelmeket közvetítő tárgyakkal tegye meghittebbé környezetét. A legősibb alkímiából, az elemek, a tűz, a víz és a levegő találkozásából születő kerámia az az anyag, amely alkalmas rá, hogy időtlen szépséget kínáljon. Az ősi erő és az emberi szellem összjátékának eredményeként pedig előttünk áll a titokzatos, zöldes, színjátszó eozin, kibontakozik a mélytüzű vörös máz, a pompás díszítés. Ma a hagyományból, a fiatalok ihletéből kipattan valami új — kecses, letisztult alakzatokban az ősi anyag modern megformálása. S hogy a virágornamentikával ékes. meg az absztrakthatású váza is Zsolnay? Nincs ebben ellentmondás. A sokat tudó elődök és a tehetséges unokák szellemi szintézise ez. magától értetődő folyamatosság. Soós Magda Ezek a modern dísztárgyak a Zsolnay gyár mai alkotógárdájának munkái Még egy utolsó pillantás az utca felől a kiállításra Gábor Viktor felvételei Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész megnyitja a kiállítást. Jobb szélen: Lóránt Zsuzsa Azt hiszem a szobrász fogalmához általában hatal/t más, robosztus termetű férfiakat kapcsol képzeletünk. A szobrászművész, aki műveivel sok kiállításon szerepelt már, s most első önálló kiállítása nyílt meg a Ferencvárosi Pince Tárlaton — fiatal nő — Lóránt Zsuzsa. Ráadásul valószínűtlenül pici és törékeny. Finommívű arca egzotikus fafaragásra emlékeztet: csak a hatalmas sötét szempár él és ég benne. Gyerekkora óta az anyag megformálása izgatta. Nyolcéves korában már cipelte haza az agyagot és megmintázta mindazt az érdekeset és szépet, ami a környező világból a gyermeket ismétlésre ösztökélte: legyen meg több példányban. Anya, nagymama, hadd legyenek mindig vele, mellette, mintha megérezte volna, hogy rögzítenie kell őket az anyagban. Tízéves, amikor anyját elveszti, s most, a kiállítás egyik legmegkapóbb alkotása az Anya síremlék terve. Egy aszszony a sok közül, és mégis: egyetlen. Fájdalmasan esendő, kiszolgáltatott a betegségnek, a halálnak, de a helytállás, a szeretet, az emberség ereje árad belőle. Mintegy az emberi érzelem és értelem pólusaiként, az anya szomszédságában Lukács György portréja áll. Nemrég vásárolta meg a Tudományos Akadémia. Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész nyitotta meg a kiállítást, a mestert a tanítványhoz fűző mély rokonérzés, büszkeség és megilletödés hangján. — Kicsit elfogult vagyok — mondotta —, mert tanúja voltam egy nagyon tehetséges fiatal művész párbeszédének a maga szorongásaival, örömeivel, majd tanúja voltam annak is, amikor az önmagával és a művel folytatott párbeszédet már igyekezett kitágítani: létrejött a megosztás vágya az emberekkel. Mert a mű nem a műteremnek készül. Ezek a tárgyak mindaddig tárgyak maradnak, míg a párbeszéd meg nem kezdődik az emberekkel is: attól válnak szoborrá, ahogy a betű ettől válik irodalommá, a hangok zenévé. Somogyi József elmondta: nagyon szereti a tárlóban levő érméket is, s ezt azért hangsúlyozza, mert a magyar éremművészet különös reneszánszát éli. Nem volt könynyű, mert olyan mesterek tették fel a mércét, mint Ferenczy, Borsos s most jött egy generáció, amely a műfaj lehetőségeit képes tovább tágítani. Ha elfogadjuk a meghatározást, hogy az éremművészet egy tenyérbe zárható világegyetem — nos, Lóránt Zsuzsa ugyancsak gazdag világot fog át. Az éremformálás leegyszerűsített, bensőséges elvéhez ő robbanóbb, sűritettebb képletet talált. Somogyi ezután elmondta, hogy a kiállított szobrok közül, hozzá különösen közel áll az édesanya síremlékterve, mert a fiatal művész az emberi tisztaságot, a gondolaton túl olyan többlettel tudta kifejezni, amely csakis a szobor sajátja. A közönség zömét — javarészt harmincon alul — fiatal festők, szobrászok, írók, költők alkották. Az ifjú művészekre jellemző lázas véleménynyilvánítás, vitaszellem és lelkesedés hullámzott a kiállító teremben, s különösen meghitt légkör alakult ki, hiszen a késő délutánba hajló eseményekre a fiatal művészanyák, -apák, gyerekekkel a karjukon, egyenesen az óvodákból érkeztek. Vagy tizenöt évvel ezelőtt a Magyar Hírek hasábjain egy kislány rajzait láthatták, egy kislányét, akit a nagymamája nevelt, és a nagymama szerette volna, ha a külföldön élő rokonok előtt büszkélkedhet unokájával. A rajzok figyelmet érdemeltek. Lapunk leközölt néhányat. A kislány Lóránt Zsuzsa volt. S. M. Két kislány 11
