Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-07-31 / 16. szám

BOLDIZSÁR IVÁN

PESTI NAPLÓ

A hetvenéves Bálint Györgyről

Ezúttal visszatérek a „Pesti Napló” címhez, mert most kettős értelme van. Akire ezekben a napokban az egész ország emlékezik, a Pesti Naplóba, Kemény Zsigmond egykori lapjába, a két háború közti Magyarország legjobb újságjába írt, hetente. A hetvenéves szót idézőjelbe kellene tenni: Bálint Györgynek június 9-én lett volna a 70. születésnapja, de már harminchárom éve nem él. Ezen a júniusi napon összegyülekeztünk néhányan barátai, olvasói a Szent István park 5. számú ház előtt. Emléktáblát lepleztünk le: ebben a házban élt és dolgozott rövid élete utolsó tíz évében. Nehéz visszanyelni a megindultság könnyeit, amikor egy autóból kilép, vagy inkább kiemelik édesanyját. Kilencvenhárom esztendős. Leül az emléktábla alá, és reszkető fejjel, de tiszta tekintettel ismeri fel fia barátait, köztük Aczél Györgyöt, Tolnai Gábort, Karig Sárát, Szerb Antalnét, Baróti Dezsőt. A többiek mind fiatalabbak, s ennek Bálint György örülne: olvassák műveit, amelyek nem műveknek készültek, hanem újságcikkeknek.

Amíg Jovánovics Miklós szép emléktáblaavató beszédét hallgatom, arra gondolok, hányszor léptem be ennek a háznak a kapuján, mentem fel a második emeleti lakásba, Gyurihoz és Verához. Fiatal éveim ajándéka a sorstól, hogy Bálint György és Radnóti Miklós szomszédja voltam: éppen kettejük között laktam, a Pozsonyi úton, mint Radnótiék, de csak száz lépésre Bálintéktól. Vége az emlékbeszédnek, koszorúznaik, s én Bálint György hangját hallom, amely halk volt, mint cikkeinek tónusa, de célba találó, mint cikkeinek mondanivalója. Ha karcsú, szinte törékeny termete feltűnt a Szent István parkban, vagy a szomszédos Pozsonyi úton, sokan megállították, beszélgetni, panaszkodni. Bálint jól tudta meghallgatni az embereket. Azután jól tudott nekik halk hangján válaszolni, a rászorulókat az élőszó erejével továbbsegíteni. Tanulságos volt akkor, a harmincas évek sivár levegőjében, végigmenni vele szűkebb fővárosi pátriájának, a Margit-híd és a Wahrmann utca közti negyednek utcáin. Minden kapualjból, sok boltból, a „francia udvarok” gyermekhancúrozásaiból szeretettel integettek feléje. Kevesen tudták, hogy ez a fiatalember országosan isimert hírlapíró, akinek Pesti Napló-beli vasárnapi cikkeire ezren és ezren először lapoznak rá. Azt szerették benne, hogy mindenkihez kedves, szalámihéjat hoz kedvenc állatainak, a macskáknak, nem ripakodik rá a gyermekekre, nem rázza le a felnőtteket, nem türelmetlen a vásárlásnál, kezet fog a boltmélyedésekben meghúzódó névtelenekkel, és megkérdezi nevüket (hogy azután mind a mai napig megőrizze e neveket, mint Hunta Máriáét, a Történelmi életrajz című megrázó cikkben). Kíméletes, lekötelező, jóságos volt személyes magatartása; élesen sújtó, tekintet nélkül való, harcos és vagdalkozó írásaiban. Akik ismertük, sem találtunk ebben ellentmondást. Bálint György tulajdon életmódjával, modorával és hangsúlyaival, szeretetreméltó - ságával is lázadt korának szelleme ellen, amelyet így ír le Jóság? című cikkében: „Az emberek egy részének van valamije

— ezek azért nem lehetnek jók, mert meg akarják védeni azt, ami az övék, illetve amit az imént szereztek. A többi embernek semmije sincs. Ezek igyekeznék szerezni valamit, ha mást nem, hát «egzisztenciát». Ezer ember pontosan ezer vetélytársat jelent. Tehát ezer olyan embert, aki más irányú elfoglaltsága miatt, sajnos, nem ér rá jósággal foglalkozni.” Bálint György más irányú elfoglaltsága ellenére ráért jósággal foglalkozni, mert nemcsak lázadó ember volt, hanem haladó is; nemcsak haladó, hanem írásaiban forradalmár; nemcsak a szavak felkelésének írója, hanem a tömegek emelésének óhajtója is.

Bálint György hat év híján egyidős az évszázaddal, amelynek oly jellegzetes fia, és még nem volt 37 esztendős, amikor 1943-ban kioltotta életét e század legförtelmesebb kórja, a fasizmus. Budapesten érettségizett. Az egyetemet elzárta előle ugyanaz a torz erő, amely megölte, s így

— mintha egyik tulajdon gunyoros írását olvasnék — az irodalmi érdeklődésű ifjú beiratkozott botcsinálta hallgatónak az egyéves kereskedelmi akadémiai tanfolyamra. Nem sokkal utána újságíró lett. Zsebében egy kötetre való, széles szabadverssorokban hömpölygő gondolati lírával (Strófák; 1929) a Pesti Napló szerkesztőségében végigcsinálta a hírlapírás szamárlétráját; kezdte a napihírekkel és a törvényszéki rovattal, majd színikritikussá lépett elő. Egy-két sajátos hangú, merész állásfoglalásé cikkére előbb figyeltek fel az olvasók, mint szerkesztői. Az érdeklődés és a várakozás biztosította számára állandó helyét a lapban, afféle cím nélküli rovatot vasárnap az irodalmi rész első oldalán, vonal alatt, tárca formában, dőlt betűkből szedve.

Életének ettől kezdve ez a heti cikkírás adta meg ütemét. Erre készült már az

adott hétre megírt cikk leadásának pillanatától kezdve. Figyelte az élet — javarészt a budapesti utca — apróbb-nagyobb, inkább apróbb, mint nagy eseményeit, és megpróbálta megkeresni bennük az egészet. Vagy Duna-parti szobájának kettős tájait fürkészte. „Az előbb erkélyemről a

Dunát láttam egészen mély távlatokkal és csillogóan. Szigeteket láttam és hegyeket.. Ha hátat fordítok a tájnak, mozdulatlanul Réznek felém a könyvek a polcról. A fehér falról Derkovits Gyula Werbőczije néz rám keményen, míg kalodába szorítja a levert paraszt fejét. A kaktuszok dermedten figyelnek a sarokban, mint sündisznók a közelgő támadás előtt. Az asztalon elszórt folyóiratok szenvedélyesen halált sziszegnek egymás felé. Most karosszékekben ülök a sötétedő szobában, háttal a víznek és a hegyeknek, arccal a könyvek felé.” (Menekülés? című cikke 19'37-ből.)

Ebben a környezetben gondolkozott és dolgozott. Ebből a környezetből — de persze elsősorban nem ebből — szeretett volna időnként elmenekülni. Menekülni nem tudott, és végső soron nem is akart. Cikkeinek egész sorában valóságos visszatérő rímként kiáltja: az értelmiségi ember feladata: ittmaradni, vállalni, együtt szenvedni és harcolni a néppel, állást foglalni, állást foglalni! De ki-kirándult más földrajzi tájakra, vakációs utazásokat tett feleségével, Csillag Verával, a kiváló grafikusművésszel, a Földközi-tengerre, elálmodozott és felháborodott kis olasz városokban, bekukkantott Görögországba, megpihent a dús múltú dalmát szigeteken, és 1936-ban, éppen a történelmi kapuzárás előtt járt Spanyolországban is. Utazásairól nemcsak útijegyzeteket írt, naplórészleteket közölt, hanem később is, évek múlva egy-egy görög vágj" spanyol emlékének fényénél látott meg tisztábban hazai vagy nemzetközi eseményeket. Látókörének tágulása, szemléletének egyre határozottabb kialakulása szűknek találja a Pesti Napló nyújtotta kereteket. Egyre közelebb kerül a munkásmozgalomhoz, gyakran ír az illegális pártnak ideig-óráig engedélyezett folyóiratában, a Gondolatban.

Bálintnak csak egy műve készült egyenesen könyvnek, és — habent sua fata... — éppen ez az egy csak halála után jelenhetett meg először az Emberi méltósággal című kötetben; spanyolországi útjáról írt Spanyolországban jártam címmel kis kötetet. Kiszedték, kinyomták, de megjelenését a cenzúra már nem engedélyezte. Haj toga tatlan, fűzeden ívekben hevert a könyv Bálinték lakásán; a Szovjetunió elleni támadás másnapján eladták az egészet, nemcsak anyagi, hanem biztonsági okokból is — makulatúrának.

Akkor már Bálint György nem dolgozhatott a gleichschaltolt sajtóban. Az anyagi megpróbáltatásnál súlyosabban nehezedett rá belső küzdelme, pesszimizmusra hajlamos kedélye. Mint legjobb barátját, Radnóti Miklóst is, őt is a biztos és korai halál sejtelmei gyötörték.

1942 tavaszán Bálint Györgyöt egy provokáció következményeképpen lefogják, és a Margit körúti fegyházba szállítják. Onnan hurcolják el késő ősszel csonttá-bőrré aszalódva, betegen, büntetőszázadban a doni frontra. Itt találkozott a halállal: nem úgy, ahogy fél évtizeddel előbb megírta, egy 1935-ös cikkében, egy halálraítélt fiatal férfi kivégzésének előestéjén, szemérmes líraisággal önmagáról harmadik személyben szólva: „Elég gyakran gondolt mostanában a halálra, de ilyen világosan, élesen nem képzelte még el soha.” Sorra vette összes szerveit „működési körük szerint”. Epekő, vese, máj, belső szekréciós mirigyek: mindenre gondolt, gyanakodva, mert „valamelyik a gyilkosa lesz, ez kérlelhetetlenül biztos”. Vajon gondolt-e erre a tépelődő írására ottan, mikor 1943 januárjában az éhhalállal és a fagyhalállal küzdött, egyenlőtlenebb fegyverekkel, mint egykor Spartacusék? Nem tudjuk halálának körülményeit, csak egy vöröskeresztes lap jelezte a helyet: Sztaroje Nyikolszkoje, és a napot: január 21, de nem lehet, nem lehet, hogy ne gondolt volna utolsó óráiban arra, ami abban az 1935-ös cikkben a tépelődés után következett, arra a keserűen férfias .vallomásra és életre szóló erős fogadásra, amely Bálint György egész életét megvilágítja, s mártíromságára rávetíti az értelmes halál fényeit: „Igen, érdemes, éppen ezért érdemes. Mert minden pillanatban jöhet valami, egy mirigy vagy egy hurok, vagy egy gáztámadás, és akkor nem lehet többé. Azért kell most mennél intenzívebben és mennél következetesebben. Azért kell élni, mert nem lehet mindig élni. Azért kell élni, mert meg kell halni. Az élet is kötelező, éppúgy, mint a halál. Es ha mar kötelező, próbáljuk tüihetővé tenni. De tűrhető-e az életem, ha másoké tűrhetetlen? Ertelmes-e. ha másoké értelmetlen? Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. A halálban apró részekre bomlik, de az életben maga is csak sejtje egy óriási testnek. Csak az él igazán, aki együtt él. Holnap meghal egy ember, akit talán láttam az utcán, aki sohasem reggelizett terített asztalnál. Nem változtathatok a sorsán. De talán másokén, talán egyszer, hogy nekik érdemes legyen.”

Bálint György változtatott életével: műveivel és halálával: mártíromságával. Változtatott azok sorsán, akiknek élete tűrhetetlen és értelmetlen volt, változtatott azzal, hogy a kevesek közé tartozott, akik nem tűrték a tűrhetetlent. Bálint György azért a korért harcolt, amikor „érdemes lesz”. Ez a kor elérkezett, és szellemi előkészítői között tiszteli Bálint Györgyöt.

BÁLINT GYÖRGY

Iránytűt kaptam karácsonyra egy tréfás barátomtól — ez az első iránytűm, gyermekkoromban nem volt soha. Időnként eszembe jutott, hogy kellene, de azután elfelejtettem, s nem kértem vagy vettem magamnak. (Talán ez is az oka, hogy nem tudok jól tájékozódni. Gyakran elvétem az irányt, éppen a döntő percekben.) Az apró iránytű, melyet most asztalomra tettem,

könnyed ingásával felkavarta régi karácsonyok emlékét. Ó igen, akkoriban, ha nem is kaptam iránytűt, sokat szerepelt életemben a karácsony utáni hetekben. Verne Gyula munkáit kaptam ajándékba olyankor, és utána nagyon sokáig nem érdekelt más, csak szélességi fokok, vitorlák, pofaszakállas révkalauzok, csőrös emlősök, kajmánok, jéghegyek, félvérek széles kalapban és „óriási busaszöktetők", melyeket, azt hiszem, Hatteras kapitány pillant meg riadtan, egy felejthetetlen képaláírásban.

■ Verne világa hetekre elnyelt, és e világnak oly lényeges kelléke volt az iránytű, mint a másik világnak a tollszár és a dolgozatfüzet. Azóta eltűnt már ama világ, és én nem olvasom többé Verne Gyula műveit,

\______________________

Iránytű

ami, azt hiszem, elég hiba. Nagy ritkán, ha ráérek, és ha valami ráemlékeztet — mint most az iránytű — irigylem Verne hőseit. Bizonyos, hogy boldog emberek voltak, mint ahogy aránylag boldogok azok a mai hús és vér emberek is, akik iránytű és más ilyen műszerek mellett töltik napjaikat. „Lord Glenarwan reggel felkelt, és alaposan megvizsgálta a horizontot” — meséli Verne,

csodálatos könnyedséggel. Én sohasem vizsgálom meg a horizontot, ha reggel felkelek. (Igaz, nem is vagyok alapos.)

Az anyag, melyet vizsgálok, megfoghatatlan, és nincs hozzá mérőeszköz, Napról napra küszködöm ezzel az anyaggal, melylyel még a nálam erősebbek és tehetségesebbek is csak bizonytalanul boldogulnak. Mindnyájan arra törekszünk, hogy felismerjük, lemérjük és értékeljük „a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent” — mint József Attila írta egyik legszebb versében. Majdnem kilátástalan küzdelem ez; az anyag egyre sűrűbb lesz, a fénytörés mind merészebben téveszti meg a szemet, az irányok egyre szeszélyesebben váltakoznak. Boldog a tengerész, aki iránytűje fölé hajol ködben és viharban, aki biztosan áll a lábán, míg körülötte a jármű recsegve imbolyog — boldog, mert őt csak az érdekli a krízis verejtékes perceiben, hogy merre van északnyugat. Boldog, mert iránytűje csalhatatlanul megjelöli számára azt, amire kíváncsi, és ezenkívül még szeksztánsa is van, amiről nem tudom ugyan, hogy micsoda, de bizonyosan valami nagyon megnyugtató. Boldog a Verne-hős, és boldog a tengerész, mert ki tudja számítani, hogy merre kell tartania, és ha már tudja az irányt, követi is. Boldogok a révkalauzok, az Afrika-kutatók, a sarkvidéki utazók, a pofaszakállasok és a széles kalapúak, boldogok talán még a kajmánok és a busaszöketők is, boldogok, mert nekik csak passzátszelekkel, jéghegyekkel, áradásokkal, cecelegyekkel, rozmárokkal és cethalászokkal kell megküzdeniük, nem pedig korunk „uralkodó eszmeáramlataival”, konjunktúra-ciklusokkal, szövetségi tengelyekkel, tekintély uralmakkal, anarchiákkal, „szélsőségekkel”, „középutakkal”, történelmi pillanatokkal, gazdasági kényszerekkel, programokkal és ösztönökkel. Eligazodni a világban, és eligazodni önmagunkban — hol van ehhez az iránytű? Milyen jó volna itt is keleti hosszúsággal és északi szélességgel dolgozni, Greenwichből kiindulni, és időnként megnézni a légsúlymérőt. Sajnos ez, úgy látszik, reménytelen. Az iránytűt mindenesetre gondosan megőrzőm, és időnként előveszem.

Ilyenkor megnyugodva látom, hogy észak még mindig átellenben van déllel, és még senki sem akarta átértékelni. Ennyi legalább biztos. Legközelebb talán beszerzek egy szeksztánst és egy borszesz hőmérőt is. Földgömböm már van, ezt legfeljebb csillagászati térképekkel kellene kiegészíteni. Az ember úgy próbálja megteremteni magának a bizonyosság és az állandóság látszatát, ahogy éppen tudja. Reggelenként déli irányban indulok munkahelyem felé, de később, a Berlini téri huroknál a villamos nyugat-délnyugati irányt vesz. Ez kikezdhetetlen igazság, az iránytű bizonyítja reggelenként. Minden egyéb bizonytalan.

______________________\

I

i

11