Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-31 / 16. szám
vívott csatában. Jobbról az ugyancsak magyar Albert AnAsbóth Sándor tábornok törzsével a Pea Ridge mellett 1862. március 6—8-án zelm ezredes, későbbi tábornok. (Egykorú rajz) Magyarok Észak-Amerikában V. Sorozatunkat az amerikai polgárháború magyar hőseiről szóló cikkünkkel folytatjuk, s most nem foglalkozunk a Kossuth-emigráció történetével, képviselőinek küzdelmes, és olykor igen sikeres újvilági pályafutásával, hiszen erről szólt Bogáti Péter „Flamingók New Budán” című cikksorozata, amely nemrég jelent meg a Magyar Hírek hasábjain. Az 1848—49-es magyar szabadságharc leverése után az Amerikai Egyesült Államokban menedéket találó magyar emigránsok többségének élete a polgárháború kitörésekor új fordulatot vett. Erről lesz szó a következőkben. Háromszáznyolc név. Ennyi maradt az utókorra: háromszáznyolc magyar, akik olyan tetteket hajtottak végre, hogy a krónikái rák érdemesnek találták őket a megörökítésre. Hogy hányán voltak a többiek, a névtelenek, ma már csak találgatni lehet. Bizonyára sóikkal többen. Fivány Jenő és Vasváry Ödön, akik az amerikai polgárháborúban részt vett magyarok adatait elsőként gyűjtötték össze — körülbelül nyolcszázra teszik a számukat. Ács Tivadar „Magyarok az amerikai polgárháborúban” című könyvében (1964. Pannónia, Budapest) ezt írja: „Nem túlozunk, ha az észak-amerikai polgárháború megkezdésekor az északi államokban tartózkodó fegyverforgató magyar emigránsok számát legalább ötezerre becsüljük.” ötezer vagy nyolcszáz? Mai ismereteink szerint az ötezres szám talán túlzott — de sejtetni engedi, hogy nyolcszáznál több magyar harcos küzdött a polgárháborúban. Tény — és ebben egyetlen történetíró sem kételkedik —, hogy a polgárháború idején, tehát 1861—1865 között Amerikában tartózkodó magyarok legnagyobb része fegyverrel a kezében harcolt. Mégpedig szinte kizárólag az északiak oldalán. Vasváry Ödön egyetlen magyar származású tisztet talál a déliek hadseregében, s csupán fél tucat közkatonát. Közülük is hárman, mihelyt tehetik, átszökndk, vagy visszavonulnak a harctól. Miért? Az okokra a Kossuth-emigráció egész története válaszol. Hiszen Kossuth és a szabadságharc tisztikara szinte példaképnek tekintette a gyorsan 'iparosodó és önnálló, szabadparaszti gazdaságokra alapozott északi államokat — s később, konkrét segítséget is remélt tőlük. Amikor pedig arra került a sor, hogy a magyar emigránsok tevékeny részt vállalhattak az amerikai történelem alakításában, szánté egyértelműen az északi államok mellé álltak. Tehették ezt annál inkább, mert a két érdek találkozott: a kevésbé felfegy vérzett, katonailag tapasztalatlanabb északiaknak háborúiban jártas tisztekbe való szükségük; a magyar emigránsok — nemesi származású katonatisztek lévén — jószerivel csak éhhez értették. Így történt, hogy a vezérkarban a magyarok részaránya igen nagy volt: két altábornagy (Stahel-Számvald Gyula, Asbóth Sándor); öt dandár-tábornok (Sdhoepf Albin, Knefler Frigyes. Kozlay Jenő, Muindee A POLGÁRHÁBORÚ MAGYAR HŐSEI Asbóth Sándor, az Egyesült Államok altábornagya (Mándy?) Károly, Pomuez György). Tizenöt ezredes, két alezredes, tizennégy őrnagy, tizenöt kapitány. Néhányszáz sorállományú katona — és ehhez képest magas arányban — ötvenhárom tiszt és főtiszt. Jól mutatja ez a magyar emigráció öszszetételét is: túlnyomórészt a volt magyar hadsereg tisztjei jutottak el Amerikába. Amikor az Amerikai Államok Konferenciája (tehát a deliek szövetsége) megtámadta a Sumter-erődöt, a magyar emigráció egy emberként ajánlkozott fel Lincoln elnöknek. A fő kérdés a megbízhatóság volt. A magyarok, akárhogyan nézzük is, külföldiek voltak, tehát gyanúsak — a bizalmatlanság érezhető volt. Ez később, a harcok során egyre jobban oszladozott. Olyan hőstettek születtek, amelyek mindmáig emlékezetesek az amerikai nemzet történelmében. Amikor Lincoln elnök Gettysboróban elmondta történelmi beszédét, közvetlen kíséretében több magyar tiszt állt. önálló ezredet a magyar emigráció mégsem állított ki. A tisztek többé-kevésbé szétszóródtak az északi seregben — az aránylag kevés számú tisztes és közlegény pedig kevés volt egy ütőképes hadi egységhez. Három csapatot azonban följegyzett a történelem. Az első 1861-ben alakult és az elnök engedélyére fölvette a Lincoln Riflemen nevet. Ez a szabadcsapat túlnyomórészt magyarokból állt, vezetőjük, szervezőjük is magyar volt, a kalandos életű Mihalótzy Géza ezredes. A másik a Garibaldi Guard volt, amelyben jelentősebb magyar egység harcolt. Ez a csapat később beolvadt a 39. New York-i gyalogos ezredbe. Sok magyar küzdött a „fekete vadászok” nevű egységben ás. Az amerikai polgárháborúban sok kiváló egyéniség vett részt. Ám ők sem voltak mentesek az emigránssors apró intrikáitól, fellángolásaitól és letörésleitől. Volt közöttük elvhű, kemény tiszt és volt kalandor is. Történetük egy nemzedék története. Érdemes megvizsgálni, hogyan alakult a legnagyobbak sorsa, élete. Ez a feladat, persze, nem könnyű. Már legnagyobb 'kutatójuk, Vasváry Ödön is panaszkodik, hogy az adatokat két világrészben kell megkeresni. Emlékirat, levelezés nagyon hiányosan maradt fenn. Újságcikkek igen szórványosan találhatók. Leginkább az amerikai származású főtisztek (például John C. Fremont tábornok) hivatalos jelentéseiből, kitüntetési és előléptetési javaslataiból lehet meríteni. Mi Fivány Jenő, Vasváry Ödön és Ács Tivadar munkáira támaszkodhatunk bizalommal és tisztelettel. Sorozatunk következő részeiben csupán azokról írtunk, akik mint katonák, különösen nevezetesek Lincoln magyar hősei közül. Ügy érezzük azonban, így is jellemző képet kapunk a polgárháborúban részt vevő magyarokról. S. P. J. Jászi András professzor Budapesten A Magyarok Világszövetsége vendégeként három hetet töltött Budapesten Jászi Oszkárnak, a magyarországi polgári radikalizmus vezető alakjának és teoretikusának, a Károlyi-kormány miniszterének a fia, Andrew O. Jászi, a University of California germanista professzora. Édesanyjának, Lesznai Annának a Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítását tekintette meg. A kiállításról előző számunkban közöltünk képes riportot. — Kedves Jászi András, mikor járt legutóbb Magyarországon? — 41 éve. 1935-ben érettségiztem Budapesten, és utána kimentem apámhoz az amerikai Oberlinbe. Aztán még kétszer voltam ugyan a Csehszlovákiához tartozó Körtvélyesen, ahol anyám akkoriban a nyarakat töltötte, de 1939- ben ő is kiment Amerikába, és én 1935 óta most vagyok először Budapesten. Megrendítő volt számomra ez a viszontlátás, mert nemcsak kedves emberekkel és egy negyven év alatt nagyon megváltozott Budapesttel találkoztam, hanem sok-sok emlékkel is, amely gyermekkoromat idézi vissza, a hazai fákkal, amelyek közül egyesek Kaliforniában nem találhatók meg, de nekem nagyon hiányoztak. — Hol járt ez alatt a rövid idő alatt? — Először is bejártam a várost: gyermekkorom színtereit és az új városrészeket. Nagyon szerettem Budapestet, és most sok minden még szebb, mint amilyen régen volt. így például a budai várat nagyszerűen állították helyre. Jártam vidéken. Tetszett Szentendre, szép régi házaival. Aztán átmentem Csehszlovákiába, Körtvélyesre, ahol gyermekkorom nagy részét töltöttem. Régi házunkban most óvoda van. Ennek is örültem, de legjobban esett az a meleg, barátságos fogadtatás, amelyben a helybeliek részesítettek. Emlékezni személy szerint ugyan már csak az idősebbek emlékeztek rám és családomra, sőt találkoztam olyan öreg bácsival is, aki még nagyapámat is ismerte, de nagyon kedvesek voltak, és szeretettel vettek körül. — Mi volt a benyomása a Lesznaikiállításról? — A kiállított tárgyakat természetesen mind ismertem, de az egész elrendezés a hatalmas, gyönyörű teremben szinte új fényben mutatta a jól ismert darabokat. A pazar katalógus és plakát is arra vall, hogy nemcsak a jóakaratot és a hozzáértést, hanem a költséget sem kímélték a Nemzeti Galéria szakemberei. Nagyon hálás vagyok a Magyarok Világszövetségének, hogy jelen lehettem ezen a kiállításon, és hogy újra bebarangolhattam szülővárosom utcáit. Jól esett tapasztalnom, hogy apám emléke elevenen él idehaza. Míg itt voltam, két új tanulmányt is olvashattam Jászi Oszkárról. — Mikor jön haza legközelebb? — Remélem, nagyon hamar, bizonyosan nem telik bele újabb negyven esztendő. Vezér Erzsébet Jászi András Bojár Sándor felvétele
