Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-17 / 15. szám
Rőzsehordó (részlet, szilt«,' 1968) következetes, konok akarattal dolgoznak, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges lét-állapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, málóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szivükben a termékeny teremtő akarat, hogy égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra-szántak, mondják a meg váltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üszkös-fekete vak arcát, a farön'k-rücsök-ősi, izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben szétrepedt ösdacfejet, mondják Dózsa tüzes rostokon, izzó rácsokon ugráló szívét, amely lánggal szökdös és füsttel hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi teremtés-titku, faodu-szemű, fatajték-csipkésszempillájú, harmat-ragyogású fejét, mondják Adyét, a zord és könyörtelen ébenfaátok-arcú zárt próféta-fejet, mondják a szenvedőket, megalázottakat, és elesetteket, mondják az emberi világot átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét, a forradalmat és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket, mondják az emberi világot vállukon hordozók emberiség-keresztjét, s mondják a Megváltó-fiú óriás imádkozó sáskacsontváz-jelenését, a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag-lángolásként, önmagát-szétüvöltő kozmikus testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-gyökérmellkasával, fém-virágcsontváz-kezével és fém-Tejút-lábával diadalmasan robban és ragyog.” (Juhász Ferenc) (Az idézetek megjelentek a Forrás című folyóirat 1976. 5— 6. számában, Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász című cikkében. A művek képét is a Forrás közölte.) Akt (körtefa, 1934) idétlent meg odahúzom és a szájába adom: „Szopjál te is, neked is enned kell!” — s mutatta, végtelen gyöngédséggel, hogyan is történik ez a művelet, amitől 'az árva kis bárány megmaradása függ. Annyi szeretet, szépség és beleélés volt a mozdulataiban, hogy a vendégek szinte látni vélték, ott a presszóban a bárányt, a szopós kicsit, meg az embert, amint eligazítja a természet rendjét köztük. Aztán fölegyenesedett, ivott egy keveset, s hozzátette még: — Az embernek örökké ott kell lenni köztük. Mindnek más a szokása, a természete, nincs kettő egyforma. Ismerni kell ám mindet! Különben oda! Ott aztán nincs vasárnap, nincs szabad szombat! Itt egy kis szünetet tartott. Újra rágyújtott. S megint olyan mosolytalan, elgondolkodó lett az arca néhány pillanatig. Aztán, mint aki rajtakapta magát, vidáman nézett körül megint, ö, de vigyázatlan! Még elárulja magát, a bánatát. Akkor egy szökehajú nő megkérdezte tőle kedvesen: — Mondja, hányán vannak ennyi állathoz? — Ketten — felelte rejtélyes kis mosollyal a juhász, s hozzátette: — Bn meg a kutyám. Nagy nevetés támadt. Érdekes, eredeti alak ez a juhász! — És, például most, ilyenkor? — Egy szomszéd bojtárra bíztam. Ezért is vagyok nyugtalan. Megmondtam neki, addig ki ne engedje a nyájat a hodályból, amíg én vissza nem jöttem... Na, de nem is annyira neki mondtam, hanem inkább a Rinaldónak. A kutyámnak. Az oda ül a kapu elibe, ki nem enged egyet sem, ha én azt mondtam neki, hogy nem szabad. A vendégek ámuldoztak, hogy milyen okos lehet az a kutya. A juhász nem értette a csodálkozás okát. Látszik, fogalmuk sincsen, mi a kutya a juhásznak. Dehát honnan is lenne. így csak annyit mondott: — Nem adnám két bojtárért! — s újra a szájához emelte az üveget. Ekkor reccsent mögötte a kávésnő hangja: — Maga mit óhajt itt? — Most már semmit — felelte zavartan a juhász. — Ez nem kocsma! — Tudom. — Akkor miért iszik üvegből? — Már bocsánat — felelte halkan a juhász. — Így szoktam meg. A vendégek a pártjára álltak, leintették a kávésnőt. — Ne törődjön vele! — mondta a kopasz férfi, s mérges volt, hogy az az ostoba nő így elrontotta az egészet, látszik a juhászon, hogy szívére vette a dolgot, összeharapta a fogait, s kókadtan nézegette a csizmáját. Nem tudhatta, hogy a másiknak, a kis közjáték alatt nem itt járnak a gondolatai. Vissza-visszalopja magát a leikébe a bánat. Na, de ez nem tartozik másra! S amikor valaki azt kérdezte, csak hogy vidámítsa, hogy csakugyan olyan okos kutya az a Rinaldó, a juhász fölvágta a fejét, s a két szeme tele volt megint vidám ragyogással. — Hát az olyan! — mondta túláradó boldogsággal. — Leül tőlem három lépésre. Csak néz rám. Közelebb nem jöhet. Ha a csizmámhoz dörgölődik, ellököm. Eredj! Nincs komázás! Különben elkap, nem fogadja a szót!... Szóval, leül, csak néz, néz rám. Mondom neki: „Igazad van, Rinaldó !” — Miért? — kérdezi mohón a szőke nő. — Mit mondott a kutya? — Azt, hogy egész nap szaladt, terelte a nyájat, enni meg nem kapott. „Igazad van” — mondom neki, elfelezem vele, amim van. Olyan is előfordult, hogy inkább én nem ettem, csak neki legyen! — szomorúan csóválta a fejét, miközben hosszan kifújta a füstöt maga elé. — Az a baj, hogy nincs kölyke. Öregszik már. Pedig össze is hoztam egy másik kutyával. Semmi... Ha megdöglik ... arra nem is szeretek gondolni. Ilyen kutyám sose lesz többet, az egyszer biztos! Én csak felemelem a kezemet — s mutatta is, hogyan —, a Rinaldó már nyargal. Keríti jobbról, keríti balról, ahogyan mutatom neki. Folyton csak engem figyel. Borzasztó okos jószág. Éppen csak nem szólal meg. Gyönyörűséggel beszélt róla, mintha a legközelebbi hozzátartozójáról lett volna szó. Többen is belekapcsolódtak, bizonygatták az igazát, történeteket mondtak az okos, hűséges kutyákról. Most a juhász hallgatott. Bólogatott. Aprókat kortyolt. S nézett maga elé. Megint arra gondolt, hogy mivel engedte el az asszony: vagy otthagyja a pusztát, és végre, tizenkét év után hazajön, hogy a felesége mellett maradjon, vagy ne is jöjjön többet látogatóba. Elég volt ez az élet így! Két hetet kapott, hogy gondolkozzék. Űristen, mit tegyen?! Akárhogy dönt, mindenképpen veszít, boldogtalan lesz. S az a legnehezebb, hogy az asszonynak igaza van, nagyon igaza van. Mit tegyen? — Záróra! — recsegett a kávésnő hangja. — Maga még itt van? — fordult vörös képpel a juhászhoz. — Már megyek — felelte halkan, szinte kedvesen, bocsánatkérősen. Az ajtóból hirtelen visszafordult és azt mondta a kávésnőnek: — Ha netán kint jár Kócson, okvetlen keresse meg Toborzó Andrást... Főzök magának egy jó slambucot... Ahogy mifelénk szokás bánni a vendéggel. Aztán lassú, nyugodt léptekkel kilépett a havas esőbe. 11 1
